Shock!

december 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Anthrax: Sound Of White Noise

A tavalyi év hatalmas nyilvánosságot kapott koncertjei után a thrash nagy négyese ismét a figyelem középpontjában van, amiből mindannyian profitáltak, de kétségtelenül az Anthraxnek jött közülük a legjobban. Miközben a Metallica a világ egyik leghatalmasabb szupersztárjává vált, a Slayer és a Megadeth pedig megőrizték egykori népszerűségüket, Scott Ianék a '90-es évek második felében kiadóik bénázása következtében leszállóágba kerültek, majd a következő évtizedben pár vitatott döntés miatt komoly hitelvesztéssel kellett szembenézniük. Úgy látszik, a kör most bezárult, és a kavarásnak vége, de a klasszikus torokkal, Joey Belladonnával készülő új lemezt várva se feledkezzünk meg azonban a zenekar életében új korszakot nyitó 1993-as Sound Of White Noise-ról, amely egyértelműen az Anthrax egyik csúcsalkotása volt.

megjelenés:
1993. május 25.

kiadó:
 Elektra

producer: Dave Jerden & Anthrax

zenészek:
John Bush - ének
Scott Ian - gitár
Frank Bello - basszusgitár
Dan Spitz - gitár
Charlie Benante - dobok

játékidő: 56:56

1. Potters Field
2. Only
3. Room For One More
4. Packaged Rebellion
5. Hy Pro Glo
6. Invisible
7. 1000 Points Of Hate
8. Black Lodge
9. C11H17N2O2S Na
10. Burst
11. This Is Not An Exit

Szerinted hány pont?
( 62 Szavazat )

A '80-as évek második fele minden szempontból az Anthraxé volt. New York elsőszámú thrasherei az 1987-es Among The Living lemezzel a Big Four második legsikeresebb bandájává váltak a hullám vezérhajója, a Metallica után. A rap és a metal összeházasításában úttörő szerepet vállaló, szintén '87-es I'm The Man EP-vel James Hetfieldék után ők söpörhettek be először amerikai platinalemezt is a színtér csapatai közül, turnéik pedig világszerte zsúfolt teltházak előtt futottak. Egyedül a zenekar tehetett arról, hogy ezt a népszerűséget a továbbiakban nem voltak képesek tovább növelni: az 1988-as State Of Euphoria mai fejjel távolról sem rossz lemez, de egyértelműen korán érkezett minden idők egyik legfantasztikusabb thrash mesterműve után, és emiatt sokaknak okozott csalódást. A szekér futott tovább, de szintet ugrani a későbbiekben már nem tudtak. Az elődjénél sötétebb, összefogottabb 1990-es Persistence Of Time-mal némileg sikerült helyrebillenteniük a mérleget, száz százalékos mestermű azonban ez az album sem lett.

Miután az Anthrax a Slayerrel és a Megadeth-tel közösen befejezte a hihetetlenül sikeres amerikai Clash Of The Titans turnét, és ezzel párhuzamosan még egy amerikai kislemezsikert produkált a Public Enemyvel közös Bring The Noise-zal, megtörtént a korszakváltás a rockzenében. A Metallica a fekete lemezzel pontot tett a thrash nagy virágkorának végére, 1992 elejére pedig már mindenki a Nirvana és a Pearl Jam nevét zsolozsmázta. A következő hónapokban nemcsak a grunge térhódítása és az előző évtized nagyjainak sorozatos pofára esése sokkolta a kedvenceik mellett kitartó metalosokat, hanem számos banda átalakulása is. Olyan markáns frontemberek hagyták ott ekkoriban zenekarukat, mint Vince Neil, Rob Halford vagy (valamivel később) Bruce Dickinson, és e sorban foglalták el a maguk helyét az Anthraxék is, amikor 1992-ben megváltak énekesüktől, a nyolc éve velük küzdő Joey Belladonnától.

A hír megdöbbentette a banda táborát, pedig házon belül hosszú évek óta érett a döntés. Scott Ian: „Nekem senki sem szokta megmondani, hogy mit gitározzak, Charlie-nak sem, hogy mit doboljon, Franknek sem, hogy mit pengessen a basszusgitáron, de ha Joey stílusáról van szó, akkor gyakorlatilag Frank és az én stílusomról kell beszélnünk, mert gyakorlatilag az utolsó énekdallamot is mi írtuk meg Joey helyett. A kezdetek óta Charlie a zenekar fő dalszerzője, és én vagyok a szövegíró, de egy ideig úgy véltük, már csak a békesség kedvéért is az a helyes, ha azt írjuk a dalok mellé, hogy Anthrax szerzemények. Egy idő után azonban zavarni kezdett, hogy nem kapjuk meg a munkánkért azt az elismerést, amit megérdemelnénk. Ekkor jöttünk rá, hogy Joey gondot jelent. Ha Charlie mutat egy riffet, az attól válik anthraxessé, hogy én játszom le, de Belladonna a nyolc közös évünk alatt egyszer sem jött le úgy próbálni, hogy bármilyen ötlete is lett volna. Ha én egy csapat frontembere lennék, úgy érezném, legalább a szövegeket nekem kell írnom, és legalább megpróbálnék belefolyni a munkába. Nem tudnék olyan szöveget énekelni, amihez semmi közöm, hiszen hogy vinnék bele érzelmeket? Joey azonban nem így látta a helyzetet, és ez az állapot egy idő után tarthatatlannak bizonyult."

Az Anthrax a lehető legkényesebb helyzetben cserélt énekest. Az Elektra Records – nem kis mértékben a Bring The Noise sikerének hatására – 10 millió dollárért szerződtette le a bandát öt nagylemezre, Scotték pedig alig néhány héttel az alku lezsírozása után közölték velük, hogy megváltak Belladonnától. A cég munkatársai csak akkor enyhültek meg, amikor leigazolták az új frontembert John Bush, az ekkoriban feloszló amerikai power metal banda, az Armored Saint torkának személyében. Zseniális eredeti csapatának mostoha sorsát más sem példázza jobban, minthogy Bush nevét még közel tíz évnyi underground múlt után is arról ismerték a legtöbben, hogy James Hetfieldék kétszer is át akarták csábítani a Metallicába a '80-as évek elején. Charlie Benante: „Mindig is nagy rajongója voltam Johnnak, korábban is többször megfordult a fejemben, hogy jó lenne egyszer közösen dolgozni. Emlékszem, amikor először hallottam az Alice In Chainst, akkor is az volt az első gondolatom, hogy a srác teljesen úgy énekel, mint John Bush."

Bush gyökeresen más karakterű torok volt, mint elődje. Az AOR-fanatikus, hangszálakrobata Belladonnával ellentétben sötétebb, érzelemgazdagabb tónusú hanggal rendelkezett, így aztán sokan eleinte nem is igazán tudták őt elképzelni az Anthraxben. Pláne, hogy Scott Iannek ekkoriban akadtak furcsa nyilatkozatai, amelyekben indusztriális jellegű, Depeche Mode-ízekkel és punkos hatásokkal egyaránt terhelt új albumról beszélt. A rajongótáborban az is komoly aggodalmat keltett, hogy a banda Dave Jerden producerrel kezdett el dolgozni, aki korábban többek között a Red Hot Chili Peppersszel, a Jane's Addictionnel, az Alice In Chainsszel és a Fishbone-nal stúdiózott. Azt azért tegyük hozzá, hogy ezek mellett ő felelt az Armored Saint 1991-es Symbol Of Salvation albumának hangzásáért is, vagyis az aggályoknak nem volt sok alapja.

Az új dalok stílusáról terjengő előzetes hírek ezúttal pletykáknak bizonyultak: az 1993 tavaszán kiadott Sound Of White Noise mindenféle elhajlástól mentes súlyos, modern metalt rejtett, ráadásul a zenekar addigi legmélyebb és legérettebb anyaga volt. A korábban a thrash bohócaként elhíresült Anthrax már a Persistence Of Time-on is borúsabbra vette a figurát, de az új anyaghoz képest még az is oldottra sikeredett. Charlie Benante: „Fontos, hogy az ember megőrizze a vidámságát, de sosem szerettük, hogy a sajtó régen mindig az Anthrax mókás oldalát domborította ki. Azzal foglalkoztak, milyen bermudákat hordunk, milyen képregényeket gyűjtünk, és a viccelődés közben néha kicsit elsikkadt a zene. Nekünk meg persze akkoriban fogalmunk sem volt arról, mi a faszt csinálunk éppen! Mai fejjel talán valóban túlzásnak tűnik pár régebbi dolgunk, de érdekes, hogy mondjuk a Slayert senki sem cseszegeti a százas vasszögek meg láncok miatt, pedig hát ők is hordtak fura cuccokat..."

Jerden szerepeltetése ellenére természetesen szó sem volt arról, hogy a zenekar átváltott volna grunge-ba, bár ostobaság lett volna tagadni, hogy az új évtized zenéinek általános hangulata rányomta a bélyegét a lemezre. Scott: „Akár az Alice In Chainst, akár a Jane's Addictiont hallgatom, mindig észreveszek olyan trükköket, amik csak Dave Jerdenre jellemzőek. Pont azért választottuk őt, mert tetszettek ezek a megoldások, de ettől még nem lett olyan a hangzásunk, mint a fentieké. Az Alice In Chains Dirtjén és a Sound Of White Noise-on is van egy bizonyos pergőhangzás, ami nagyon hasonló, de ami például a gitárokat illeti, ég és föld a különbség, hiszen teljesen másképp dolgozom, mint Jerry Cantrell." Nos, valóban: a metal színtér egyik legjobb ritmusgitárosának észveszejtő riffelése ezúttal is mindenütt a helyén volt, a tempókkal azonban sokkal szabadabban és változatosabban bántak, mint korábban. Bush kesernyés tónusú, bánattal, kiábrándultsággal teli hangja szintén új távlatokat nyitott a zenekar előtt, arról nem is beszélve, hogy a szövegek sem voltak olyan sűrűek, mint azelőtt. Ezeket korábban elsősorban Ian írta, aki általában vért izzadt, mire sikerült őket elénekeltetnie Belladonnával. A probléma a Sound Of White Noise-on megoldódott: Bush mind a dallamokhoz, mind a sorokhoz tevékenyen hozzájárult, és a nóták javarészét hármasban írta a gitárossal, illetve Benantével.

A nyitó Potters Field mechanikus döngölése egyből felkészítette a hallgatót a változásokra. A brutális gitáralapokra a refrénben John olyan énekdallamokat passzintott, amikbe az ember valóban belemagyarázhatta Seattle-t, ha éppen nagyon akarta, de megalkuvásról szó sem lehetett, az Anthrax egyszerűen csak belépett a '90-es évekbe. A lemez többi dalát ugyanez a kettősség jellemezte: ott volt bennük mindaz, amitől a csapat akkora sikereket tudott aratni az előző évtizedben, de az érzésvilág, a dinamika már egyértelműen egy új korszakot jelölt. Vagyis úgy újultak meg, hogy közben hűek maradtak mindenhez, amit addig csináltak, és az ilyesmi csak nagyon keveseknek sikerül ilyen természetességgel. A Sound Of White Noise többek között épp e magától értetődő jellegtől tud mai füllel is annyira elementárisan hatni. Még ha az ember az Among The Living után teszi be, akkor sem jut eszébe megkérdőjelezni, hogy száz százalékos Anthrax esszenciát hall, pedig a zene sokat változott. Úgy lettek mélyebbek és felnőttebbek, hogy közben a dalokban nyoma sincs kiszámított tudálékoskodásnak, nem támad közben az a benyomásunk, hogy a zenészek görcsösen újabbakra cserélnék korábbi ruháikat.

A lemez a ritmusokat tekintve kimondottan izgalmas kísérletek sorát hozta. Benantéről a kezdetektől fogva tudni lehetett, hogy a thrash műfaj egyik legtechnikásabb dobosa, itt azonban hallhatóan tudatosan törekedett újítani, friss dolgokba is belekapni. A páratlan lüktetésű Room For One More, az örvénylő Hy Pro Glo vagy az Invisible ennek megfelelően soha korábban nem hallott, sajátos tempózásokat rejtettek, de még a leghagyományosabban old school thrash riffelésű Burst is újszerű dinamikával dörrent meg óóózós, leheletnyit punkos refrénjével. A C11H17N2O2S Na (kimondva Sodium-Pentathol) energiaszintje is a klasszikus korszakot idézte, ahhoz azonban aligha férhet kétség, hogy a lemez koronája mindenképpen az Only volt, egy igazi jó értelemben vett sláger, amiben egyébként legalább annyi klasszikus Armored Saint is rejlett, mint Anthrax. Scott: „Az Only talán az Anthrax valaha írt legjobb nótája. Egyszer még James Hetfield is azt mondta nekem, hogy tökéletes dal." Dan Spitz: „A Sound Of White Noise egy kibaszott hatalmas lemez, az Only pedig valószínűleg a legjobb dal, amit csak valaha is írtunk a zenekar története során. Emlékszem, régebben mindig azt mondogattam Charlie-nak, hogy legalább néhány téma erejéig lassítson le, mert az énekes és a szólógitáros a szellősebb részeket tudja igazán beragyogni a dallamokkal. Nagyon fontos, hogy maradjon tér a riffek között, és ez az Onlyban tökéletesen valósult meg."

Némileg ugyanez a jellegzetes dallamvilág kísértett a Packaged Rebellionben és a 1000 Points Of Hate-ben is, a hangulati mélypontot pedig a Twin Peaks zeneszerző Angelo Badalamentivel közösen írt Black Lodge jelentette a maga furcsán remegő gitárhangjaival. A banda korábban sem azelőtt, sem azóta nem írt hasonló típusú dalt – ha valaki mindenáron grunge-ozni akart, itt tehette meg a legjogosabban, de a minden szempontból perfekt szerzeményt hiba lett volna pusztán ennyivel leírni. A Bret Easton Ellis-féle American Psycho regény alapján íródott This Is Not An Exit szintén nem a habkönnyű szórakoztatás jegyében zárta a lemezt: a dal nemcsak az Anthrax történetének addigi legsúlyosabb szerzeménye volt, hanem egyben a Sound Of White Noise egyik legerősebb témája is. Befejezésként egyáltalán nem oldja a lemez általános feszültségét, sőt, inkább további kérdőjeleket rajzol a hallgató homlokára, de csaknem hétperces hosszúságában is úgy kerek, ahogy van.

A rocksajtó azonnal fejet hajtott az anyag értékei előtt, a csapat pedig vad koncertezésbe kezdett, hogy a rajongókat is meggyőzzék. Nem döngettek éppen zárt kapukat: az albumot még az énekesváltás ellenére is felfokozott várakozás övezte, és a Billboard-lista hetedik helyén nyitott (ez lett az Anthrax történetének valaha elért legjobb helyezése). Az Arnold Schwarzenegger-féle Last Action Hero film zenealbumán szereplő, a Sound Of White Noise dalaival együtt született – és azokhoz minden tekintetben méltó – Poison My Eyes szintén ékesen bizonyította az új felállás életképességét. Mivel a csúfosan megbukott filmmel ellentétben a soundtrack csak Amerikában több mint 2 millió példányban kelt el, mindez persze a lemeznek sem volt utolsó reklám. A grunge hisztériában persze senki sem várta, hogy az Anthrax annyi lemezt értékesítsen, mint a Pearl Jam, de a Sound Of White Noise a tengerentúlon így is biztosan hozta az előző albumok eladási formáját: néhány hónap alatt túllépte az 500 ezres eladási példányszámot, tehát bearanyozódott. A turné szintén komoly nézőszámok előtt futott, ami ekkoriban már egyáltalán nem volt általános jelenség a '80-as évek nagy sztárjainál.

A banda tehát egyértelműen állva maradt az új idők közepette, a turné során azonban egyértelművé vált, hogy a Belladonna kontra hangszeresek törésvonal nem az egyetlen feszültséggóc volt az Anthraxben. Dan Spitz és társai egyre távolabb kerültek egymástól, ami végül a szólógitáros távozásával végződött a következő anyag munkálatainak megkezdése előtt. Scott: „Danny semmit sem fejlődött az évek során. Talán egyedül az első albumunkon szerepelt tényleges szerzőként, de már akkor is kizárólag a saját szólóit volt hajlandó megírni, azután meg már azokat sem. Folyton azzal takarózott, hogy gyerekei vannak, ami egyébként nem lett volna gond, de erre hivatkozva mégis hosszú hetekre eltűnt. Meglehetősen nehéz szituáció volt ez, hiszen üzletileg egyenrangú társunk volt, de valójában már régóta nem tartozott közénk. Mennie kellett."

Spitz ezzel szemben utólag azt nyilatkozta, az első markáns nézeteltérésekre éppen Belladonna eltávolítása kapcsán került sor. „Én úgy gondolom, nem próbáltunk ki elég énekest Joey kirúgása után, de a zenekarban többeknek is meggyőződése volt, hogy John Bush maga az aranytojást tojó tyúk, hiszen annak idején még a Metallica is be akarta venni. Akkoriban ráadásul teljesen másmilyen volt a zenei klíma, a grunge-korszakban senki sem akart olyan énekeseket hallani, akik valóban tudnak énekelni. Mi is váltottunk, a zenénk súlyosabb, agresszívebb lett, mint valaha, és amellett, hogy a lemez végül nagyon is jól sikerült, a magam részéről nem voltam száz százalékig elégedett az új irányvonallal. John remek srác, nagyon szeretem, de az én stílusomhoz kurvára nem passzolt. Az Anthrax azonban demokratikusan működik. Én a magam részéről nemmel szavaztam a döntésnél, de egyedül maradtam." A sors keserű fintora, hogy a korábban nagyrészt a zenébe belesimuló szólókkal előálló Spitz azelőtt soha életében nem játszott olyan jól, mint a White Noise dalaiban. Érett, kidolgozott, fogós dallamokkal teli játéka hatalmasat dobott a nótákon, és érezhetően több teret is engedtek neki, mint régebben bármikor.

A zenekar nem vett be állandó tagot Danny helyére, négyesben láttak neki a következő anyag felvételeinek, amely végül 1995 októberében jelent meg Stomp 442 címmel (Spitz utólag persze azt állította, hogy számos témáját felhasználták rajta, és az összes szóló alapjait ő hozta). Ezután azonban már nem történt velük semmi jó: hiába volt a lemez közel olyan tökéletes, mint elődje, az amerikai Elektra a kisujját sem mozdította meg a banda érdekében, így az amerikai rajongók túlnyomó többsége nem is értesült a megjelenésről. Ne feledjük: az internet előtti korszakról van szó, amikor a szélesebb rétegek számára csakis az létezett, amit az MTV és a tengerentúlon a mainstream rockrádiók az arcukba nyomtak. Az azóta történteket ismerjük: a Bush-féle felállás végig hihetetlen szopóágon lavírozva még két remek albumot készített (az 1998-as Volume 8 – The Threat Is Real!-t és a 2003-as We've Come For You Allt), majd amikor a csillaguk már éppen megint felívelőben volt, egy huszáros vágással kirakták Johnt, és visszahívták Belladonnát meg Spitzet. Ezt a húzást azóta sem magyarázták meg kellő alapossággal, akárcsak az azóta lefutott „Joey megint el – Dan Nelson be, majd el – John Bush vissza, majd megint el – Joey ismét vissza" kört. De utóbbit alighanem nem is igazán lehetne ép ésszel megindokolni...

A lényeg, hogy a Big Four koncertek révén ismét szerencsés csillagzat alatt nyomulnak, a Joeyval készülő új lemez pedig az év végére várható. De lehet akármilyen jó énekes Belladonna, azt már most ki merem jelenteni, hogy az Anthrax sosem kaphatja meg tőle azt a mélységet, amit John Bushtól a Sound Of White Noise-on.

 

Hozzászólások 

 
+3 #22 Draveczki-Ury Ádám 2015-04-24 11:35
Idézet - Dan:
Stomp 442 klasszikushock lesz idén?

Igen, mindenképpen!
Idézet
 
 
+5 #21 Dan 2015-04-24 09:18
Stomp 442 klasszikushock lesz idén?
Idézet
 
 
-4 #20 Draveczki-Ury Ádám 2012-08-14 10:26
Idézet - GTJV82:
Ádám, ott a Safe Home!!!!!

Még az áll a legközelebb ehhez a kategóriához, de nálam azért nem egy liga az említettekkel.
Idézet
 
 
+2 #19 GTJV82 2012-08-14 10:19
"Na, nálam meg pont az van a legalul a bushosok közül. Jó az is, de a másik hármat jobban szeretem. Talán egy olyan szintű mindent vivő slágert hiányolok róla leginkább, mint az Only, a Nothing vagy a Catharsis."
Ádám, ott a Safe Home!!!!!
Idézet
 
 
+4 #18 GTJV82 2012-08-14 08:27
Érdekes, én is úgy vagyok ezzel a lemezzel, hogy jó-jó, de valahogy Bush nem rendelkezik olyan erős és egyéni hanggal, mint Belladonna.
Valahogy -ha már komolyodásról és borússágról beszélünk- a Persistence Of Time ennél nekem sokkal ütősebbnek tűnik.
Amúgy meg a Bush korszakból szerintem (ahogy korábban is írtam) a We've Come For You All a legjobb.
Idézet
 
 
+5 #17 Metal 2012-08-09 10:50
Ez egy jó lemez, de nekem az anthrax az joey belladonnával az igazi.
Amúgy szeritnem enneka lemeznek azért tényleg van grunge os íze (pl black lodge eléggé alice in chainszes) és groove metalos íze is van (pantera)..persze a későbbi bushos lemezek még grooveosabbak, főleg, hogy itt-ott diomebag is szólózik és egy dalban phil anselmo is vokálozott.
Idézet
 
 
+5 #16 GTJV82 2012-04-18 22:33
Ez jogos, de kicsit mégis olyan hatása van, mint amikor pl. egy fizikus levezetés útján bebizonyítja egy tételt jogosságát :))))))
Idézet
 
 
+5 #15 Draveczki-Ury Ádám 2012-04-18 21:25
Idézet - GTJV82:
Én nem kategorizálnék ennyire, vagy max. odaírnám, hogy "szvsz", vagy hogy "szubjektív meglátásom szerint"...stb.

Az, hogy a nevem áll a cikk mellett, már önmagában is azt jelenti, hogy a hasonló kijelentések az én személyes véleményemet tükrözik, nem pedig a világegyetem örök igazságát. :)
Idézet
 
 
+6 #14 GTJV82 2012-04-18 20:01
"De lehet akármilyen jó énekes Belladonna, azt már most ki merem jelenteni, hogy az Anthrax sosem kaphatja meg tőle azt a mélységet, amit John Bushtól a Sound Of White Noise-on."

Ez azért eléggé erős így.. :) Eleve nem nagyon lehet a 2 énekest és zenei stílust összehasonlítan i (kb. mint Arch és Matheos a FW-ban), mind2 remek abban, amit és ahogyan tudnak, de azért Bushhal sem lehetett volna Among The Living pl.

Én nem kategorizálnék ennyire, vagy max. odaírnám, hogy "szvsz", vagy hogy "szubjektív meglátásom szerint"...stb.
Idézet
 
 
+1 #13 Draveczki-Ury Ádám 2012-04-18 19:53
Idézet - GTJV82:
A Bush-al készült albumok közül messze a We've Come For You All a legütősebb, az szinte tökéletes, a többi "csak" szimplán jó.

Na, nálam meg pont az van a legalul a bushosok közül. Jó az is, de a másik hármat jobban szeretem. Talán egy olyan szintű mindent vivő slágert hiányolok róla leginkább, mint az Only, a Nothing vagy a Catharsis.
Idézet
 
 
+3 #12 GTJV82 2012-04-18 18:47
Remek írás, de én valahogy nem tudtam igazán megszeretni ezt a lemezt. Jó-jó, de valahogy nem eléggé. Fene tudja, miért. Pedig Bush is hatalmas énekes, mégis, az egészen nagyon érződik a '90-es évek pár hatása (indusztriál hangzás, picit grunge jellegű dallamok...stb.), ami nem mindig működik.
A Bush-al készült albumok közül messze a We've Come For You All a legütősebb, az szinte tökéletes, a többi "csak" szimplán jó.
Idézet
 
 
+10 #11 Timár Attila 2011-05-12 16:09
Hagyjuk már a kémiaórát! :D
Idézet
 
 
+8 #10 Draveczki-Ury Ádám 2011-05-11 04:50
Idézet - wovbagger:
majd' 20 év alatt igazán utánanézhettél volna...

Megtettem, és ha megnézed, a cikkben csak annyi van, hogy kimondva szódium, magyar jelentésről egy szót sem ejtettem. ;)
Idézet
 
 
0 #9 wovbagger 2011-05-09 21:01
mindegyik bush-os lemezt szeretem, de ez a legjobb anthrax lemez a bush-érából.
a C11H17N2O2S-Na magyar neve egyébként: nátrium-pentatol, hétköznapi nevén: igazságszérum. majd' 20 év alatt igazán utánanézhettél volna...
Idézet
 
 
+4 #8 Lencse 2011-05-06 21:52
Számomra a zenetörténelem egyik legérthetetlene bb lépése volt az a Bush-Belladonna csere 2005-ben. Egyszerre kijött a koncertalbum, és a Greater Of Two Evils, és szerintem mindkettő feketén-fehéren bizonyította, hogy
1. John Bush a létező legnagyobb király.
2. Még a régi számok is sokkal gyilkosabbak, ha ő énekli.

Én kölyök vagyok, a kilencvenes évekből kimaradtam, és pont akkoriban kezdtem nagyon lelkesen szeretni az Anthraxet, ebből a nézőpontból elég furcsa döntés volt, hogy összeálltak azzal a pulikutyafrizur ás balfasszal. :D
Idézet
 
 
+5 #7 Tóth József 2011-04-21 20:25
Klasszikus album nagy kedvenc!
Idézet
 
 
+9 #6 klogg 2011-04-21 19:45
Legalább annyiszor hallgattam meg, ahány pontja van a gyűlöletnek.
Idézet
 
 
+6 #5 Janómanó 2011-04-21 16:55
Nálam ez a legjobb Anthrax lemez. Az Armored Saint pedig azóta sem lett sikeresebb, a tavalyi lemezüket sem láttam egy évvégi listán sem...
Idézet
 
 
+6 #4 zk 2011-04-21 14:52
Nagyon jó Írás,a kedvenc ANTHRAX lemezem..
Idézet
 
 
+7 #3 Equinox 2011-04-21 14:40
Csak a második nálam, Among az örök favorit. Az ráadásul az eredeti stílusukban született
Idézet
 
 
+4 #2 Varga János 2011-04-21 08:33
Legjobb Anthrax album. A cikk pedig nagyon jó!
Idézet
 
 
+8 #1 Equinox 2011-04-20 22:19
Fantasztikus írás
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.