Shock!

augusztus 24.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Vio-lence: Eternal Nightmare / Oppressing The Masses

0127violence1Már tavaly januárban felmerült, hogy Sean Killian megbetegedése és a kapcsolódó segélykoncert kapcsán megemlékezzünk a Vio-lence történetéről, de időhiány miatt végül nem lett semmi a dologból. Killian azóta szerencsésen felépült a májzsugorból, ráadásul a Machine Head felbomlásának kézenfekvő következményeként Phil Demmel vezetésével a Vio-lence is újra mozgolódni kezdett. Egy áprilisi, pillanatok alatt megtelt koncertet már biztos adnak, de további bulik, sőt, egy esetleges nagylemez lehetőségéről is pletykálnak. Majd kiderül, hogy mindebből végül mi válik tényleges valósággá, az apropó viszont adott, hogy egy rendhagyó Klasszikushock-cikkben megemlékezzünk a zenekar életművéről.

megjelenés:
1988. április

kiadó:
MCA / Mechanic

producer: John Cuniberti

zenészek:
Sean Killian - ének
Phil Demmel - gitár
Robb Flynn - gitár
Dean Dell - basszusgitár
Perry Strickland - dobok

játékidő: 35:23

1. Eternal Nightmare
2. Serial Killer
3. Phobophobia
4. Calling In The Coroner
5. T.D.S. (Take It As You Will)
6. Bodies On Bodies
7. Kill On Command

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

Bár a Vio-lence-t leginkább úgy szokás emlegetni, mint Robb Flynn Machine Head előtti csapatát, az igazság az, hogy az orrpiercinges akarnok később érkezett és korábban is távozott a zenekarból, mint gitáros kollégája. A Vio-lence két alapítója ugyanis Phil Demmel és a dobos Perry Strickland volt 1985-ben, még Death Penalty néven, akkori társaik pedig Jerry Birr énekes, Troy Fua gitáros és Eddie Billy bőgős voltak. Egy házibulin debütáltak élőben, majd 1986-ban két demót is felvettek, de ezeket már Vio-lence néven, mivel az először kiszemelt, kötőjel nélküli verzió már foglalt volt. Elég magas fordulatszámon pörögtek tehát a dolgok, időközben azonban Phil és Perry szépen lecserélte társait. A klasszikus felállás Flynn, Killian és a basszer Deen Dell érkezésével alakult ki, az ötös pedig később három nagylemezt rögzített együtt. Flynn-nek már volt némi Bay Area-múltja a Forbidden Evillel, a többieknek azonban a Vio-lence volt az első igazán komoly bandája.

Az új felállás vad koncertezésbe kezdett, amelynek során jószerivel mindenki előtt felléptek, aki élt és mozgott a színtéren. Mindezzel egyenes arányban népszerűségük is meredeken emelkedett, amelyben hatalmas szerepe volt a frontember energikus színpadi előadásának. Sean Killian: „Néztem a bandákat, akik csak álldogáltak a koncerteken, és úgy gondolták, ennyi elég is. Én viszont szeretem bevonni a közönséget, hogy úgy érezzék, ők is a show része. Ettől persze én is jobban bepörgök. A thrash metal esetében mindez hatványozottan igaz. A frontember feladata, hogy feltüzelje a közönséget, hogy azok ki tudják magukból tombolni a sok szart, ami a világban éri őket. Nem tartom magam amúgy igazi énekesnek. Számomra sokkal inkább a szövegekről szólt ez a dolog. Ha énekelek egy zenekarban, akkor az azért van, mert el akarok mondani valamit. A mondanivaló a lényeg; a stúdiózást is utáltam. Én a színpadot szerettem igazán, ahol az emberek reagáltak a dalokra, a szövegekre, az érzelmekre, az agresszióra."

0127violence4

A közösen elkészített demót már több kiadó is masszív érdeklődéssel figyelte, a zenekar sorsa pedig vélhetően akkor pecsételődött meg, amikor oly sok fiatal társukhoz hasonlóan ők is rossz céghez szerződtek. Gyakran feltettük már a kérdést az oldalon mi is, vajon miért nem lett egy-egy formációból soha igazán nagy vagy akár csak közepesen népszerű banda, még az amúgy kiváló lemezek és kedvező mikrokörnyezet hatására sem. Nos, Demmelék esetében a válasz viszonylag egyszerű: esetükben olyan vállalhatatlan kiadói döntések okozták a hanyatlást, amik laikus fejjel is teljesen értelmezhetetlenek. De minderről később, kezdetben ugyanis minden remekül haladt, a demo hatására ugyanis a Mechanic kiadó, amely az MCA szárnyai alatt működött, szerződést ajánlott a csapatnak. Az addig is igen komoly elszántsággal nyomuló ötös pedig nem is tökölt sokat: 1988 tavaszán már ki is jött a debüt Eternal Nightmare.

Annak ellenére, hogy a Vio-lence elsősorban Killian metszően éles, sokak számára kifejezetten fülsértőnek ható hangja miatt még a thrash-szcénán belül is az extrémebb vonalba tartozott, az első nagylemezt kifejezetten jól fogadta a közönség: nagyjából 30 ezer példány ment el belőle, ami azt jelentette, hogy először és utoljára még a Billboard-listára is sikerült felkerülniük vele. A 35 perces anyag összesen hét dalt tartalmaz, azonban ezek mindegyike sodró lendületű, feszes thrash-riffelésre épülő, kíméletlen darab, így a lemez hossza épp ideális. Ed Repka (lásd még Megadeth, Evildead, Death, Sanctuary, Nuclear Assault stb.) borítója egyértelmű utalás a címadó szövegére, egyben pedig tökéletesen illik is a korongon hallható kíméletlen muzsikához.

0127violence6

A lemezt a címadó nyitja, kapásból meg is határozva, mire kell felkészülnie a hallgatónak: sűrű riffelés, magas hangon elővezetett szövegköpködés és csordavokálok. Ha három jelzővel kellene leírnom a korai Vio-lence zenéjét, más kifejezéseknek esélye sem lenne. Kiefejezetten agresszív és masszív anyag ez, amelyen az első igazi refrén is csak a kettes Serial Killerben érkezik, amely ennek hatására a még nagyobb sebesség ellenére fogósabb is, mint az első track. A Phobophobia és a Calling In The Coroner aztán megint a címadó vonalát viszik tovább, azaz sokkal kevesebb bennük a kapaszkodó, bár utóbbi némileg visszafogottabb tempójával azért megkönnyíti kissé a hallgató dolgát, a végén hallható csordavokálos rész pedig kétségtelenül nagyon működhetett élőben. A T. D. S. (Take It As You Will) és a Bodies on Bodies még feljebb tornásszák a fordulatszámot, de mindkettő remekül működik, leginkább a pont jókor bedobott tempóváltások miatt. A lemezt a zenekar egyik legemblematikusabb dala, az ellenállhatatlanul húzó Kill on Command zárja, megadva a végső kegyelemdöfést. Killian: „A legtöbb szöveg csak úgy kibukott belőlem. Sokszor gyorsabban megszülettek, mint amilyen gyorsan írni tudtam volna őket. Ki tudja, milyen sorok veszhettek el, mert nem tudtam rögtön leírni őket? Ha van valami, amire rákattanok, és van hozzá egy jó énektéma, akkor a szöveg és a ritmizálás szinte magától elkészül. De van olyan is, hogy kifejezetten sokat agyalok egy szövegen. Az Oppressing the Masses dalén például egy hetet melóztam. Épp akkor történtek a dolgok a Tienanmen téren, és állandóan ez ment a tévében. Nehéz volt írni róla. Mégis ez a kedvenc szövegem; meg a Serial Killeré."

Az Eternal Nightmare-hez kijött egy speciális, zárt műanyag borítóba csomagolt kislemez is, amelybe némi gusztusos mű-hányást csomagoltak, és egyik oldalán a címadó, míg a másikon a Phobophobia kapott helyet. A srácoktól már kezdetekben sem volt idegen tehát a szofisztikált, finom humor, de az Eternal Nightmare idején kiadójuk még jó pofát vágott a dologhoz. Mivel az anyag jól sikerült, az eladások hozták az elvárt szintet és a rajongók is szerették a cuccot, az MCA-nél elégedetten hunytak szemet a polgárpukkasztás felett. A zenekar pedig mindeközben szétturnézta a seggét is például a Testament, a Death Angel, a Voivod, a Nuclear Assault társaságában, minek köszönhetően a Megaforce felfigyelt rájuk, majd el is happolta őket első kiadójuktól. Persze nem ment könnyen a dolog. Killian: „Az egyik hatalmas hiba, amit elkövettünk, hogy rossz kiadóhoz szerződtünk. A Combathoz kellett volna mennünk, mert ők sokkal jobban megértették volna, mit is akarunk, mint bármelyik a saját kiadóink közül. Persze a válaszott kiadóink tele voltak pénzzel, mi meg csóró kölykök voltunk, ezért úgy gondoltuk, frankó lesz hozzájuk csapódni. Ahogy sok fiatal zenekarnak, nekünk sem volt menedzserünk, aki szólt volna, hogy srácok, attól még, hogy kaptok egy kis készpénzt, ez még egy rossz üzlet. Szóval minket is alaposan kihasználtak és átvertek mindenhol. Mikor az aktuális kiadónkkal egy új lemezre készültünk, mindig valami teljesen mást akartak hallani tőlünk, mint amit addig csináltunk. Mivel nem tetszett nekik az Oppressing The Masses, majdnem két évbe telt, mire sikerült megszabadulnunk a Mechanictől, és végre hagyták, hogy máshova szerződjünk. Persze ez alatt az időszak alatt is dalokat kellett volna írnunk, de úgy voltunk vele, hogy van egy kész lemezünk, minek írjunk másikat?"

0127violence21989 végén tehát már a Megaforce égisze alatt vonultak stúdióba, hogy rögzítsék a második nagylemezt. Mint később kiderült, az új szerződés hatalmas hibának bizonyult. A kiadó többször is elcsúsztatta a megjelenést, az Oppressing The Masses így csak 1990 nyarán jött ki. El is ment belőle 20 ezer darab, majd a fennmaradt példányokat szépen bezúzták, ugyanis az Atlantic, amely ekkoriban a Megaforce terjesztő partnere volt, nem tudott azonosulni a lemezen hallható Torture Tactics dal szövegeivel. Ugyan ez nem sokkal haladta meg az első anyag Bodies On Bodies vagy Kill On Command dalainak brutalitását, az, hogy egy kislány megkínzásáról szóltak a sorok, egyértelműen kicsapta a biztosítékot. Ezzel a húzással gyakorlatilag meg is ölték a lemezt, a zenekart pedig olyan gödörbe lökték, melyből már nem volt visszaút. Sean: „Hirtelen azt vettük észre, hogy semmi sem elég jó, amit csinálunk. Az Oppressing The Massest pont ugyanazzal a lelkesedéssel írtuk meg, mint az első lemezt. Maximum annyi különbséggel, hogy kicsit érettebbek voltunk már, de még mindig szélsőségesen kemények, agresszívek akartunk lenni. De a kiadós arcok értetlenkedtek. Az egyik fickó még a szövegeimet is átírta. Egyszer csak felhívott valaki telefonon, hogy írt pár szöveget, mert az enyémek nyelvtanilag helytelenek. Persze totál kiakadtam, de aztán nem küldtem el az anyjába, mert ő volt az egyik, akitől függött, kijöhet-e egyáltalán a lemez. Iszonyú frusztráló volt."

megjelenés:
1990. július

kiadó:
Megaforce / Atlantic

producer: Alex Perialas

zenészek:
Sean Killian - ének
Phil Demmel - gitár
Robb Flynn - gitár
Dean Dell - basszusgitár
Perry Strickland - dobok

játékidő: 41:28

1. I Profit
2. Officer Nine
3. Subterfuge
4. Engulfed By Flames
5. World In A World
6. Mentally Afflicted
7. Liquid Courage
8. Oppressing The Masses

Szerinted hány pont?
( 10 Szavazat )

Pedig az Oppressing The Masses egyértelmű szintlépést jelentett dalszerzői és produkciós szempontból is. A dalok karakteresebbé, fogósabbá váltak, azaz a pusztító riffelésre végre igazi énektémák is érkeztek, és a gitárszólók is sokkal kidolgozattabbak, fifikásabbak lettek. A nyitó I Profit, majd az azt követő Officer Nice egyértelműen jobb volt bárminél, amit a csapat addig összehozott, ezek ugyanis úgy tudtak emlékezetesek és fogósak lenni, hogy nem váltak közben kommerszé még minimálisan sem. A színvonal ezt követően is egyenletesen magas mindvégig: a szellősebben riffelő Subterfuge, a húzós Engulfed By Flames, a koncertek intenzitását hűen visszaadó klippel megtámogatott World in a World, a középtempós Mentally Afflicted, a komplex Liquid Courage vagy az ezúttal zárásként szerepeltetett címadó mind-mind hibátlan darabok. Mindehhez jobb sound is társult, azaz a kettes lemezzel a Vio-lence egyértelműen felnőtt. Minden adott volt hozzá, hogy egy ligával feljebb lépjenek, a már említett kiadós kavarás azonban kettétörte a zenekar karrierjét. Killian: „Emlékszem rá, amikor beindult a grunge-őrület, hiszen minden a szemünk előtt történt. Pont a kettes lemezt vettük fel, amikor a Soundgarden New Yorkban játszott. Meg is néztük őket, de az első Alice In Chains is ekkor jelent meg. De mi nem foglalkoztunk a grunge-jelenséggel. Volt elég bajunk a saját házunk táján is. A kiadós seggfejek miatt minden lemez megjelentetése kész kínszenvedés volt. Mindig totál meg akartak változtatni minket. A Mechanic-fiaskó után ugyanez történt a Megaforce-nál is. Johnny Z azt akarta, énekeljek úgy, hogy minden egyes szó kristálytiszta legyen. Hiába mondtam neki, hogy haver, mi nem a kibaszott Anthrax vagyunk. Joey Belladonna egy remek frontember, és neki tényleg minden szavát érteni lehet, de szerintem a thrash metal nem ilyen."

A csapatnak tehát itt sem volt maradása, ami a Torture Tactics dallal történtek után abszolút érthető is. Miután leléptek a Megaforce-től, 1991-ben a Caroline szárnyai alatt kihozták a Torture Tactics EP-t, rajta az Oppressingről levágott címadóval, az Officer Nice kamu élő verziójával, illetve a sexactioni értelemben cizellált szövegű, igen mély mondanivalójú Guttersluttal és a Flynn által énekelt Dicks Of Death-szel, majd ráfordultak a soron következő nagylemezre. A hármas sorszámot viselő Nothing To Gain 1993-ban érkezett egy háromszámos, Torque címre keresztelt demo után, természetesen ismét új kiadónál, és egy teljesen átalakított zenekar képét mutatta: lassabb, groove-osabb lett a zene, ráadásul a koszos hangzás sem igazán állt jól nekik. Minden jel arra mutatott, hogy a csapat összezavarodott, és tulajdonképpen mindez nem is állt messze a valóságtól. Killian azonban nem a grunge betörésében és hatásában, hanem a saját belső problémáikban látja az okokat. Killian: „Legszívesebben a teljes Nothing To Gaint újravenném. Ha azt a lemezt hallgatod, világosan lejön, hogy a zeneipar által legyőzött figurák játszották fel. Teljesen kétségbe voltunk esve akkoriban, hogy ki se jöhet majd a lemezünk. Johnny Z egyfolytában belepofázott mindenbe: ez ilyen legyen, az meg olyan. Én meg annyira össze voltam zavarodva, hogy úgy voltam vele, hogy ha ez kell ahhoz, hogy legyen végre a lemez, akkor legyen így. És ezt hallani is. Pedig vannak jó számok a Nothing to Gainen, csak újra kellene őket venni igazi, old-school Vio-lence hozzáállással."

0127violence5

A Vio-lence-nek egyértelműen meg kellett volna ráznia magát, és egy olyan anyaggal visszatérnie, amivel megmutatták volna, a sok kiadói kavarás és a belső ellentétek ellenére is erősek, elkötelezettek és megtörhetetlenek. Ehelyett azonban a Nothing To Gain egy elbizonytalanodott zenekart mutatott, ez pedig végzetesnek is bizonyult a csapat számára. Egy határozott koncepcióval, és némi extra munkával pedig lehetett volna valami a lemezanyagból. A nyitó Atrocity hiába volt messze a leglassabb daluk addig, mégis működött, ahogy az első lemez világát idéző Twelve Gauge Justice is, dacára a tompa hangzásnak. Az Ageless Eyes depresszív súlyossága, illetve a benne hallható, dallamos vokalizálás már teljesen stílusidegen volt tőlük, akárcsak a Plain of Pleasure/Virtues Of Vice Vio-lence-mértékkel akár balladisztikusnak is nevezhető első része vagy a Killing My Words hullámzó gitártémái. Önmagukban ezekkel a dalokkal sem lett volna gond, együtt viszont egy olyan zenekar képét vázolták fel, amelynek fogalma sincs, merre induljon tovább. Mindez pedig a grunge-hullám kellős közepén a rajongók felé sem közvetített túl jó üzenetet. Ráadásul az old-school Vio-lence-dolgokat dallamosabb vokálokkal keverő, záró Colour Of Life-ot leszámítva a Psychotic Memoriestól kezdőden kifejezetten gyenge is a korong. Egy elbizonytalanodott zenekar gyenge dalokkal pedig végzetes kombinációt jelent.

Ahogy ilyenkor lenni szokott, mindez belső problémákkal is együtt járt, amelyek következtében Robb Flynn elsőként hagyta el a fedélzetet, hogy inkább elindítsa a saját történetét. Hiába igazolták le Roy Vegast, a Nothing To Gainnel végül már turnéra sem jutottak el. Sorsukat a dobos Strickland kilépése döntötte el, az ő távoztával ugyanis hosszú évekre megpecsételődött a Vio-lence sorsa. Flynn igen komoly karriert futott be a Machine Headdel, Dell és Demmel pedig összehozta a Torque nevű csapatot, akikkel egyetlen nagylemezig jutottak. Mindeközben Killian és Strickland a zenebizniszből kivonulva élték az átlagemberek életét.

0127violence3

Akárcsak a Death Angel, a Vio-lence is 2001-ben állt össze újra, a Thrash Of The Titans buli kapcsán, amelyet az akkor agydaganattal diagnosztizált Testament-énekes, Chuck Billy megsegítésére hoztak össze, és a Bay Area apraja-nagyja fellépett rajta. Sean: „Walter Morgan, Chuck barátja hívta fel Philt, és mondta el, mi a helyzet. Épp egy Giants-meccsen voltam, amikor Phil rám csörgött azzal, hogy Walter mepróbálja összehozni ezt a bulit, és hogy benne lennék-e. Rögtön igent mondtam. Chuck jó barátom, ráadásul ők vittek el minket az első turnénkra. Egyértelmű volt, hogy segítek. A közönség és a felállás is remek volt, nagyon jól sikerült a koncertünk. Persze iszonyúan izgultam a buli előtt, le-fel mászkáltam a backstage-ben, de aztán a színpadon már simán ment minden. Olyan volt, mint visszaülni a biciklire. A buli után Phillel megbeszéltük, hogy megpróbálunk összehozni pár újabb koncertet is, hogy megnézzük, lehet-e valami hosszabb távú a dologból. Le is kötöttünk egy bulit a Skinlabbel, és tök idegesek voltunk, mert azért ez egész más szituáció volt, mint a Thrash Of The Titans. Ott nagy bandák is voltak, szóval tudtuk, hogy minden rendben lesz, de itt nekünk kellett öszerakni mindent. Szerencsére minden jól alakult, és az összes jegy el is ment a bulira. Ez kábé hét-nyolcszáz embert jelentett, és marha jó érzés volt ennyi embernek játszani. Ráadásul sokan kint is rekedtek. (Ennek a koncetnek a hanganyaga később az Eternal Nightmare újrakiadásának bónuszlemezeként meg is jelent – K.G.) Aztán volt még egy önálló bulink L.A.-ben négy-ötszáz ember előtt, majd játszottunk Rob Halford csapatával, a Testamenttel és a Death Angellel is. Remek napok voltak. Épp a Sunset Stripen koncerteztünk, mikor Phil Spector lelőtte azt a nőt, akinek a meggyilkolása miatt végül elítélték. Ez a csaj volt a backstage-ben a hostess, ő kísérte Halfordot, a Death Angel-es Rob Cavestanyt és engem az interjúkra. Deen vagy húsz percet beszélgetett is vele, és nekem nem is esett le, hogy ő volt az áldozat, amíg Deen nem mondta." (Phil Spector amerikai zenei producer, dalszerző, a wall of sound hangrögzítési technika kitalálója. Többek között a Beatles Let It Be lemezének is ő volt a producere. 2003-ban Lana Clarkson színésznőt az ő otthonában lőtték le. Négyévnyi nyomozás után szándékos emberölés vádjával Spector bíróság elé került, de felmentették. Két évvel később aztán már bűnösnek találták, és tizenkilenc év börtönre ítélték. 2028 májusában, 88 évesen szabadulhat.)

A koncertek között Demmel és Killian erejéből három új dal összerakására is futotta. Ezek közül egynek nincs címe, a másik kettő pedig a Fuck Peace és a The Dissection Of Christ. Utóbbiakat élőben is eljátszották mindössze egyetlen egyszer, méghozzá 2003. április 20-án, a 420 fesztiválon, amely a Vio-lence utolsó fellépése volt, hivatalosan azonban sosem jelentek meg. Sean: „Ezeket a dalokat ketten írtuk egy dobgép segítségével. Phil hozta a riffeket, én meg a szövegeket. A Fuck Peace elég könnyen össze is állt. Mint a régi időkben, bár egy kicsit azért mégis más volt, hiszen hiába próbáltuk a többieket bevonni, végül csak ketten vettünk részt a dalszerzésben." A koncertezésnek és ezzel a zenekarnak is akkor lett vége, amikor 2003-ban Phil Demmel beszállt a Machine Headbe. Ezt követően még a Bone Crusher kiadónál különböző színekben megjelent egy mindösszesen ötszáz példányra limitált, 7 inches kislemez They Just Keep Killing címmel, melyen három demófelvétel szerepelt: a Paraplegic és a Kill On Command az első 1986-os demóról és a Breed Like Rats az 1993-asról. Nyilván mondanom sem kell, hogy ezzel a kiadvánnyal is akadt probléma bőven, aminek következtében végül a zenekar által eladott példányokon kívül összesen száz darab került kereskedelmi forgalomba, amelyeket egyetlen, seattle-i boltban lehetett kapni.
Sean: „Felhívott egy srác, hogy van egy haverja, aki le tudná gyártani ezeket a színes lemezeket, nyomna pár darabot, a nagy részét meg odaadná nekünk ingyen, hogy adjuk el. Szükségünk volt a pénzre, úgyhogy igent mondtunk. Azt beszéltük meg, hogy előbb mi adhatjuk el a példányainkat, aztán ő azt csinál a sajátjaival, amit akar. Persze a végén megpróbálta hamarabb elpasszolni a sajátjait."

0127violence7

Ugyan 2006 augusztusában még megjelent egy igen alapos gyűjteményes DVD, a Blood And Dirt, rajta többek között a teljes Thrash Of The Titans-fellépéssel is, a Vio-lence sztorija 2003. április 20-án másodszorra is befejeződött. Sokáig úgy tűnt, örökre. Killian: „Robb is fellépett velünk az utolsó bulin; hatalmas móka volt. A skinlabes Steev Esquivel hívott minket, Phil pedig kitalálta, hogy lehetne ez a búcsúnk. Ekkor már hivatalosan a Machine Head tagja volt, de még a Vio-lence is létezett. Robbnak is tetszett az ötlet, és nagyon örülök, hogy igent mondott. Méltó lezárása volt ez a zenekarnak"

A Vio-lence története itt alighanem örökre véget is ért volna, ha majd' másfél évtizeddel később Killiant nem diagnosztizálják májzsugorral. Ahogy pedig annak ideján a színtér Chuck Billyért is összefogott, úgy a régi társak őt sem hagyták cserben. A tavaly januárban Killian On Command címen megrendezett bulin persze a Vio-lence klasszikus felállásának négyötöde is fellépett, azaz a rossz állapotban lévő Seanon kívül mindenki ott volt a színpadon, az éneket pedig Robb Flynn vállalta magára. És ahogy 2001-ben, úgy 2018-ban is újra elindult valami. Ami pedig a legfontosabb: úgy tűnik, Sean Killian májtranszplantációja sikeres volt, így nincs akadálya, hogy a zenekar története oly hosszú kihagyás után végre ismét folytatódjon. Tekintettel a Machine Head viharos széthullására, persze elég valószínűtlen, hogy Robb Flynn és Demmel közösen csinálnának bármit is a jövőben, így a Vio-lence klasszikus felállásának visszatérésére sincs sok remény, de kis szerencsével a Demmel-Killian tengely végre megkapja azt az elismerést, ami kijár nekik. Igencsak itt lenne az ideje.

 

Hozzászólások 

 
#5 DéeL 2019-01-28 02:36
Ed Billy Chuck Billy öccse amúgy. Ez komoly.
Idézet
 
 
#4 Richter László 2019-01-27 22:48
hatalmas köszi a cikkért...már olvasatlanul is jeeeee.
Idézet
 
 
#3 Equinox 2019-01-27 21:19
Mindig is nagyon szerettem az első 2-t, a groove-os Nothing to Gainnel meg nem nagyon tudtam mit kezdeni (ők sem tudták, mit akarnak, ahogy írjátok is). Igazi kult klasszikus a banda, aki szereti a korai Exodust egy Toxik-jellegű énekessel, az ruházzon be erre is
Idézet
 
 
#2 Chris92 2019-01-27 17:19
A sok régi thrash zenekar közül mindig is a Vio-lence számomra a kakukktojás, abban az értelemben, hogy bár megvolt bennük minden, amiért szeretem a műfajt, mégis őket hallhattam a legkevésbé. Nagy valószínűséggel Killian vokálja miatt, ami mai napig nem tudok megszokni. De azért a Kill on Command mai napig hasít (a demóverzióját ráadásul jobban is szeretem, mint az albumbeli változatot).
Idézet
 
 
#1 ThrashDebt87 2019-01-27 15:47
Idézet - Mike Devilock:
A tavalyi Killian On Command koncerten Rob Flynn es Phill Demmel kizarolag a koncert utolso szamat, a World In A World szamot jatszotta el Perry Strickland-el es Deen Dell-el.A program minden tobbi reszet masok jatszottak - Forbidden, Testament, Kaos, Steve Smyth, Ira Hayes...es masok!

A cikkbe is ez van.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.