Shock!

október 15.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Guns N' Roses: Chinese Democracy

Ha létezik helyzet a zeneiparban, ahonnan egyszerűen nem lehet nyerni, akkor W. Axl Rose igen módszeresen, tekervényes utakon keresztül lavírozta magát egy ilyenbe a Chinese Democracyvel, méghozzá olyan pozícióból, ahonnan éppen veszteni lett volna nehéz.

megjelenés:
2008
kiadó:
Geffen / Universal
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 85 Szavazat )

A lemez, aminek megjelenésében lassan már senki sem hitt, most végre kézzelfogható, az a 15 – sőt, ha saját szerzeményeket veszünk, 17 – év azonban, amióta teljes anyag jelent meg Guns N' Roses néven, egyszerűen annyira embertelenül és irreálisan hosszú idő, hogy nincs az a végeredmény, amivel igazolni lehetne a várakozásokat. Pláne nem egyedül, mindössze egyetlen régi epizodistával a fedélzeten... Még csak példálózó jelleggel is elég nehéz lenne felsorolni, mi minden történt a rockzenében, amióta Axl önkéntes száműzetésbe vonult a világ elől, a Guns N' Roses neve is inkább mítosz ma már, mintsem egy aktív formációt jelölő megnevezés (habár kétségtelen, hogy a csapat már fénykorában is legenda volt). Senki sem tudja, pontosan mit várjon ennyi idő után, aki pedig mégis, az többnyire olyasmit akar hallani, amit egészen biztos, hogy az eredeti felállástól sem kapna meg, ha valami csoda folytán történetesen együtt maradnak vagy újra összejönnek. 15 millió dollár felelőtlen eltapsolása ráadásul semmilyen körben nem tréfadolog, azaz üzletileg sem lesz könnyű egyensúlyba hozni a mérleget.

Bármi is áll a borítóján, a Chinese Democracy természetesen nem a soron következő Guns N' Roses lemez, hanem egy Axl Rose szólóalbum, amit ennek megfelelően kell hallgatni. Ugyanakkor nem is áll olyan távol a Guns hangzásától és zenei világától, mint azt sokan szeretnék beállítani, ha pedig a másfél évtizedet is belekalkuláljuk a dolgokba, pláne nem. Ez itt egyszerűen a banda hangzásának azon szelete, ami annak idején az énekestől jött, csak éppen 21. századi formában. Az anyag legjava tisztán érezhetően őrzi magában a két Use Your Illusion lemez vastagon hangszerelt, sok zongorával előadott monumentális szerzeményeinek dallam- és hangulatvilágát. De ennek ellenére se várd tőle azt, hogy majd visszarepít 1991-be, és újraélheted vele a fiatalságodat, a teljes Guns N' Roses soundhoz ugyanis Axl mellett három további ember jelenléte is elengedhetetlen volt, és ugyebár jelenleg sem Slash, sem Duff McKagan, sem Izzy Stradlin nincs a fedélzeten. Hogy most éppen pontosan ki tagja a háttércsapatnak, azt alighanem csak maga Axl tudja, hiszen a borítóban tíz zenész képe és tizenegy köszönetnyilvánítása szerepel, és közülük többen évek óta nincsenek már a komplikált lelkivilágú énekessel. Ennyit arról, hogy ez egy zenekari lemez...

Ami a színvonalat illeti, Axl mindig is megbízható minőséget szállított, természetesen most sincs ez másként. Mivel a rockos lendületű dalokért régebben elsősorban a hangszeresek feleltek, érthetően ezeken hallatszik a legjobban, hogy itt nem a klasszikus Guns N' Roses zenél, bár a címadó nótát még a megsamplerezett gitárok ellenére sem nehéz rokonítani a régi vonallal: elsöprő lendülettel, kolosszális Axl üvöltéssel robbanó nyitás, mérgezően fogós, húzós, egyszóval jó. A szolidan indusztriális beütésű Shackler's Revenge, a mélyre hangoltan dohogó gitárokkal elővezetett Scraped vagy az izgalmas ritmusokkal teli Riad N' The Bedouins azonban egyértelművé teszik, hogy ez már egy másik fejezet, bár az énekes hangja és dallamai ezekben is jellegzetesek. Ahhoz azonban nem kell sok fantázia, hogy az ember oda tudja képzelni egy soha meg nem jelent Use Your Illusion III-ra a zongorás, musicalesen dús hangszerelésű Street Of Dreamst, a tökéletes ívet leíró, drámai There Was A Time-ot, a nem kevés Beatlest is felvillantó Catcher In The Rye-t vagy a keserű, mégis óriási elfojtott energiákat rejtő I.R.S.-t. Az ízig-vérig modern megszólalású, irgalmatlanul ragadós és érzelemgazdag Better dallamai is eltéveszthetetlenek, ebből akár még a mai világban is komoly sláger lehet, ha a kiadó és persze a vöröshajú is úgy akarják. Ugyanez áll a This I Love balladára is, ami ugyan több tekintetben is elüt a régi Guns líráktól, mégis közeli rokonuk.

Persze az Axl-féle lélekcsupaszító utazások között is akadnak meglepő dolgok. A hangfoszlányokkal tarkított, szomorúan hömpölygő Madagascar vagy a záró, légies Prostitute például nem kevés filmzenés ízt rejtenek magukban, akárcsak a leállósabb If The World, itt viszont inkább a loopos alapok és a keleties dallamok hoznak valami teljesen eltérőt attól, amit az énekestől várna az ember. Még izgalmasabb vállalkozás a Sorry, ahol nemcsak Pink Floyd, hanem egyenesen konkrét Black Sabbath hatások ütik fel a fejüket a '70-es évek közepéről. A Born Again lemez mellett (halld ugye Paradise City) alighanem a Technical Ecstasy is elég komoly favorit lehetett annak idején a Gunsban... Akárhogy is, a dal nagyon jó, sőt, az egyik legerősebb az egész lemezen.

A hangzás természetesen még a mai hiperprodukciók viszonylatában is kiemelkedő, de ennyi idő és pláne pénz után ez a minimum. Axl hallhatóan arra is kényesen ügyelt, hogy a dalokban felsorakoztatott szekérderéknyi gitáros végig óriási szólókat eregessen, ez nyilván presztízskérdés lehetett, nehogy bárki is Slasht hiányolja. Okkal feltételezhető, hogy a főnök abba is alaposan belebeszélt, milyenek legyenek ezek a szólók, itt-ott ugyanis még konkrét Use Your Illusion-korabeli dallamfoszlányok is visszaköszönnek. Mindenesetre az erőfeszítéseket siker koronázta, Buckethead, Robin Finck, Paul Tobias, Ron Thal és Richard Fortus egyaránt kiváló munkát végeztek, a szólók élnek, lélegeznek, óriási melódiákat és rengeteg feelinget rejtenek. A dalokon egyébként hallatszik, hogy nem egy időben születtek, hanem hosszú évekig molyolt rajtuk zenészek, producerek és keverősök egész hadserege. Érdemes elmélyülni a bookletben, Axl tényleg nem egyszerű eset... Vagyis spontaneitást senki se várjon a Chinese Democracytől, és ugyanígy annak is lesznek majd kellemetlen percei, aki még 2008-ban is kiakad a gépi ritmusokon, az elektronikus hatásokon. Ami az énekhangot illeti, az persze a helyén van, de erről már a két évvel ezelőtti budapesti koncerten is meggyőződhettünk. Sőt, azt kell mondjam, hogy Axl néhol egyenesen jobban, erőteljesebben és színesebben hozza magát, mint valaha, és jellegzetes szövegei sem hagynak maguk után kívánnivalót.

Mivel a Chinese Democracyt úgyis mindenki meg fogja hallgatni – még az is, aki közben hangosan veri a mellét, hogy ő aztán nem –, még az átlagosnál is értelmetlenebb róla nagy kinyilatkoztatásokat tenni, de az egészen biztos, hogy a zene minőségébe nem lehet belekötni. Sőt, ha elvonatkoztatunk a semmivel sem magyarázható hosszúságú szünettől, a skizofrén megalomániától és mindattól a cirkusztól, ami a mai napig elválaszthatatlan velejárója Axl Rose-nak és mindenkori társainak, pusztán a rajta hallható dalok színvonalát tekintve ez egy kifejezetten óriási, változatos, még 72 perces játékideje mellett is végig izgalmas rocklemez. Összességében talán elfért volna több húzósabb, dögösebb téma az epikus, lírai pillanatok rovására, de tény, hogy a Chinese Democracy ebben a formában reprezentálja leginkább az énekes bonyolult személyiségét.

Csak ismételni tudom magam: ne várd a Guns N' Rosest, mert a jól ismert márkanév egy W. Axl Rose szólóalbumot takar. Méghozzá egy nagyon jó W. Axl Rose szólóalbumot, amin viszont alighanem újabb másfél évtized múlva is mindenki vitatkozik majd.

 

Hozzászólások 

 
+1 #6 Somogyvári Ákos 2017-11-02 02:04
Erre én sajnos a mai napig nem tudnék 6,5-nél több pontot adni. Bevallom, hogy anno túl sokat vártam tőle, aztán néhány hallgatás után ment is a kukába. Az évek során viszont néhányszor még előszedtem, változott is a véleményem, de még mindig azt mondom, hogy nagyjából annyi dal fogott meg rajta, amennyi töltelék megengedhető lenne. Oké, hogy a Guns azon része hallható rajta, melyet az énekes már anno is beleadott, illetve hogy a 21. században vagyunk, de hol van ez egy Infestation-höz, vagy egy Saints Of Los Angeles-hez képest, kérdem én. Aki pedig képes pofátlanul Guns N' Roses néven kiadni egy albumot, annak én nem nézem el, hogy hát valójában ez egy szólóanyag, és egyáltalán nem fogom annak megfelelően hallgatni. A 15 év és az elpocsékolt dollármilliók pedig szintén nem sokat javítanak a helyzetén, de az egyszeri magyar rockzene kedvelőnek legyen ez a legnagyobb baja ugyebár.
Idézet
 
 
+7 #5 bjorn 2016-06-20 17:53
Maig zsenialis. Mar megjelenesekor is annak tartottam.
Idézet
 
 
+12 #4 Montsegur 2016-06-09 18:59
Hét év és sok-sok meghallgatás után most már nyugodtan le merem írni: ez egy végtelenül igényes és hihetetlenül kimunkált lemez, kár lett volna kihagyni. A GN'R név megtévesztő lehet a borítón, de ennél több hibát nem nagyon tudok felsorolni. A There Was A Time az egyik abszolút kedvenc dalommá nőtte ki magát, egyetlen másik dalt sem tudok, ami ilyen tökéletesen adná vissza egy forró nyári délután hangulatát...
Idézet
 
 
+5 #3 Dead again 2016-05-03 17:14
Valamiért nekem a lemez második fele jön be. Addig kínszenvedés nekem, viszont a felénél, vagy nagyjából a Scrapednél valami megváltozik, és onnantól már tetszik. Fura. Egyébként a maga nemében teljesen igényes zene, de hogy nem Guns n' Roses, az is biztos (ahogy Ádám meg is írta, hogy nem is szabad úgy rátekinteni).
Idézet
 
 
+7 #2 homme 2016-04-13 15:55
Mai füllel is kiváló album.
Idézet
 
 
+9 #1 Venomádi 2015-05-24 15:38
Érdekes, hogy a Catcher in the Rye-ról pont a Beatles jut eszedbe, hiszen John Lennon gyilkosánál ugyanilyen című könyvet találtak.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.