Egyenesen Floridából érkezett a Noctiferia cd-je, ráadásul nagy meglepetésemre egy szlovén (!) death metal zenekar cd-jét rejtette a boríték. Kicsi a világ. Leültem, meghallgattam, majd néztem ki a fejemből jól. Miért? Egyszerű. Tetszik a zene és pont.
Nem egy szokványos EP-vel jelentkezett a Cyborn. (Ha valaki nem tudná, a Born 33 utódzenekaráról van szó, akiknek szánom-bánom, de nem hallottam a lemezüket, pedig állítólag jó.) A zene változott, már nem azt a New Orleans-i doom/stoner metalt játsszák, mint korábban, hanem jó sok elektronikával fűszerezett cyber metalt. Nem tudok erre jobb jelzőt,...
Némely napkeleti (s napnyugati) bölcsek állítják: a férfiaknak épp elég, ha egy fokkal szebbek az ördögnél. Nos, e szerencsétlen társulat csak nagy-nagy jóindulattal sorolható a férfiak kategóriájába, ha igazat adunk a fenti megállapításnak.
Megint kaptam egy nehezen kategorizálható lemezt. A szép, erdő-színű, rúnákkal és kissé olvashatatlan nevű infókkal megpakolt borító még nem sok mindent árult el, közben meg szólt egy furcsa, atmoszférikus zene, amolyan relaxálós, nyugis, szép. A háttérben folyó csobog, madarak vijjognak. Furcsa így a négy fal között hallgatni, de jó. Igaz, nem roc...
A Nemesis egyike azon kevés magyar zenekaroknak, akik nem elég, hogy nyugati színvonalon zenélnek, de egyéb dolgokban is megpróbálnak a magyar átlagnál többet produkálni. Ennek egyik megnyilvánulása ez a cd is, melyet a csapat honlapjáról lehet megrendelni. Ahogy a cím is mutatja, nem új dalokról van itt szó, hanem mindenféle eddig kiadatlan vagy v...
A Necrodeath nyitó riffje olyan, mintha kiherélték volna Sacred Reich American Way c. remek dalát. Elég rosszul indít nálam bármilyen zenekar, ha már ennyire nyilvánvalóan koppintanak olyasmit, ami közismert.
Itt a hamisítatlan kriptahangulatú doom metal stílus újabb művelője, ezúttal Finnországból, és persze ismét a Firebox kiadótól. Valódi zenekarról nem beszélhetünk (miként az Until Death Overtakes Me sem tekinthető annak), hiszen a zene, a szövegek és a stúdiómunka egésze is Sami Rautio munkája.
Három bűnronda csaj, meg egy Elvis-barkós fickó, ez a My Ruin. Ja, az ordítozó vokalista hölgy Tairrie B., aki nyilván híres, én nem annyira ismerem, viszont néha úgy néz ki, mint egy pufi Liza Minnelli. Csak nem énekel. Inkább rikácsol.
A Consortium Project Ian Parry énekes agyszüleménye, akit ugyebár többek között az Ayreon, Elegy vagy a Hammerhead lemezek vendégeként ismerhetünk. Társai se valamiféle kezdő kvinttologatók, Stephen Lill gitáros a Vanden Plasból, Joshua Dutrieux billentyűs az Elegy soraiból, míg Casey Grillo dobos a Kamelot dobcucca mögül ugrott be némi zenélgetésr...
Ha egy üzlet beindul... Amióta a Metal Blade leigazolta Udo Gerstenmeyeréket, ez a képtelen nevű társulat sokszorosan meghálálta a kiadó bizalmát, és a lendületes (de nem full speed), billentyűvel díszített európai heavy metal rajongói is évente juthatnak a nekik járó "prémfém"-adaghoz. A tavalyi The Last Millennium? lemez különösen jól sikerült, a...
Még egyszer ugyanaz. Kábé ez volt az első érzés, mikor elkezdtem hallgatni az új korongot. Az Üzenet A Föld Alól címezetű nyitónóta ugyanis egy az egyben olyan (mondhatni ugyanolyan), mint a teljes Junkies életmű. Punkos, rockos tikatika, egyszerű alap, még a szöveg ritmizálása is egyből ismerős.
Négy számos EP. Zsír egyszerű punk-rockkal indít az első dal, aztán jön a második, harmadik, negyedik... Pukk, vége is. Nem mondom, nem sok zene volt ennyire hatástalan rám nézve... A megszólalás jó, végül is Nyugaton kolbászból van a kerítés, nálunk hasonlóan ötlettelen zenekarok a sarki kocsmában rögzített koncertfelvételig jutnak (azt is csak az...
Nicsak, Bulgáriából jött egy CD, méghozzá progresszív zenével. Nézzük csak... A nyitó track mondjuk kísértetiesen olyan zongoratémával indul, mint az Oldfield-féle Tubular Bells főtétele, de aztán átvált Lisztbe gyorsan. Aztán amolyan "tipikus" prog zenébe hajlik a dolog, de ezzel semmiképpen nem akarom azt mondani, hogy rossz!
Nem, ez nem bakelit, habár úgy indul a lemez, serceg-pattog, mint a hőskorban a szeretett fekete korongjaink. Az első lemez kellemes meglepetés volt számomra, kíváncsi voltam tudják-e tartani azt a színvonalat ebben a borongásban, amit magáénak vall a csapat. Jelen lemezt 2002 tavaszán vették fel az Academy Stúdióban, aztán decemberben meg is jelen...
Itt van a Moonspell, itt van újra, és szép, mint mindig énnekem. A portugál darkerek 2003-as alkotása sötét, bivalyerős, egyszerre léleklohasztó és élettel teli - valami ilyesmit vártam tőlük régóta, és asszem nem csak én. Ez a lemez ismét a zenekar kevésbé elektrós oldalát mutatja meg (hála az égnek), és bár a zene nem teljesen ugyanaz már mint az...
Előkurkásztam, miket írtam e finn dallamos black horda előző albumáról - ám ennek ellenére félő: nem tudok sok újdonsággal szolgálni. Ami persze csak jó, mert azt jelenti, hogy akinek eddig bejött a skacok erősen folkos, tipikus északi muzsikája, azoknak most sem kell tövig rágniuk a lábkörmeiket izgalmukban.
Hipp-hopp, máris itt az új Moby Dick lemez. Mármint az újjáalakuláshoz képest hipp-hopp. Vagy csak nekem tűnik úgy, hogy szalad az idő? Tény, hogy a Moby Dick az egyetlen olyan hazai zenekar a régi nagyok közül, amelyet annak idején kifejezetten kedveltem, jártam a koncertjeikre és lelkesen beszereztem a lemezeiket.
Digipackos kiadvány, svéd hardcore zenekar, különös névvel. Karcos, harcos, súlyos, agresszív, és nagyon kaotikus; ezek a jelzők jutottak először eszembe, mikor elkezdtem hallgatni a cd-t. Kicsit agyahagyott olykor, mondjuk a lemez címe nyilván erre enged következtetni. Kár, hogy a kiadás dátuma az égvilágon sehol nincs feltüntetve. Azért kiderítet...
Nem kezdődik ippeg rosszul a Misery Index cd-je. Harapósan bírnak riffelni, az a fajta thrash/death keverék, amit kifejezetten kedvelek hallgatni, ha éppen olyan hangulatom van. Most éppen olyan van. Bár azért néha (nem is csak néha) begrindulnak, sebaj, most még ez sem esik rosszul.
Fent említett egy germán csoportosulás, olyan nevekkel, mint Kabus, Zirnsak és Akoto. Világos? Na. Ez ráadásul egy olyan germán banda, amelyben a világon semmi germános nincs. Afféle modern ízekkel kacérkodó metalt nyomatnak, ami szerencsére nem nu - bár néhol veszélyesen közelít.
E germán csoportosulás legfőbb ismérve talán az lehet, hogy énekesi posztjukat az Angel Dust frontembere, Dirk Thurisch tölti be. És mellékesen talán az is, hogy a négyhúrost a Tiamat zenésze, Anders Iwers pengeti. Dirk a Mercury Tide-ot afféle szóló-projectként kezeli, amely zeneileg jelentősen eltér az Angel Dust által képviselt világtól.
Höjj, höjj, höjj - a közönség részéről. Kis gitáros intro, majd az utolsó lemez legjobb dalába, a Violent Revolutionbe csapnak bele germán thrashereink. Alaphangulat megadva, höjj. Aztán jön mindjárt a Reconquering The Throne meg az Extreme Aggression és így szépen sorban a Kreator alapvetések. Annak idején a Moby Dick innen csente a riffjeit. Érde...
Sejtelmes intróval kezd a Luna Field albuma, akár élve is eláshattak bárkit, míg rögzítették e fura zajokat, majd utána igazi bugyborékolós hörgéssel kísért death metal csendül fel, dallamosabb gitártémákkal. Pár perc múlva már azon töprengek, hogy lent a mosógép készül felmondani a szolgálatot, vagy kint élve nyúznak valahol egy macskát, netán a s...
A BPRNR egy rövidítés - ha valaki nem tudná - a Budapestrocknrollé ráadásul, ami egy igen ötletes kezdeményezés, zenekarokat segítendő. Most pedig kiadtak egy válogatáslemezt, a szervezethez tartozó zenekarok már megjelent, illetve kiadatlan dolgaiból. A legjobb dolog, hogy a zenekarok nagy része abszolút bekategorizálhatatlan, így fogom is a...
Marty Friedman egy klasszikus gitárhős. Tudjátok, az a típus, akit a 80-as, 90-es években bepakoltak ebbe a "tekerjünk gyorsan" skatulyába Malmsteen, Vai és Nuno mellé, tegyük hozzá, nem is érdemtelenül, hiszen egy hihetetlenül technikás és gyors gitáros ez a bongyor srác. Viszont még a tekerősebb szólóanyagain is valami teljesen egyéni dallamvilág...
Hófehér borító, rajta csak a zenekar logója és a lemezcím apró betűvel. Egyszerű, de ízléses. 2001-ben alakult a zenekar, és nagy meglepetésemre finnek. Na nem az lepett meg, hogy finnek, hanem az, hogy nem a mostanában ott is egyre divatosabb finn heavy metalt játsszák, de még csak nem is love metalt, hanem annál modernebb, mondhatni "metalosabb" ...
A kimondhatatlan nevű Jaya Hari das külön megkért, hogy én írjak kritikát az új lemezükről. Nos, legyen, bár a Mantra zenéje sosem volt az én világom, az előző lemezük borítója például sokkal jobban tetszett, mint a zene, egészen konkrétan csupán egy dalra figyeltem fel.
Facebook
Twitter