Shock!

augusztus 17.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Battle Beast: Circus Of Doom

battlebeast_cAttól függ, honnan nézzük, de a finn bandát nevezhetjük klasszik metálzenekarnak, de ha olyanunk van, nyugodtan használhatjuk velük kapcsolatban a popmetál jelzőt is, ha már a Twisted Sister is megkapta ezt a '80-as években, köszönhetően egy hatalmas, mindenhonnan vastag sugárban ömlő slágerüknek. És hogy miért csúszik be ide a pop világa? Rém egyszerű: a Battle Beast ott folytatta, ahol a No More Hollywood Endings lemezt abbahagyták, és friss albumukra is pakoltak a jól énekelhető, fogós dallamokban bővelkedő, hovatovább kiválóan táncolható dalokból. Ezen az sem változtat, hogy a hangszerelés terén egyre dúsulnak a dalok, sok helyen markánsan jelen van a nagyzenekari kórus és klasszikus zenekari – vagy az azt szintetizáló – aláfestés, sőt, föléfestés, már a címadó számban is erősen kidomborodik ez az irányzat. Erős háttérvokálok, nagyívű fúvós szólamok jönnek be a masszív gitárriffek mögé vagy azokat kiegészítve, és ebben a tekintetben a csapat kimondottan jó teljesítményt nyújt, hallhatóan nem félvállról vett, hányaveti szintetizátorozás zajlott a felvételek és a dalok megírása során.

megjelenés:
2022
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 31 Szavazat )

Amikor Tuomas elindult a kommerszebb, könnyebben emészthető, visszafogottabban operás irányba, és előjött az I Wish I Had Angel dallal, majd a gigasikerű Nemóval, ami után még az Amaranth is csak kísérleti darabnak tűnt, ott született meg egy olyasmi vonulat, amire a Battle Beast immár stabilan két lemez óta szörföl rá jó érzékkel. Jóllehet korábban is előkerültek ezek a jegyek, csak kevésbé feltűnően, illetve jelentősen pőrébb megszólalás mellett. Mostanra néhol kissé szirupos módon, máskor inkább az egyszerűbb heavy metalra ráerősítve, de alapvetően az erősen dallamvezérelt irány jellemzi a társaság zenéjét. A popos hatás meglétéhez Pyry Vikki dobos lábtempója jelentős mértékben hozzájárul, sokszor megy minden ütemre a pumpálás, ám ez mégsem kelt gépies hatást, egyszerűen csak jól húz.

Mindezek hallatán mondhatnánk, hogy oké, nem rossz, nem rossz, hallottunk már ilyet, és mindez még igaz is önmagában. Azonban van nekünk itt egy fantasztikus énekesünk, nevén szólítva Noora Louhimo, akinek hangjára nem lehet elég magasztaló jelzőt rádobálni. Korábbi ismertetőmben felsoroltam már, milyen hangszínek ismerhetők fel Noora torkában, most nem ismétlem magamat, ám ha sorba rakjuk a lemezeket, kristálytisztán követhető, milyen fejlődésen, kiteljesedésen megy keresztül az ének. Évről évre erősebb, fényesebb és érzelemgazdagabb, és egyelőre a magas tartományokban sem hallani, hogy hanyatlana. Lemez ide, stúdió oda, élőben is pontosan ilyen magabiztossággal adja elő a dallamait. Mint a kopott filmeken, ahogy a fickók lépdeltek az acélgerendákon a felhőkarcolókat építve a múlt század elején, amikor meg se fordult a fejükben, hogy aláhullhatnak. Igazi ajándék ez a zenekarnak és közönségnek, illik megbecsülni minden hallgatáskor.

Az olyan dalok, mint az Eye Of The Storm, az Armageddon képviselik a könnyedebb rocker vonalat, a címadó Circus Of Doom és a visszafogottabb tempójú Where Angels Fear To Fly az epikusabb oldalt domborítja ki. Utóbbiban Noora támadhatatlan magasságokat támad, szinte csíp, amilyen erővel sikítja ki a hangokat magából. Aztán ott a Russian Roulette totális popja, ami egy vaskosabb diszkódalnak is elmegy, rendesen eszembe jut róla az Alcazar, vajon miért pont ők, mindegy is. Aranyos mutatványos betét és elektromos dobok is felbukkannak benne, hogy a végzet cirkusza is igazolva legyen, ha már. A Road To Avalon is ugyanezt a diszkóvilágot hozza be, csak komolyabb hangvétellel, frankó házibuli-zene szintén. A színtiszta, morcos metálért az albumot záró Place That We Call Home-ot kell elővenni. Ez egy amolyan zászlólobogtató, hősies refrénnel megspékelt darab, itt Noora erősen rekesztve, teli tüdőből kiabálja végig a maga részét. Én személy szerint meglennék e darab nélkül, ám ezzel együtt sincsenek nagy bajok.

A lemez megszólalása teljesen rendben van, sőt, a korszellemhez képest még nem is túlzottan steril, van benne melegség. Janne Björkroth, a csapat billentyűsének keze munkája a produkciós kivitelezés, a dalok nagyjából felét is ő jegyzi szerzőként, a másik felét pedig tesója, Joona, a szólógitáros. Joona Björkroth szólói, ha lehet mondani, nem feltétlenül a bluesvezérelt érzelmességről szólnak, bár kétségtelenül virtuózak, de kissé sarkosak, szépen kimatekolt futamok, de mindezekkel együtt is remekül díszítik a dalokat. A ritmuspáros, azaz a dob és basszus nem tűnik ki a zenéből, eddig még nem kaptam fel a fejem rájuk, viszont amiért itt vannak, azt maradéktalanul megteszik, feszesek, pontosak, persze furcsa lenne a mai technika mellett ennek ellenkezőjét mondani, na. A szimfonikus részekért is jár a dicséret, mert szépen felépítették őket, ugyanakkor ha az összképet nézem (hallgatom), akkor – hangulattól függően – akad némi giccses felhangjuk is. De az ismerkedés után úgy ítélem meg: azon is múlik, miként csapódik le, hogy éppen milyen passzban ülök neki.

Mint említettem, Noora Louhimo éneke, hangja, karaktere nagyot dob az összképen, és a pontszám emiatt is annyi, amennyi. A zenei irány tudatos, a műsor kiegyensúlyozott, minden klisével együtt szórakoztató.

 

Hozzászólások 

 
#1 ma 2022-04-19 08:34
Meghallgattam szerintem király ez a lemez.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.