Csak visszafogottan lelkesedtem a BillyBio 2018-as Feed The Fire debütálása iránt: a kötelező köröket lefutotta Billy Graziadei szólócsapata, de koncerten valójában sokkal jobban tetszettek a Life Of Agony előtt, mint lemezen. Nem tudok különösebb változásról beszámolni a most megérkezett második album kapcsán sem. Billy barátunk nyilvánvalóan rég kiírta magából a legjobb ötleteit, a stílus azonban összekeverhetetlen, arra pedig jó a Leaders And Liars, hogy turnélehetőségeket csípjen meg vele most, a lassan talán éledésnek induló koncertpiacon. Sokkal többet viszont nem érzek benne.
Elég nyilvánvaló, mire utal már a BillyBio – meglehetősen béna – elnevezése is. A Biohazard jó évtizeddel ezelőtt elég nagy garral harangozta be a Reborn In Defiance visszatérést, de mire megjelent az amúgy elég alapjáratos színvonalú lemez, Evan Seinfeldnek már se híre, se hamva nem volt, utána pedig hiába kezdtek új fejezetet Scott Robertsszel a fronton, végül ez a felállás sem működött. Hivatalosan nem oszlottak fel azóta sem, sőt, állítólag „szó van róla", hogy valamikor megint összeálljanak, de elég egyértelmű: az a szerelvény elakadt, és elég nehéz ismét futásra ösztökélni. Tekintve, hogy minimum két híresen problémás arc is utazik a fedélzeten, annyira igazából nem lep meg a dolog. Ha pedig Biohazard nincs, főszereplőnk itt süti el azokat a zenei ötleteket, amik oda passzolnának leginkább.
Merthogy Billy Graziadei Evannel vagy Bobby Hambellel ellentétben nem problémás arc, hanem épp ellenkezőleg: igazi energiabomba a faszi, aki feltartóztathatatlanul megy előre, és a brazil jiu jitsunak hála, 52 évesen kábé jobb formában van, mint harminc évvel ezelőtt. Az új album hallatán is elég egyértelmű, hogy ha Billyn múlna, nem lenne itt semmiféle szarakodás, variálás, drámázás, hanem simán csak nyomná a Bióval a régi klasszikusokat meg a menetrendszerűen érkező újabb dalokat a klubokban, a fesztiválokon. A Leaders And Liars ennek megfelelően mindenféle agysebészetet nélkülöző ökölcsapás, vagy nevezzük inkább stílszerűen guillotine-fojtásnak: feltartóztathatatlanul jön, és nincs menekvés előle.
Klasszikus Biohazard-mezsgyés hardcore/metál tehát a játék neve, amin nincs sok elemeznivaló. Vastag gitárokkal, izomból játszott groove-okkal, néha hip-hopos ritmusokkal, nagy üvöltésekkel, csordavokálokkal operáló proteinturmix ez a '90-es évek első felének receptje szerint. Kicsit még a hangzás megközelítése is a State Of The World Addresst idézi a nagy terű dobokkal és a vaskos, de nem szétkompresszált gitársounddal. És a zene is pontosan olyan, amit Billytől várna az ember, bár azt azért nem hallgathatom el, hogy a dalok nem az Urban Discipline meg a State, hanem a késői Bio-cuccok szintjén mozognak mindvégig. Vagyis új Chamber Spins Three, Shades Of Grey, Tales From The Hard Side, Love Denied nincs az albumon, mint ahogy az említett Reborn In Defiance-en sem sikerült visszaemelkedniük a három évtizeddel ezelőtti szintre. De ezzel igazából nincs baj, sőt, így természetes.
Ha ma is kitartó Biohazard-rajongó vagy, bizonyára nagyokat bólogatsz majd a Black Outra, a címadóra, a Generation Killre, a Cyanide-ra és társaikra, és nem kétlem, hogy koncerten óriásit üt mindegyik. Ez a muzsika a színpadon él igazán, az isten is sör- és izzadságszagú klubokba teremtette. Lemezen hallgatva nekem nem annyira izgalmas a sokadszorra elővezetett műsor, ezeknél a korrekt alapjáratos daráknál erősebb nótákra lenne szükség ahhoz, hogy rendszeresen hallgassam is a cuccot. De mivel a Biohazard tizenéveim egyik meghatározó csapata volt, ki tudok egyezni a dologgal, mert Billy rutinosan nem enged fogást magán. (Mondjuk a néhol kissé hamiskás dallamos énektémákat leszámítva, bár szerencsére nincs belőlük sok.) Szóval összességében jó, hogy ma is itt van a hidrogénezett hajú csávó, és még jobb, hogy már az is inspiráló, ha csak ránéz az ember: lám, így is lehet öregedni, ahogy neki sikerült.
Hozzászólások