Shock!

április 21.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ascension Of The Watchers: Apocrypha

ascensionofthewatchers_cNem tegnap jelent meg a Burton C. Bell és John Bechdel nevével fémjelzett Ascension Of The Watchers első nagylemeze, és noha tizenkét évvel ezelőtt én írtam róla, csak halvány hangulati emlékeim maradtak, milyen volt a Numinosum – elő is kellett szednem ehhez a recenzióhoz, hogy kissé felfrissítsem a memóriámat. Gyanítom, újabb tizenkét év elteltével az Apocryphából sem marad majd meg sokkal több, mert noha a lemez távolról sem rossz, azért elég nagy biztonsággal ki merem jelenteni: sem a világot nem fogja kiforgatni a sarkaiból, sem komoly személyes kedvenccé nem válik majd.

Gyökeresen más helyzetben érkezett ez a lemez, mint elődje. A Numinosum egy olyan időszakban jött ki, amikor a Fear Factory aktuális, Dino-mentes változata határozottan működőképesnek tűnt, vagyis teljes joggal csak és kizárólag side-projektként tekintettünk erre a formációra. Ehhez képest Burton egy, a tagok és ex-tagok pereskedése miatt kényszerszünetre vonult, évek óta inaktív csapat ex-frontembereként írta és rögzítette az új anyagot, amelynek megjelenésével párhuzamosan ki is lépett a Fear Factoryből, és deklarálta: innentől ez a fő csapásirány. Hosszabb távon azért akadnak kétségeim ezzel kapcsolatban, főleg, ha igaz, amit az énekes mond, és tényleg eléggé padlóra küldte anyagilag a jogi csatározás, ebből a bandából ugyanis aligha fog megélni, főleg nem a ki tudja még, meddig húzódó turnémentes korban.

megjelenés:
2020
kiadó:
Dissonance Productions
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

Az Ascension Of The Watchers az első albumon is amolyan lebegős, darkos elemekkel átszőtt hangulatzenét nyomott, a stílus pedig nem változott. A Numinosumhoz képest kétségtelenül előrelépést jelent az erőteljesebb, szebb, tisztább, egyszerűen megfogalmazva jobb hangzás, maga a zene azonban egészen hasonló maradt: a '80-as évek első felének new wave-es és dark rockos mestereinek munkásságából indul ki a Jayce Lewis dobossal kiegészült trió. Burtonről persze mindig is tudni lehetett, hogy leginkább ide nyúlnak vissza a gyökerei, szóval ebben semmi meglepő nincs. Mint ahogy abban sincs, hogy az ének sajnos nem túl acélos – ez már a Numinosumra is igaz volt, azóta meg ugye az a kevés hang is elment, ami volt. Díjazom, hogy nem editálták szarrá a stúdióban Burt sávjait, mert így természetesebb a végeredmény, és ehhez a muzsikához nem is illene más. Viszont ezáltal óhatatlanul is számos hamisság, bizonytalanság csúszott be, nem is beszélve a minden korábbinál több ál-dallamról. Azokról az énektémákról beszélek, amelyekről elsőre úgy tűnik, mintha igazi melódiákat virítana Bell mester, de odafigyelve kiderül: szó sincs ilyesmiről, csak úgy tesz, mintha. Ez sem újdonság nála, maximum a kamumennyiség feltűnő.

Ha konkrét párhuzamokkal kell érzékeltetnem a zene stílusát, olyan nevekkel dobálóznék, mint a Killing Joke, a Joy Division, a korai The Cure, kisebb mértékben a Fields Of The Nephilim és társaik. Vagyis zúzda, kétlábdobokhoz passzintott death/groove-riffelésre – vagy akármilyen riffelésre – itt senki se számítson, sokkal inkább hömpölygős, utaztatós hangulatzenéről beszélünk. Ez önmagában nem hangzik rosszul, de a Numinosum hibái sajnos itt is kiütköznek: a dalok nem túl különlegesek, és mivel 64 perces a lemez öt-hatperces átlag játékidejű számokkal, már a közepére is menthetetlenül szétfolyik a cucc. Akad pár pörgősebb pillanat – a nyitó Ghost Heart például helyből ilyen –, néhány meggyőzőbb szám is akad – a Key To The Cosmos a lemez legerősebb dallamait hozza, az utána következő Balls Of Perditionnel együtt szerintem ez jelenti a csúcspontot –, de különösebben érdekfeszítő történésekről azért nem számolhatok be. És ha már Burt némiképp meglepő húzással épp a Sign Your Name-et választotta feldolgozásnak, nem leszek elég jó fej ahhoz, hogy ne jegyezzem meg: Terence Trent D'Arby '87-es popslágere dalként messze magasan kiemelkedik a sajátok közül. Nem is rossz ez a változat, csak hát a hangszálak sajnos tényleg megkoptak, és teljesen feleslegesen erre is ráhúztak plusz két percet az eredetihez képest.

Rendszerben van ez a lemez, még csak azt sem mondanám, hogy nincs hangulata, mert van, nincs okom megkérdőjelezni a zene személyességét, érzelmi tartalmát sem, de éppúgy nem hallok semmi kiemelkedőt rajta, mint elődjén sem. Utóbbinál talán egy hajszálnyival egységesebb, kerekebb a végeredmény, de még ezen a téren sincs lényeges differencia. Mai fejjel legalább eggyel túlpontoztam a Numinosumot, képzeletben ott is kéretik levonni egyet az akkori érdemjegyből, és nálam összességében az Apocrypha sem ér többet egy hatosnál. Nem rossz, meg lehet hallgatni, de ennyi.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.