Shock!

július 06.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

First Signal: Closer To The Edge

firstsignal_cGalaxisunk legnagyobb Harem Scarem- és Pete Lesperance-rajongójaként engedjétek meg, hogy egy pár szóban megemlékezzek a banda énekesének, Harry Hessnek az immár négy teljes albumot megért mellékprojektjéről, még abban az esetben is, ha mindez csupán kettő és fél embert érdekel a Kárpát-medencében. Az énekes hobbiprojektjének is nevezhető First Signal lényegében „csak" abban különbözik a kanadai dallamkovácsoktól, hogy itt szinte minden Harryről szól, ahol az őt kísérő (kiszolgáló) zenészek csak egy szükséges jószolgálati szerepet töltenek be. Ugyan a kivételesen tehetséges frontembert is a favoritjaim között tartom számon, de ez azért még messze nem egyenlő azzal, hogy minden megnyilvánulását aranyba is fogom foglalni.

Az eddigi First Signal-anyagok közül hozzám talán a tizenkét évvel ezelőtti bemutatkozó lemez áll a legközelebb, ahol ugye még a Pink Cream 69 basszere és producere, Dennis Ward menedzselte a dolgokat, illetve a Harem Scarem korai dobosa, Darren Smith is aktívan részt vett a háttérvokálokban. Az ezt követő két sorlemezzel (One Step Over The Line, Line Of Fire) sem voltak különösebben nagy problémák, azon kívül, hogy az izgalmi faktor valahogy eltűnt róluk, nagyjából úgy, ahogyan az anyabanda felvételeiről is a Big Bang Theory, a Higher és a Hope idejében. A legfrissebb Closer To The Edge viszont többnyire azt is tökéletesen bizonyítja, hogy milyen fontos is egy zenekar történetében az, amikor két vezéregyéniség összjátéka következtében létrejön az a bizonyos szikra úgy, ahogyan ez Hess és Lesperance között rendszerint meg is történik. Habár a kanadaiaknál is általában Harry tekinthető a fő dalszerzőnek, a gitáros mégis olyan dolgokat rak hozzá a szerzeményekhez, amelyektől azok szinte újjászületnek és kapnak egy olyan egyedi Harem Scarem-ízt, amit lehetetlenség bármi mással is reprodukálni.

megjelenés:
2022
kiadó:
Frontiers
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 1 Szavazat )

Elég csak összehasonlítani az itt gitárosként szereplő, a korai Seventh Wonder és a jelenlegi Aeon Zen énekeseként ismert, szarajevói születésű Andi Kravljaca játékát Pete-ével, a különbség szinte ordító. Nemhogy a fondorlatosan kitalált riffeket és a külön dalokként működő pazar szólókat, de Pete tökéletesre fejlesztett soundját sem közelíti meg az itt hallható, a Frontiers által felkarolt alakulatokra olyannyira jellemzően paneles, az eredetiségnek még csak nyomát sem felmutató gitárjáték. Persze nagy gond nincs vele, mert Andi néha azért elereszt egy-egy ízes szólót, Lesperance munkássága egyszerűen csak egy másik kávéházhoz tartozik. Itt egyébként is szinte minden az énekesről szól, s ahogy már korábban is említettem, a többi hangszer úgymond kisegítő jelleget tölt be, s ennek következményeként amúgy is csak az énekdallamok, a vastagon kidolgozott vokálok azok, amelyekről pozitívan lehet nyilatkozni.

Hess ugyanúgy, mint eredeti csapatánál, itt is megszépíti üres háromnegyed órádat napsütötte, pozitív melódiáival, csak éppen a dalok minősége nem feltétlenül éri el azt a szintet, amit mondjuk a legutóbbi két-három, egyre erősebb színvonalat felmutató Harem Scarem-lemezeknél tapasztalhattunk. Hiába az elsőre is megtévesztő hasonlóság, itt nem találsz olyan hosszútávon is fülekbe csücsülő, bivalyerős nótákat mint, amilyen a No Regrets, az Aftershock, a Searching For Meaning, a Death Of Me vagy akár a Fire & Gasoline, és akkor még a korábbiakat nem is említettem. Kedvencek azért persze itt is akadnak: az Irreplaceable és az I Don't Wanna Feel The Night Is Over például ilyen, de a Show Me The Way és talán a legütősebb refrénnel rendelkező Don't Look Away is eléggé szimpatikus ahhoz, hogy szeretni tudjam őket, ráadásul ez utóbbi két tételben Hess olyannyira Jeff Scott Sotóra – illetve W.E.T.-ízűre – veszi a figurát, hogy szinte belehallom Soto hangját is a kórusokba. A második felvonás viszont túlságosan ellaposodik – de mondhatnám úgy is, hogy „elfrontirszesedik – ahhoz, hogy később is gyakran elővegyem őket.

Ha képes vagy elvonatkoztatni Lesperance domináns játékának hiányától, viszont ettől függetlenül is szereted Harry munkásságát, valószínűleg úgyis merőkanállal fogod magadba lapátolni a Closer To The Edge bársonnyal kibélelt pihe-puha melódiáit. Fémesebb stílusokat kedvelőknek bőven elég lesz ide egy kávéskanál is, nu metalosoknak és doomstereknek meg tulajdonképpen nincs is szüksége semmilyen evőeszközre... Árnyaltabb, jóindulatú hetesnél viszont még egy megrögzött dallampártinak sem jelenthet ez most többet.

 

Hozzászólások 

 
#3 ma 2022-04-21 20:23
Idézet - George:
Idézet - ma:
A magyar zenei kedvenc sopánkodó témája, hogy bezzeg ha nyugaton születik akkor limója, szigete stb.-je lenne, merthogy ott a tehetség az minden, és ott a siker pénz csillogás alap. Sajna a Lesperance/Hess tandem elég jó példa ennek az ellenkezőjére. De legalább ismerjük őket.

Még a kritikához annyit, hogy ebben a stílusban továbbra is nagy a dömping, de szerintem elég gyenge az idei év eddig. Ten, Dare, Magnum és ez is teljesen sivár.

Igazat kell adnom.. elég közepes ez a lemez... idén eddig a FING ME és az új TREAT lett jobb... szerintem


Gondolom az Find Me akar lenni:-) és valóban a Treat tényleg jó lett.
Idézet
 
 
#2 George 2022-04-21 13:10
Idézet - ma:
A magyar zenei kedvenc sopánkodó témája, hogy bezzeg ha nyugaton születik akkor limója, szigete stb.-je lenne, merthogy ott a tehetség az minden, és ott a siker pénz csillogás alap. Sajna a Lesperance/Hess tandem elég jó példa ennek az ellenkezőjére. De legalább ismerjük őket.

Még a kritikához annyit, hogy ebben a stílusban továbbra is nagy a dömping, de szerintem elég gyenge az idei év eddig. Ten, Dare, Magnum és ez is teljesen sivár.

Igazat kell adnom.. elég közepes ez a lemez... idén eddig a FING ME és az új TREAT lett jobb... szerintem
Idézet
 
 
#1 ma 2022-04-19 08:33
A magyar zenei kedvenc sopánkodó témája, hogy bezzeg ha nyugaton születik akkor limója, szigete stb.-je lenne, merthogy ott a tehetség az minden, és ott a siker pénz csillogás alap. Sajna a Lesperance/Hess tandem elég jó példa ennek az ellenkezőjére. De legalább ismerjük őket.

Még a kritikához annyit, hogy ebben a stílusban továbbra is nagy a dömping, de szerintem elég gyenge az idei év eddig. Ten, Dare, Magnum és ez is teljesen sivár.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.