Shock!

A Night Cobra tipikusan az a fajta zenekar, amit még a tradicionális fémzenékre gerjedők egy része is totális értetlenséggel fogad majd, egy jól körülhatárolt réteg viszont már a zenekarnév hallatán és a borító láttán is legszívesebben keblére ölelné a houstoni csapat tagjait. Ha pedig meghallja a zenét, csak tovább fokozódik majd a rokonszenv. A bandát a Night Demon főnöke, a Cirith Ungolt is erősítő Jarvis Leatherby fedezte fel, a Dawn Of The Serpent az általa alapított Iron Grip és a High Roller közös gondozásában jelenik meg – tulajdonképpen már ennyivel is elárultam mindent, amit tudni kell erről az egészről.

Magyarán szólva szemérmetlen old school heavy metalban utazik a zenekar, méghozzá a pre-thrash idők szellemében, és mindent alá is rendeltek e koncepciónak. Ezt – akárcsak a High Roller számos más bandájánál – érdemes szó szerint venni: a Night Cobra is full autentikusban nyomja, vagyis ha visszhangosan szól a lemez, hát visszhangosan szól, ha néhol dal közben kicsit sietni kezd a dobos, hát kicsit sietni kezd, ha meg helyesírási hiba csúszik a klipbe, hát helyesírási hiba csúszik a klipbe. Most mondjam, hogy ez ettől jó? Oké, nem mondom, de kétségtelen, hogy engem a mai napig le lehet kenyerezni a műfaj bő negyven évvel ezelőtti naiv, romlatlan hőskorának ilyen szellemiségű megidézésével, amennyiben valaki tényleg érzi a lényeget.

Márpedig a Night Cobra érzi, és akkurátusan fel is vonultatják az összes vonatkozó klisét. Mindez ebben az esetben nem negatívum: aki rocksztár akar lenni (már persze ha egyáltalán születnek még manapság rocksztárok...), vagy akár a metálszíntéren is komolyabb babérokra tör, nyilvánvalóan messzire elkerüli ezt a vonalat, tehát a tagok teljesen egyértelműen szerelemből játsszák ezt a zenét. Az ilyesmi pedig mindig hallatszik a végeredményen. Ennek megfelelően a Dawn Of The Serpent vonzerejét és báját a lemez őszintesége, szíve, a dalokat fűtő tűz adja, ami nálam minden esetben ki szokta pótolni az esetleges technikai hiányosságokat. Az ő esetükben sincs ez másképp.

Ha zenei párhuzamokkal kell dobálóznom, a korai – első két lemezes – Iron Maiden adja magát legvilágosabban, meg nyilván napestig sorolhatná az ember a NWOBHM-éra ismert és totál ismeretlen neveit, de sok értelmét nem látom, a lényeg így is érthető. És persze a koffeingazdag tempókon, a sodró húzás jellegén azért az is bőségesen hallatszik, hogy amerikaiak. Brandon Barger és Bill Fool gitármunkája mindenképpen kiemelendő: semmi újdonsággal nem állnak elő, de szépen és érzéssel mondják fel a több évtizedes leckét, riffjeik, szólóik egyaránt élvezetesek. A szűk keresztmetszetet ugyanakkor Bakka Larson énekes produkciója jelentheti, aki finoman szólva nem a világ legképzettebb torka, sőt, néhol már-már mulatságosan civil benyomást kelt kissé kántálós dallamaival. Amikor pedig nekiereszti azokat a bizonyos King Diamond-féle falzetteket, szó szerint az idegeken táncol majd sokaknál. Ennek ellenére ehhez a muzsikához mégis passzol, amit csinál.

Mint írtam, távolról sem szól mindenkinek a Night Cobra, ám ebben az esetben teljes nyugalommal jelentem ki: ezt a vonalat alapvetően nem érteni, hanem érezni kell. Távolról sem a műfaj alapklasszikusa ez a lemez, de engem a maguk korlátai között is maximálisan szórakoztatnak az olyan dalok, mint a Run The Blade, a Black Venom Dreams, a The Neuromancer's Curse vagy a For Those Who Walk The Night, így aztán ugyanúgy megkapják a szubjektív fél pont pluszt, mint az Eternal Evil. De egyáltalán nem hibáztatlak, ha most azt mondod, hogy hülye és süket vagyok.