Shock!

november 21.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Life Of Agony, BillyBio, All Hail The Yeti - Budapest, 2018. október 23.

Rég láttuk utoljára Magyarországon a Life Of Agonyt, így itt volt az ideje, hogy megint elvetődjenek hozzánk. A korábban számos belső válságon és több feloszláson is átesett zenekar aztán jött, látott és az ujja köré csavart mindenkit az A38 Hajón: a három alapember, Mina Caputo, Alan Robert és Joey Zampella, illetve idén bevett dobosuk, Veronica Bellino garantáltan az utóbbi évek egyik legforróbb hangulatú klubbuliját adta Budapesten. Az már tényleg csak külön hab a tortán, hogy még egy másik '90-es évekből érkezett NYHC-ikon, Billy Graziadei is itt volt velük.

life_of_agony_k2018_01

időpont:
2018. október 23.
helyszín:
Budapest, A38 Hajó
Neked hogy tetszett?
( 22 Szavazat )

A kaliforniai All Hail The Yeti harmadik nagylemezének megjelenése előtt áll, így mindenképpen jól jött nekik ez a turné. Korábban nem ismertem őket azt leszámítva, hogy meghallgattam a friss Highway Crosses előzetes dalait, de abszolút meggyőzőnek bizonyultak élőben, még azzal együtt is, hogy zenei világmegváltásról természetesen nincs szó. Noha mindenfelé metalcore-nak titulálják őket, a csapat zeneileg sokkal inkább a '90-es években fazonra szabott groove metalból indul ki, Panterát például nyilvánvalóan elég sokat hallgathattak, de akadtak doomosan gonosz módon elfacsart riffjeik is. Conor Garritty énekes üvöltözősebb alapstílusával szemben ráadásul kimondottan erős ellenpontot képeztek Nicholas Diltz basszusgitáros dallamos refrénjei. Pár pofás szóló mondjuk feltűnően jót tenne náluk az összképnek, de így is tetszettek.

billybio_k2018_01

Nyáron, a Powerflo fellépése után azt írtam: mindenképpen jó lenne látni a csapatot egy klubbulin is, és lám, részben teljesült a vágyam, hiszen ha nem is azzal a formációval, de saját projektjével ismét Budapesten köszönthettük Billy Graziadeit. A BillyBio előzetesen nem kényezteti el információk tömkelegével a közönséget, így pontosan ugyanannyit tudtam róluk én is, mint bárki: hogy ez itt Billy saját projektje. Maga a zene pedig természetesen nem tér le arról a csapásvonalról, amit a Biohazard gitárosa mindig is vitt, vagyis a változatosság kedvéért itt is zúzós, groove-os hardcore/metalt játszik. Noha a saját dalok sem voltak rosszak, összességében azért azt kell mondanom: a bulit alapvetően Billy lelkesedése és szokásos mániákus előadásmódja vitte el a hátán, meg persze az a tény, hogy a hidrogénszőke, masszív felépítésű fickó alapból is élő legenda. Mindez még a kissé kásás megszólalást és a sound problémáit csak tetéző, fájdalomküszöb fölé tolt hangerőt is feledtette. Utóbbi határozottan kellemetlennek bizonyult, néha tényleg szabályosan beleszédültem a decibelekbe.

Billy persze nem lenne Billy, ha nem játszana néhány Biohazard-örökzöldet is a sajátok mellett, így a nyári bulihoz hasonlóan itt is előkerült a How It Is, amit nagyjából borítékolni mertem volna, a mostohagyereknek számító Mata Leão két alapra vett darabja, az A Lot To Learn és az Authority viszont tényleg meglepetésként ért. Jólestek, elő is kapartam rögtön másnap a maga idejében gyakran lefikázott, de mássága ellenére is nagyon jó '96-os lemezt. Viszont a csúcspontot egyértelműen a Shades Of Grey jelentette az atomra felspannolt, a színpad szélén magával már a kezdés előtt is alig bíró, majd közben a tömegbe is bevetődő Joey Z-vel a mikrofonnál. Itt körülbelül két percre volt szükség ahhoz, hogy teljesen berekedjek. Gyermekkorunk legszebb dalai, ugyebár...

billybio_k2018_02

A társak inkább végig csak alájátszottak a főnöknek, aki a dalok között kedélyesen sztorizgatott, pacsizott az első sorokkal, és rutinos előadóként azt is azonnal felmérte, hogy az aznapi ellenzéki tüntetés felemlegetése (amire kimentek klipet forgatni) minimum kétélű fegyver lesz itt. Így miután szóba hozta a témát, de odalentről nem kapta meg rá a várt reakciókat, egy „ahh, you know what, fuck politics" legyintéssel elegánsan el is engedte az ügyet. Kimondottan szórakoztatónak bizonyult a zenekar, biztos meghallgatom majd a BillyBio-lemezt is, de azért mindannyian tudjuk, hol lenne a helye ma is Graziadeinek. Jó lenne, ha végre találnának valakit Evan helyére, és ismét aktivizálnák magukat...

life_of_agony_k2018_02

Utoljára a 2009-es Szigeten játszott Magyarországon a Life Of Agony, akiknél azóta azért elég sok minden történt, többek között fel is oszlottak egyszer megint, szóval a csapat semmiképpen sem tekinthető mindennapos vendégnek errefelé. A hajó ennek megfelelően ha nem is heringezős, levegőért kapkodó módon, de azért elég rendesen megtelt, a brooklyniak pedig nem is bíztak semmit a véletlenre a Through And Through / My Eyes kezdéssel. Szerencsére sokkal jobban szóltak, mint Billyék, így aztán mondanom sem kell, mit váltottak ki odalent ezek a dalok... Valahol teljesen érthetetlen, miként voltak képesek ezek az arcok alig húszéves fejjel letenni az asztalra a semmiből egy annyira kerek, érett és mély albumot, mint a River Runs Red, de mindegy is: a hatás azóta is tart, ezek a dalok 2018-ban is megőrjítik az embereket, méghozzá teljes joggal.

life_of_agony_k2018_03

A legutóbbi fellépéshez képest feltűnő volt, hogy mennyivel felszabadultabban, magabiztosabban van jelen a színpadon Mina Caputo, mint akkor, még Keithként. Egyetlen pillanatra sem állt meg, végig eladta a dalokat, kommunikált a közönséggel, vagyis a korábban jellemző, befordult tétovaság most egyáltalán nem ütötte fel a fejét nála. A hangja pedig ugyanolyan zseniális, mint régen, bár azt nem annyira tudtam megállapítani, hogy itt-ott valami kisebb megfázás miatt rekedtesebb, vagy másért. Mindegy egyébként, egyáltalán nem volt zavaró, pont úgy hozta az énektémákat, ahogy az ember várta, és persze a kalapos Alan Robert meg a végig roppant lelkes, tényleg ezerrel pörgő Joey is végig besegített neki a vokálozásban. Nekem úgy tűnt, teljesen egyben van most a csapat, egymás között is sokat kommunikáltak, röhögcséltek, szóval remélem, így, hogy minden és mindenki a helyére került, most már együtt is maradnak...

life_of_agony_k2018_04

Mint azt a tavalyi A Place Where There's No More Pain kapcsán is írtam, a Life Of Agony első lemezének árnyéka olyan messzire vetül, hogy voltaképpen csinálhattak később akármit, mindenképpen másodrendűnek tűnt a debüt mellett. Így aztán magától értetődő, hogy a műsor gerincét most is a River Runs Red szerzeményei alkották, közben be-beszúrogatva az életmű többi jelentős darabját. Utóbbiak közül számomra nyilván elsősorban az Ugly tételei vitték a prímet, különös tekintettel a nagy favorit Lost At 22-ra – itt Mina még egy csokor virágot is kapott odalentről –, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy mondjuk a Weeds vagy a tavalyi Meet My Maker rosszul esett volna. Kellemesen oldották a korai nóták sötét, fennkölt szigorát, a Bad Seed vagy a This Time meg nyilván ma is szétszaggatja az embert. A hangulat ennek megfelelően aligha lehetett volna ennél jobb, itt ugyanis most tényleg tökéletesen megvalósult a zenekar és a közönség egysége, végig egy hullámhosszon rezgett az egész terem, együtténeklés, színpadmászás, jump-jump-jump, minden álomszerűen ment, ahogy azt a nagykönyben megírták. Kicsit még Alan is beugrott a tömegbe egy ponton.

life_of_agony_k2018_05

Egy kisebb negatívumot azért azzal együtt is megemlítenék, hogy a buli sanszosan az év legjobbja volt számomra, ez pedig a frissen leigazolt Veronica Bellino teljesítménye. Helyes, szimpatikus lányról beszélünk, aki nagyjából hozta is a kötelezőt, de sokkal szögletesebben, jóval kevésbé ízesen üt, mint elődje, Sal Abruscato. Danny Schuler, Johnny Kelly, John Tempesta – csak három New York környékéről származó arc, aki így hirtelen, találomra eszembe jut, és garantáltan sokkal jobban működött volna a Life Of Agony dobcucca mögött Veronicánál. Mint mondtam, nem zavart a dolog a buli élvezetében, de egyértelműen Bellino az egyetlen nem száz százalékos pont most a csapatban zeneileg.

Mindezt azonban tényleg nem kell túldimenzionálni, mivel mint említettem, a koncert elementáris volt, a finálé pedig tényleg mindent vitt. Itt először a Billyvel megerősített újabb Bio-alapklasszikus Punishment szabadította el az energiákat, majd rögtön utána jött a Method Of Groove – még szintén vele –, hogy aztán a végső K.O.-t az Underground és a River Runs Red kettőse vigye be az összes jelenlévőnek. Itt már tényleg átment osztálytalálkozó-szerű népünnepélybe a koncert, és utána még jó ideig úgy éreztem, hogy legalább egy méterrel a föld felett járok. Zseniális hangulatú este volt ez egy olyan Life Of Agonyvel, amely kiegyensúlyozottabbnak tűnik, mint valaha, szóval remélem, minél előbb látjuk őket megint.

life_of_agony_k2018_06

 

Hozzászólások 

 
#7 fcknhostile 2018-10-26 08:09
sebaj, kataklysm-en vigasztalódtam ők legalább true férfiak :D
Idézet
 
 
#6 Davidian 2018-10-25 15:11
Óriási buli volt, nagyon komolyan nyomta a LOA!!!
Mina különösen nagy formában volt, láthatóan senkit sem zavart, hogy már nőként áll a deszkákon :)

Egy ilyen Ninás beszólásért meg Billy aprított volna ;-)
Idézet
 
 
#5 Fésüs Norbert 2018-10-25 15:10
Idézet - fcknhostile:
Nina miatt nem mentem el, ez hiba volt, bár nehéz elfogadnom hogy Keith már Nina, egyszerűen nem bírtam volna a színpadra nézni. Vagy úgy kellett volna felfogni hogy egy női énekesre cserélték, mindegy majd legközelebb :)

Semmi bajom a melegekkel,tran szneműekkel,les zbikusokkal,úgy egyáltalán senkivel...de engem is zavart volna.Az egyik ok ez,amiért nem mentem el,
Idézet
 
 
#4 imi 2018-10-25 14:43
fcknhostile: jó nagy balga vagy akkor :D
Idézet
 
 
#3 apfelmeister 2018-10-25 14:00
Idézet - fcknhostile:
Nina miatt nem mentem el, ez hiba volt, bár nehéz elfogadnom hogy Keith már Nina, egyszerűen nem bírtam volna a színpadra nézni. Vagy úgy kellett volna felfogni hogy egy női énekesre cserélték, mindegy majd legközelebb :)


Nina? 99 Luftballoons? Hiába vártad!
Idézet
 
 
#2 fcknhostile 2018-10-25 13:19
Nina miatt nem mentem el, ez hiba volt, bár nehéz elfogadnom hogy Keith már Nina, egyszerűen nem bírtam volna a színpadra nézni. Vagy úgy kellett volna felfogni hogy egy női énekesre cserélték, mindegy majd legközelebb :)
Idézet
 
 
#1 The Bandit 2018-10-25 10:52
Csatlakozom a poétához.....zseniális volt a koncert! Az előzenekarok is kellően spannolták a hangulatot....koncertfronton hihetetlenül erős volt az év, de én is hajlok arra, hogy ez volt a csúcs, de legalábbis dobogós helyen mindenképpen
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.