Shock!

Itt a monumentalista mániákus az eszelős kórushegyeivel és a három operaháznyi szimfonikus zenekarával. Egy Turilli albumnak azért nem tudok annyira örülni, mint egy Rhapsodynak, mert teljesen szükségtelennek tartom. Olyasvalami ez, mintha pl. Kerry King évente kiadna egy szólólemezt, amelyen totálisan Slayer-szerű nótákat teker. Vagyis a kérdés: mi értelme az egésznek?

No, de ha már ennyire tevékeny ez a talján mester, lássuk, mit komponált össze számunkra ezúttal... Az album első részét (War of the Universe, Rider of the Astral Fire) erőteljes, tempós nóták alkotják, a szokásos nagyzenekari hórukk, tengernyi vokál, mega-dallamos himnuszok, időnként némi elektronikus pilinckával tűzdelve. Tán a sci-fi témát vannak hivatva érzékeltetni - tán ebben kívánnak eltérni a Rhapsody hangzásától... A Zaephyr Skies' Theme lírai darab, némi elektronikus kettyegéssel és szoprán danászással, amely a vége felé persze illőn kilombozódik. E röpke édelgés után nyomban visszatérünk a Rhapsody stílhez, a duhaj szimfonikus fuvallatok és a mennydörgő kórusok világába. Nem változik ez a Prince of the Starlight alatt sem, ahol speedes nyomulás közepette hallunk zongorát, éteri női áriákat, sodró melódiákat. A baj csupán annyi, hogy az egész tökéletesen kiszámítható. Az első hallgatás során sem okoz problémát, hogy légtamjaimon együtt haladjak a dobossal és pontosan tudjam, hol vannak a kiállások. Ez azért gáz...

A Timeless Oceans nem más, mint egy ömlengő hömpöly. Olyan szirupos, hogy ujjaim alatt összeragadnak a billentyűzet betűi. Altatónak kiváltképp alkalmas a nóta - én már húzom is a lószőrt... A New Century's Tarantella - mint címe is mutatja - egy tarantella. Tudjátok, ez az, amit csökött elméjű emberek (főként a médiában) rendre összekevernek a tarantulával. Kellemes, pikulás densz tétel. Pattogós, vidám, csupa derű. This is the high point of my day, ahogy Lester barátunk mondaná az Amerikai szépségben. Nos, ha nem is a napom, de az album fénypontja mindenképp ez a dal. Több effélét is el tudnék viselni a halomnyi tucatnóta helyett.

Befejezésként egy csaknem 12 perces dalt kapunk a hátunkra púpnak. No persze Rhapsody-ízűen. Némi csilingelés, újfent megmutatkozó elektronikus pittyegés és töttyögés, kevés gyermeki gügyögéssel keverve. A többi nagyzenekari rétestészta. Mindazonáltal igen dinamikus a cucc. Nincsenek üresjáratok, pergő a dolog, noha kissé egysíkú. A vége pedig színtiszta kakofónia.

A kérdés továbbra is fennáll: MIÉRT E MŰ? A borító gornyasztóan randa, ezért legalább 5 pont levonás járna! A sok szekatúra ellenére persze még mindig inkább ezt hallgatom meg százszor, mint egyszer egy nu metal albumot...