Az utóbbi évek kicsit metalosabb Biohazardja tetszett. Reméltem, a Kill Or Be Killed sem vándorol a keveset hallgatott cd-k közé. Nos, az intro utáni első dal után még nem tudtam, hogy mégis oda fog, kaotikus a dal, bár van benne húzás, a másodiknál kicsit csodálkoztam a mélyre hangolt lassú riffen, jaj, átmentek doomba, vagy mi van?

Anno a Helloween volt az egyik első olyan zenekar, amelyik metalosembert faragott belőlem. A Keeper lemezek alatt pattogzott le rólam a gyereklemezek cukros máza, együtt visítoztam Michael Kiskével (pontosabban ő énekelt, én meg akkoriban még csak visítoztam), hogy I Want Out!

Wow! Ez aztán vehemens indítás. Hm... szimpatikus első néhány másodperc. Aztán még szimpatikusabb folytatás. Atyaég, mintha egy Morbid Angelbe oltott hardcore zenekart hallanék. Ami azért nem rossz teljesítmény. A Cataract '98 óta létezik, és valamiért kimaradt eddig az életemből, pedig rémlik, mintha ajánlgatta volna valaki korábban. Súlyos hiba v...

Nem kicsit vártam az eddigi demók, és az idén látott két koncert után, hogy vajon hogy fognak lemezen megszólalni az új dalok, meg néhány régebbi együtt, normális hangzással. Nos, remekül.

Annak idején, mikor ezt a lemezt először meghallgattam, annyit tudtam elsőre kinyögni, hogy "atyaég, ezt legalább egy évig érlelni kellene, hogy írni lehessen róla". Aztán úgy gondoltam, elég lesz fél év, de végül így alakult, ahogy. Kell idő a Nothinghoz, no.

Ahhoz kétség nem férhet, hogy az egyes Matrix film zseniális volt és a hozzá tartozó filmzenealbum sem volt gyenge eresztés. A kettes mozifilm monumentálisabb, ezért nyilván dupla cd-t kell hozzá kiadni, amit egy instrumentális bevezető indít (a Linkin Park által kreált szösszenet), majd Marilyn Manson borzolja az idegeinket, egy kissé unalmas dall...

Mindjárt a címadóval nyit a holland God Dethroned, mely meglepetésemre túlmutat eddigi, azért inkább közepesnek mondható dalain. Fogós, dallamos - természetesen - ráadásul még nagyjából megjegyezhető is, nahát. A második nótában már azért elkezdenek tekerni valamelyest, de azért ott figyel olykor egy-egy húzósabb középtempós barázdabillegetésre ing...

Szeretitek a progresszív zenét? Hogy álltok az instrumentális lemezekkel? Nyitottak vagytok a jazz felé? És kíváncsiak vagytok egy tehetséges magyar zenekarra? Ha igennel válaszoltatok a fentiekre, akkor ne is olvassatok tovább, titeket nem kell győzködni, irány a boltba és szerezzétek meg ezt a felvételt.

Ez már a The Crown nevű félisten zenekar negyedik albuma, amelyet ezen a néven adtak ki, tudniillik korábban a Crown Of Thorns nevű nem éppen egyedileg viselt név volt az övüké. Hell Is Here, Deathrace King, Crowned In Terror... szerintem, mindegyik vérbeli death 'n' roll alapmű!

Waaaaaaaaaaahhhhhhhhh!!!!!!!! Így indul a lemez, és amennyire kivettem az iszonyatos hörgésből és zúzásból, németül nyomják az angol lemezcím ellenére. Megint csak skatulyázhatatlan zenét találtam, mert a death-es gyilkolással induló anyag két percen belül átváltott zongorás himnuszba, aztán vissza speed-thrash őrületbe! Én meg potyogtam egyik ámul...

Észak-Írország ködös partjairól jött ez a jó kis EP, amit először demónak néztünk, de nem. Ahogy indul az első dal, kegyetlen death metal skatulyába kezdtem beletuszkolni a csapatot, aztán egyszercsak elkezdett énekelni az ember, meg jöttek mindenféle lassulós, akusztikusabb jellegű részek. Nocsak.

Német csapat a kissé gettós nevű Busta Hoota, és a név, valamint a trendy ruhákba és baseballsatyikba burkolózott srácok a frontborítón valami hiphopmetal fogatot engedtek sejtetni. Ennek ellenére amolyan amerikai jellegű dallamos modern rock-metal szólal meg a CD-n, mintha a Linkin Park énekes részeit összekevernék a mai neo-grunge zenekarok hangz...

A metal zene megújulásának, a zene iparággá válásának tipikus példája az amerikai Linkin Park (Lincoln Park eredetileg, de így azért feelingesebb biztos). Végy egy adag zenészt akik otthonosan mozognak a metal és a modern rap berkein belül, ültess rájuk egy producert és egy brutál csillagharcos stúdiótechnikát, hogy azok a feljátszott dalokat elősz...