Elég vicces helyzet, amikor egy zenekar megalakulása és első lemezének megjelenése között eltelik harminckét év. Annyit már fél lábon is, ugye. Ez történt a zenekarnévként borzasztóan hangzó, ám zenekari megszólalásában annál jobb Nestorral. A csapat öt kisvárosi fickóból állt össze, akik játszották kedvenc zenekaraik számait, ahogy azt szokás, de a hard rock divatosságának elmúltával annak idején már nem jutottak lemezszerződéshez, csak egy-egy dal kiadását sikerült elérniük.
A svéd Memory Garden az underground legmélyebb bugyraiban alkot, lefogadom, hogy még az ide rendszeresen feltévedőknek is mindössze töredéke ismeri őket, pedig egyébként bőven megérdemelnék a figyelmet. Persze a föld alatti működésben az is benne van, hogy különösebben ők sem erőltetik az intenzív jelenlétet: noha harminc éve léteznek, a decemberbe...
A napnál világosabb, hogy a Frontiers kiadó elévülhetetlen érdemeket szerzett a dallamos rock 2000-es évekbeli újjáélesztésében, ugyanakkor azt sem kell különösen ecsetelnem, hogy idővel ráálltak egy olyan üzleti koncepcióra, ami már nem feltétlenül a minőséget tartotta szem előtt. Házi dalszerző-producerek bevonásával futószalagon gyártott, teljes...
Eric Forrest, vagyis E-Force igazi kultarc, aki a kanadai Voivod soraiban vált ismertté: itt egy személyben váltotta Snake-et a mikrofon, illetve a bandában csak vendégstátuszt élvező Martin Bolducot a basszusgitár mögött. A csapat anno drasztikusan más, jóval brutálisabb irányba fordult ezután, a vele készült két nagylemez pedig kiválóan sikerült,...
Kissé megkopott már a Phil Lewis és Tracii Guns újonnani egymásra találása feletti eufória az L.A. Guns táborában, a banda pedig beállt hétköznapi működésre. Láthatóan elvannak ebben a formában, hiszen a Checkered Past már a harmadik stúdióalbum a nagy kibékülés óta – pluszban egy koncertlemezük is kijött –, és menet közben Steve Riley meg Kelly Ni...
Peter Tägtgren ráérősen terelgette az utóbbi években a Hypocrisy dolgait, immáron nyolc év telt el az akkor kiválóra értékelt End Of Disclosure óta. Sokak bánatára Peter inkább stúdiós dolgokkal kötötte le magát, na meg Till Lindemann társaságában múlatta az időt. Így utólag elmondhatjuk, hogy utóbbi formáció nagyra törő tervekkel indult, de kérészél...
Az Unleashed nem alkot éppen a frontvonalban, lemezrecenzálásilag valamiért mi sem fordítunk rájuk kellő figyelmet, pedig Johnny Hedlund és zenekara immáron három évtizede a svéd death metal egyik megingathatatlan bástyájának számít. Sosem bizonytalankodtak, sosem álltak le, mindig egyenletes színvonalon alkottak, ráadásul 1995 óta még csak tagcser...
Viszonylag sok idő telt el az Amberjack második lemezéig, ráadásul az utóbbi időszakban a teljes zenekar lecserélődött Láng Vince énekes körül. Egyelőre nem tudom pontosan, mi az oka a komoly változásoknak, de a frontember nem adta fel, és újabb jól sikerült anyaggal rukkolt elő. Olyannyira, hogy normális időkben simán lenne keresnivalójuk külföldö...
Érdekes lenne tudni, hogy miután megint kipakolták a Megadethből, vajon tényleg hirtelen, hetek alatt rakta-e össze a The Lucid első lemezét David Ellefson, vagy már a fiókban porosodó dalokhoz/félkész felvételekhez kerített gyorsan társakat. Én magam mindenképpen az utóbbira tippelek, bár komoly kiadói háttér és főleg turnézási lehetőségek híján n...
Vannak olyan érdekes felfedezések, amikre utólag azt mondja az ember, ez hogy mehetett el mellettem eddig? A finn Jess And The Ancient Ones számomra épp ilyen – csak a jó ég tudja, hogyan maradhatott ki mind az első, mind a második lemezük, és hogyan lehet, hogy a harmadikkal is épp csak nem sokkal a Vertigo megjelenése előtt futottam úgy össze, hogy...
Mostanában kissé elhanyagoltuk a death metalt, ami persze valahol érthető, mert a műfaj jó ideje nagyon egészségtelenül elkezdett tömegtermelésbe átcsapni, és egyre nehezebb kibogarászni az igazi minőségi termékeket a sok egyforma, fénymásolóval készült produkció közül. A régi nagy nevek – a Carcass és a The Crown kivételével – sem tudtak maradéktala...
Soha az életben nem hallottam volna erről a zenekarról, ha James Kent, azaz Perturbator nem teszi ki pár hónappal ezelőtt közösségi felületeire a Bleeding In The Fields klipjét, mondván, van neki a szólóprojekt mellett egy ilyen csapata is. Mondanom sem kell, egyből kíváncsi lettem, miben utazik hagyományos zenekari keretek között a synthwave irány...
Eleinte akadtak fenntartásaim a Bad Wolvesszal szemben, de aztán a két évvel ezelőtti budapesti jelenés után végleg elengedtem ezeket. Igen, direkt sikerre törnek, igen, van egy nagyon kiszámítottan kommersz oldaluk, összességében mégis szívesen hallgatom őket, és élőben is nagyot mentek. Aztán persze szar került a palacsintába a lehető legrosszabb i...
Csupán nagyon visszafogottan tudok lelkesedni Mark Tremonti szólócsapatának új lemeze hallatán. Pedig ez itt most az az eset, amikor objektíven nézve nem nagyon tudok belekötni a végeredménybe: Mark baromi jó dalszerző, baromi jó gitáros, nem mellesleg még baromi jó énekes is, de egyszerűen szétaprózza magát, és a kevesebb néha több lenne.
Határozottan örömteli tény, hogy a Nuclear Blast istállójában alkothat egy olyan banda, mint a Khemmis, hiszen stílusukat tekintve sokkal inkább valamelyik kisebb cég, így mondjuk a Relapse vagy a Season Of Mist védőszárnyai alatt tudnám őket elképzelni. Persze nehéz eldönteni, hogy a világ vezető metálkiadója fantáziát – értsd: növekedési potenciá...
Nem akarom eljátszani „a demók még jók voltak" típusú sznob idiótát, de ha egyszer ez az igazság, akkor ez az igazság: meglehetősen régen, legutóbb talán a hármas lemez környékén tudtam olyan igazán nagyon lelkesedni a Volbeatért. Az eleinte frissen ható recept gyorsan átfordult náluk önismétlésbe, aztán ahogy a klubokból csarnokokba, majd a csarnoko...
Elképzelésem sincs, hogy a Shock! olvasói közül kinek mond valamit a dark jazz kifejezés. Ha létezik zenei műfaj, amellyel rengeteg embert ki lehet űzni az univerzumból, az egészen biztos, hogy az egyik a dzsessz és annak különböző formái. Nálam általában a hangulatomtól és az élethelyzetektől függ, mennyire vagyok fogékony a stílusirányzat ilyen-o...
Érdekes, de pont nemrég fejtegettem sokadszorra, hogy a kevés lemezes bandák a legtutibbak, pláne, ha kevésbé ismertek. Ez mindenképpen jó felütés ehhez a cikkhez is, és amúgy a Holy Mother-téma is kapcsolódhat ide a '90-es, 2000-es évek fordulójának „metálreneszánsza" miatt, amely őket is és a Hollow zenekart is felszínre sodorta ideig-óráig. A most...
Nem tudom, szándékos főhajtás-e a Led Zeppelin előtt, de nem nehéz észrevenni a hasonlóságot: a bukott angyal bandája a nagy elődhöz hasonlóan nem látta el címmel (csak sorszámmal) első három lemezét, a negyedik borítójára pedig az ő esetükben sem került semmilyen felirat. A frontképen ezúttal egy szemrevaló boszorkát kapunk, aki annak ellenére pró...
Sokáig baromira meg voltam veszve a Black Label Societyért, aztán ahogy teltek az évek, némiképp megkopott a barátságunk. Ehhez persze az is kellett, hogy Zakk Wylde egy idő után átmenjen önmaga karikatúrájába, és elkezdje futószalagon ontani az egymáshoz túlságosan is hasonló, újat már semmilyen szinten nem mutató lemezeket, rajtuk egyre több alap...
Nem kell utánanéznem, hogy biztonsággal kijelenthessem: az elmúlt három év legtöbbet hallgatott albuma nálam az Árstíðir legutóbbi „rendes" sorlemeze, a Nivalis volt. Hóesésben vagy kánikulában, Izland útjain vagy a Kálvin téren, teljesen mindegy volt, mert azok a dalok számomra bárhol és bármikor olyan hangulatot képesek teremteni, amely a valóság f...
A Halloween az új karácsony – legalábbis idén számomra biztosan. Miről is van szó? John Carpenter a kedvenc filmzeneszerzőm, az Ulver pedig a kedvenc zenekarom. Történt pedig, hogy a 2020-as év Halloweenjén, még éppen az (újabb) általános lezárások előtt Ole Alexander Halstensgård, Kristoffer Rygg, Tore Ylwizaker és Stian Westerhus belopózott az os...
Viszonylag sok idő telt el az előző Cradle Of Filth-album óta. Persze minden relatív: jó három évig turnéztak utána, aztán a jól ismert helyzet kollektíve meggyalázta a világot, így nem meglepő, ha az általános csúszás-halasztásból az Existence Is Futile sem maradt ki. Ez a lemez már tavaly októberben kész volt, és még akkor télen ki is jött volna ...
René Magritte szürrealista festőnek van egy híres képe, a Szeretők, amely egy párt ábrázol, akik csókolóznak, ám arcukat lepel fedi (pedig hol volt még akkor a pandémia!). Ezt a festményt gondolta tovább a Monolord The Weary című remek videoklipjében, ami a lepellel burkolt fejű pár egymásra találását, majd szétválását mutatja be, és a darabból ára...
Nincs és nem lesz sosem olyan formáció, amelyik a mára legendássá érett Type O Negative örökébe léphet. De létezik egy zenekar, amely továbbviheti a Green Man örökségének bizonyos hangulatait, és ez a Sal Abruscato által vezetett A Pale Horse Named Death (Johnny Kelly már nincs a csapatban). Ezzel a két mondattal kevesen állnának le vitázni érzésem...
Amióta az eszemet tudom – tehát nagyjából tizenöt éve – a kezdetektől fogva követője vagyok a Nomad zenekarnak: a bemutatkozó anyaguktól a legutolsó Kilépő címet kapott sorlemezükig ismerem minden megmozdulásukat, és még annak ellenére sem tudtak elriasztani maguktól, hogy az utóbbi években bizony egyre inkább ráfordultak egy kommerszebb irányra. A...
Bár nem létfontosságú kiadvány, amit lélegzetvisszafojtva vártunk, már a megjelenés napján eldöntöttem, hogy muszáj írni a Turning To Crime-ról. Egyszerűen azért, mert irtó jó kedvem kerekedett tőle, amikor aznap délelőtt egy italozós wellness hétvége helyszínére autózván betettem. Persze nyilván már eleve pozitív alaphangulattal indultam, de az es...
Facebook
Twitter