Shock!

december 04.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Guns N' Roses: Chinese Democracy

Ha létezik helyzet a zeneiparban, ahonnan egyszerűen nem lehet nyerni, akkor W. Axl Rose igen módszeresen, tekervényes utakon keresztül lavírozta magát egy ilyenbe a Chinese Democracyvel, méghozzá olyan pozícióból, ahonnan éppen veszteni lett volna nehéz.

megjelenés:
2008
kiadó:
Geffen / Universal
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 113 Szavazat )

A lemez, aminek megjelenésében lassan már senki sem hitt, most végre kézzelfogható, az a 15 – sőt, ha saját szerzeményeket veszünk, 17 – év azonban, amióta teljes anyag jelent meg Guns N' Roses néven, egyszerűen annyira embertelenül és irreálisan hosszú idő, hogy nincs az a végeredmény, amivel igazolni lehetne a várakozásokat. Pláne nem egyedül, mindössze egyetlen régi epizodistával a fedélzeten... Még csak példálózó jelleggel is elég nehéz lenne felsorolni, mi minden történt a rockzenében, amióta Axl önkéntes száműzetésbe vonult a világ elől, a Guns N' Roses neve is inkább mítosz ma már, mintsem egy aktív formációt jelölő megnevezés (habár kétségtelen, hogy a csapat már fénykorában is legenda volt). Senki sem tudja, pontosan mit várjon ennyi idő után, aki pedig mégis, az többnyire olyasmit akar hallani, amit egészen biztos, hogy az eredeti felállástól sem kapna meg, ha valami csoda folytán történetesen együtt maradnak vagy újra összejönnek. 15 millió dollár felelőtlen eltapsolása ráadásul semmilyen körben nem tréfadolog, azaz üzletileg sem lesz könnyű egyensúlyba hozni a mérleget.

Bármi is áll a borítóján, a Chinese Democracy természetesen nem a soron következő Guns N' Roses lemez, hanem egy Axl Rose szólóalbum, amit ennek megfelelően kell hallgatni. Ugyanakkor nem is áll olyan távol a Guns hangzásától és zenei világától, mint azt sokan szeretnék beállítani, ha pedig a másfél évtizedet is belekalkuláljuk a dolgokba, pláne nem. Ez itt egyszerűen a banda hangzásának azon szelete, ami annak idején az énekestől jött, csak éppen 21. századi formában. Az anyag legjava tisztán érezhetően őrzi magában a két Use Your Illusion lemez vastagon hangszerelt, sok zongorával előadott monumentális szerzeményeinek dallam- és hangulatvilágát. De ennek ellenére se várd tőle azt, hogy majd visszarepít 1991-be, és újraélheted vele a fiatalságodat, a teljes Guns N' Roses soundhoz ugyanis Axl mellett három további ember jelenléte is elengedhetetlen volt, és ugyebár jelenleg sem Slash, sem Duff McKagan, sem Izzy Stradlin nincs a fedélzeten. Hogy most éppen pontosan ki tagja a háttércsapatnak, azt alighanem csak maga Axl tudja, hiszen a borítóban tíz zenész képe és tizenegy köszönetnyilvánítása szerepel, és közülük többen évek óta nincsenek már a komplikált lelkivilágú énekessel. Ennyit arról, hogy ez egy zenekari lemez...

Ami a színvonalat illeti, Axl mindig is megbízható minőséget szállított, természetesen most sincs ez másként. Mivel a rockos lendületű dalokért régebben elsősorban a hangszeresek feleltek, érthetően ezeken hallatszik a legjobban, hogy itt nem a klasszikus Guns N' Roses zenél, bár a címadó nótát még a megsamplerezett gitárok ellenére sem nehéz rokonítani a régi vonallal: elsöprő lendülettel, kolosszális Axl üvöltéssel robbanó nyitás, mérgezően fogós, húzós, egyszóval jó. A szolidan indusztriális beütésű Shackler's Revenge, a mélyre hangoltan dohogó gitárokkal elővezetett Scraped vagy az izgalmas ritmusokkal teli Riad N' The Bedouins azonban egyértelművé teszik, hogy ez már egy másik fejezet, bár az énekes hangja és dallamai ezekben is jellegzetesek. Ahhoz azonban nem kell sok fantázia, hogy az ember oda tudja képzelni egy soha meg nem jelent Use Your Illusion III-ra a zongorás, musicalesen dús hangszerelésű Street Of Dreamst, a tökéletes ívet leíró, drámai There Was A Time-ot, a nem kevés Beatlest is felvillantó Catcher In The Rye-t vagy a keserű, mégis óriási elfojtott energiákat rejtő I.R.S.-t. Az ízig-vérig modern megszólalású, irgalmatlanul ragadós és érzelemgazdag Better dallamai is eltéveszthetetlenek, ebből akár még a mai világban is komoly sláger lehet, ha a kiadó és persze a vöröshajú is úgy akarják. Ugyanez áll a This I Love balladára is, ami ugyan több tekintetben is elüt a régi Guns líráktól, mégis közeli rokonuk.

Persze az Axl-féle lélekcsupaszító utazások között is akadnak meglepő dolgok. A hangfoszlányokkal tarkított, szomorúan hömpölygő Madagascar vagy a záró, légies Prostitute például nem kevés filmzenés ízt rejtenek magukban, akárcsak a leállósabb If The World, itt viszont inkább a loopos alapok és a keleties dallamok hoznak valami teljesen eltérőt attól, amit az énekestől várna az ember. Még izgalmasabb vállalkozás a Sorry, ahol nemcsak Pink Floyd, hanem egyenesen konkrét Black Sabbath hatások ütik fel a fejüket a '70-es évek közepéről. A Born Again lemez mellett (halld ugye Paradise City) alighanem a Technical Ecstasy is elég komoly favorit lehetett annak idején a Gunsban... Akárhogy is, a dal nagyon jó, sőt, az egyik legerősebb az egész lemezen.

A hangzás természetesen még a mai hiperprodukciók viszonylatában is kiemelkedő, de ennyi idő és pláne pénz után ez a minimum. Axl hallhatóan arra is kényesen ügyelt, hogy a dalokban felsorakoztatott szekérderéknyi gitáros végig óriási szólókat eregessen, ez nyilván presztízskérdés lehetett, nehogy bárki is Slasht hiányolja. Okkal feltételezhető, hogy a főnök abba is alaposan belebeszélt, milyenek legyenek ezek a szólók, itt-ott ugyanis még konkrét Use Your Illusion-korabeli dallamfoszlányok is visszaköszönnek. Mindenesetre az erőfeszítéseket siker koronázta, Buckethead, Robin Finck, Paul Tobias, Ron Thal és Richard Fortus egyaránt kiváló munkát végeztek, a szólók élnek, lélegeznek, óriási melódiákat és rengeteg feelinget rejtenek. A dalokon egyébként hallatszik, hogy nem egy időben születtek, hanem hosszú évekig molyolt rajtuk zenészek, producerek és keverősök egész hadserege. Érdemes elmélyülni a bookletben, Axl tényleg nem egyszerű eset... Vagyis spontaneitást senki se várjon a Chinese Democracytől, és ugyanígy annak is lesznek majd kellemetlen percei, aki még 2008-ban is kiakad a gépi ritmusokon, az elektronikus hatásokon. Ami az énekhangot illeti, az persze a helyén van, de erről már a két évvel ezelőtti budapesti koncerten is meggyőződhettünk. Sőt, azt kell mondjam, hogy Axl néhol egyenesen jobban, erőteljesebben és színesebben hozza magát, mint valaha, és jellegzetes szövegei sem hagynak maguk után kívánnivalót.

Mivel a Chinese Democracyt úgyis mindenki meg fogja hallgatni – még az is, aki közben hangosan veri a mellét, hogy ő aztán nem –, még az átlagosnál is értelmetlenebb róla nagy kinyilatkoztatásokat tenni, de az egészen biztos, hogy a zene minőségébe nem lehet belekötni. Sőt, ha elvonatkoztatunk a semmivel sem magyarázható hosszúságú szünettől, a skizofrén megalomániától és mindattól a cirkusztól, ami a mai napig elválaszthatatlan velejárója Axl Rose-nak és mindenkori társainak, pusztán a rajta hallható dalok színvonalát tekintve ez egy kifejezetten óriási, változatos, még 72 perces játékideje mellett is végig izgalmas rocklemez. Összességében talán elfért volna több húzósabb, dögösebb téma az epikus, lírai pillanatok rovására, de tény, hogy a Chinese Democracy ebben a formában reprezentálja leginkább az énekes bonyolult személyiségét.

Csak ismételni tudom magam: ne várd a Guns N' Rosest, mert a jól ismert márkanév egy W. Axl Rose szólóalbumot takar. Méghozzá egy nagyon jó W. Axl Rose szólóalbumot, amin viszont alighanem újabb másfél évtized múlva is mindenki vitatkozik majd.

 

Hozzászólások 

 
#11 GL1982 2023-09-09 23:50
Nagyon vártam hogy jelenjen meg. Aztán megjelenésekor elmaradt az őrület. Persze akkor jöttem rá, hogy Slashék mennyire hiányoznak innen. Független ettől értekeltem azt, hogy a dalok fele próbált Gunsos lenni ez mindenképp pozitívum. A dalok másik felével amik szét vannak effektezve a mai napig nem tudok mit kezdeni. A Rhiad And The Bedouins pl nekem akkora káosz, hogy képtelen vagyok meghallgatni. A Shacklert is csak a fülbemászó refrénje menti meg, pedig 2008ban már nem volt jellemző az, hogy ilyen jó refréneket tegyenek a dalokba

A dalok másik fele viszont próbál Gunsos lenni nagyon. Kb azok amiket most is játszanak róla. Mondjuk a címadó nyitó riffje Slashsel sokkal jobb mert nem olyan gépi hangzással játssza.
Szóval 5-6 dalt simán felvehettek volna együtt hiszen koncerten iis jól működnek.
Az itt szereplő zenészek jó muzsikusok, mégis inkább azt mondanám hogy egy korrekt iparosmunka volt ez se több se kevesebb.
Axl elmolyolhatott volna ezen szólólemezként, cserébe nem kellett volna feloszlatni a klasszikus Gunsot.
Idézet
 
 
#10 Horváth Róbert 2023-08-29 05:46
Szerintem jó kis album! Zeneileg nagyon jó! Szóval ha nem minden nap,de azért időnként érdemes hallgatni! Jó írás!
Idézet
 
 
#9 Martin 2020-12-31 21:33
Ma valahogy eszembe jutott az album és kíváncsiságból megnéztem írtatok-e róla annak idején. (2008-ban én még nem voltam olvasó) Nagyjából mindenben egyetértek a kritikával.
Nekem amikor először hallottam akkor is nagyon tetszett, de mégsem lett olyan nagy kedvenc, aztán 2-3 évvel később mikor már érettebb lettem újra előszedtem és azóta ha nem is minden hónapban de úgy kb. fél évente elő-elő kerül.
Szerintem elképesztően profi cucc. És engem valahogy az sem zavart hogy nem Slashék játszanak rajta, mert így legalább egy csomó tök tehetséges zenészt is megismertem akikről addig nem is hallottam. Az összes muzsikus rajta egytől egyig vérprofi. Azért Axl nem csak arra ügyelt hogy Slash-t ne hiányolja senki, de arra is hogy senki mást sem.
A ritmusjáték és a basszus is ugyanolyan zseniális minden dalban mint a szólók. A dobok nekem kicsit furcsák voltak, néhol szerintem dobgép van, viszont azok a részek ahol igazi dobos játszik (akiről nem találtam semmi konkrét infót hogy ki is volt, melyik dalban mert úgy emlékszem 3 dobos is játszott az albumon) az mind nagyon jó.
Egyébként nem teljesen ide tartozik, de meg van említve a cikkben a Paradise City.
Sohasem értettem miért a Black Sabbath-hoz hasonlítják mikor nyilvánvaló hogy az a dal teljes egészében Rory Gallagher - Crest of a Wave dalának lenyúlása volt.
Visszatérve a lemezre. Tipikusan egy olyan album amire azt szokták mondani hogy jó ha 10 évente készül ilyen.
És őszintén megmondom hogy azon kevesek közé tartozom (már ha vannak még rajtam kívül ilyenek) akik jobban örülnének ha Axl inkább csinálna még egy ilyen albumot ezekkel a zenészekkel mint hogy Slashékkel megpróbálják megcsinálni azt az albumot amire már 95-ben sem lettek volna képesek.
Idézet
 
 
#8 Zsolti 2020-11-03 13:45
Érdekes a viszonyom ehhez a lemezhez. 2006-tól (még leak-korukban) szinte fanatikusan szerettem ezeket a dalokat, aztán amikor végre megjelent az album, másfél éven keresztül mindennap meghallgattam. Az elmúlt tíz évben viszont összesen csak háromszor. Bármennyire drukkoltam is Axl-nek, hogy végre befejezze és kiadja, aztán bármennyire szerettem is a végeredményt, 12 év távlatából egyértelmű, hogy nem állta ki úgy az idő próbáját, mint a korábbi dolgai. Lehet, hogy túlhallgattam. Viszont a 86-91 korszak zenéit sosem tudom megunni, pedig pár ezerszer lementek már az elmúlt 20 évben nálam és fognak a következő húszban is. :)
Idézet
 
 
#7 warmwetcircles 2020-03-18 11:39
Én most hallgattam meg először. Teljesen megdöbbentem, hogy mennyire jó! Eddig szándékosan kerültem, így most azt mondom, hogy kár volt, viszont biztos vagyok benne, hogy megjelenése idején nem tetszett volna.
Most elolvastam a fenti kritikát is. Jól írja le a lemezt, egyelőre nem tudnék semmit hozzátenni. Meglátjuk azért, mit gondolok majd pár nap, pár hét múlva.
Idézet
 
 
+1 #6 Somogyvári Ákos 2017-11-02 01:04
Erre én sajnos a mai napig nem tudnék 6,5-nél több pontot adni. Bevallom, hogy anno túl sokat vártam tőle, aztán néhány hallgatás után ment is a kukába. Az évek során viszont néhányszor még előszedtem, változott is a véleményem, de még mindig azt mondom, hogy nagyjából annyi dal fogott meg rajta, amennyi töltelék megengedhető lenne. Oké, hogy a Guns azon része hallható rajta, melyet az énekes már anno is beleadott, illetve hogy a 21. században vagyunk, de hol van ez egy Infestation-höz, vagy egy Saints Of Los Angeles-hez képest, kérdem én. Aki pedig képes pofátlanul Guns N' Roses néven kiadni egy albumot, annak én nem nézem el, hogy hát valójában ez egy szólóanyag, és egyáltalán nem fogom annak megfelelően hallgatni. A 15 év és az elpocsékolt dollármilliók pedig szintén nem sokat javítanak a helyzetén, de az egyszeri magyar rockzene kedvelőnek legyen ez a legnagyobb baja ugyebár.
Idézet
 
 
+7 #5 bjorn 2016-06-20 16:53
Maig zsenialis. Mar megjelenesekor is annak tartottam.
Idézet
 
 
+12 #4 Montsegur 2016-06-09 17:59
Hét év és sok-sok meghallgatás után most már nyugodtan le merem írni: ez egy végtelenül igényes és hihetetlenül kimunkált lemez, kár lett volna kihagyni. A GN'R név megtévesztő lehet a borítón, de ennél több hibát nem nagyon tudok felsorolni. A There Was A Time az egyik abszolút kedvenc dalommá nőtte ki magát, egyetlen másik dalt sem tudok, ami ilyen tökéletesen adná vissza egy forró nyári délután hangulatát...
Idézet
 
 
+5 #3 Dead again 2016-05-03 16:14
Valamiért nekem a lemez második fele jön be. Addig kínszenvedés nekem, viszont a felénél, vagy nagyjából a Scrapednél valami megváltozik, és onnantól már tetszik. Fura. Egyébként a maga nemében teljesen igényes zene, de hogy nem Guns n' Roses, az is biztos (ahogy Ádám meg is írta, hogy nem is szabad úgy rátekinteni).
Idézet
 
 
+7 #2 homme 2016-04-13 14:55
Mai füllel is kiváló album.
Idézet
 
 
+9 #1 Venomádi 2015-05-24 14:38
Érdekes, hogy a Catcher in the Rye-ról pont a Beatles jut eszedbe, hiszen John Lennon gyilkosánál ugyanilyen című könyvet találtak.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wackor - Budapest, Wigwam, 2005. március 18.

 

Wackor - Budapest, A38, 2004. szeptember 29.