Shock!

Októberben, 71 éves korában elhunyt Marcie Free. A King Kobra, a Signal és az Unruly Child klasszikus lemezein még Mark Free-ként szerepelt énekesnő kétségtelenül a dallamos hard rock/AOR-színtér csúcsvokalistái közé tartozott a műfaj hőskorszakában, ám ennek ellenére sosem lett belőle igazán felkapott név. Életműve azonban ettől még nem ragyog kevésbé fényesen. DiszKgráfia sorozatunkban most az ő munkásságát elevenítjük fel. Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy előadó munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, Marcie Free karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

King Kobra: Ready To Strike (1985) // King Kobra: Thrill Of A Lifetime (1986) // Signal: Loud & Clear (1989) // Unruly Child: Unruly Child (1992) // Mark Free: Long Way From Love (1993) // Marcie Free: Tormented (1995) // Unruly Child: Worlds Collide (2010) // Unruly Child: Down The Rabbit Hole (2014) // Unruly Child: Can't Go Home (2017) // Unruly Child: Big Blue World (2019) // Unruly Child: Our Glass House (2020)

Draveczki-Ury Ádám

King Kobra: Ready To Strike

Számos kultikus klasszikus lapul a '80-as évek hajmetálos tárházában, kétségtelenül az egyes King Kobra is közéjük tartozik. Ráadásul azon esetek sorát gyarapítja, ahol egyszerűen nem értem, hol mehetett félre a sztori, és miért nem sikerült befutniuk vele, hiszen a lemezen minden adott volt ehhez. Fazonilag tökéletesen passzoltak a korszellemhez, maximálisan minőségi zenét játszottak, jól szólt a cucc, és ott állt a hátuk mögött a Capitol kiadó is, ennek ellenére mégsem jött össze az áttörés... Pedig a King Kobra ráadásul teljesen kiforrott hangzással bukkant fel, és Mark Free hangjának köszönhetően egyből megvolt bennük az a tényező, az a védjegy, aminek köszönhetően senki mással nem lehetett összekeverni őket. Ez a hajlékony, edzett, áradó hang az, ami igazából az egyébként korrekt dalokat az akkori – egyébként hihetetlenül magas szintű – átlag fölé emeli. Kiváló debüt.

Kedvenc dalok: Ready To Strike, Hunger, Breakin' Out

King Kobra: Thrill Of A Lifetime

A karcosabb első lemez után némileg lágyabb, AOR-osabb ízekkel fordultak rá a folytatásra, amelyen egyben a legismertebb dal is szerepel, amiben Free valaha is hallatta óriási hangját. Az Iron Eagle (Never Say Die) a korszak emblematikus hard rock filmbetétdalainak sorát gyarapítja, méghozzá abszolút megérdemelten, a lemez azonban nem kizárólag erre épít. A Ready To Strike szerintem összességében erősebb a Thrill Of A Lifetime-nál, de az a bizonyos hamisítatlan '80-as évekbeli hangulat itt is ellenállhatatlan. Ja, és nem mellesleg szinte senki sem tud róla, de a King Kobra emellett komoly úttörő is volt a Home Street Home dallal, ami az Aerosmith és a Run-DMC Walk This Way kollaborációjával párhuzamosan ötvözte a hip hopot a gitárzenékkel, méghozzá briliáns gördülékenységgel. Elsőre fejtetőig szaladt tőle a szemöldököm, de aztán az egyik abszolút kedvencem lett a csapattól. Free itt a rappelős verzékben is ugyanolyan elementáris, mint a torokgyilkos refrénben.

Kedvenc dalok: Feel The Heat, Iron Eagle (Never Say Die), Home Street Home

Signal: Loud And Clear

Újrakezdés új emberekkel, ismét nagykiadónál, ismét eredménytelenül. Ugyan ki érti ezt? A Signal debütálásánál is szó szerint minden együtt volt minimum egy amerikai aranylemezhez, valahogy mégis elsikkadt az album a korabeli dömpingben, hiába állt mögöttük ott a tőkeerős EMI-birodalom. Mondhatjuk, hogy míg a King Kobra remek csapat volt egy messze átlagon felüli énekessel, addig a Signalt már kifejezetten Free köré húzták fel: a profi dalkovács Mark Baker vezetésével összerakott dalokat direkt úgy építették fel, hogy a frontember minden adottsága megmutatkozhasson, ő pedig élt is a lehetőséggel. Az eredmény egy szenzációsan erőteljes szerzeményekkel teli, valóságos dallamorgiával felérő melodikus rock/AOR-mestermű, a fronton egy túlzás nélkül világklasszis énekessel. Nagy kár, hogy a bukta miatt a tervezett második album már sosem készülhetett el, mert ez itt tényleg abszolút Klasszikushock-kompatibilis darab.

Kedvenc dalok: Arms Of A Stranger, Does It Feel Like Love, Liar

Unruly Child: Unruly Child

Állítólag lehetetlen kétszer belelépni ugyanabba a folyóba, de létezik a mondásnak kevésbé szalonképes változata is, és ide inkább az illik. Három zenekar, három nagykiadó, háromszorosan hamvukba halt remények... A King Kobrával és a Signallal ellentétben az Unruly Childnál persze az időzítés miatt már ez a bukás jelentette a papírformát, hiszen a lemez 1992-ben jelent meg, és addigra a hasonló olajsima, letisztultan dús hangszerelésű, dallamgazdag bandáknak már kicsengettek. Ahhoz legalábbis mindenképpen késő volt, hogy új versenyzőként fel lehessen állni a startvonalhoz ilyen muzsikával. Maga a zene a Signal vonalát vitte tovább, de ha lehet, még kiérleltebb, letisztultabb formában, sokkal inkább tényleges zenekari működéssel, Free pedig valósággal beragyogja ezeket a dalokat. Ha a Loud & Clear a Klasszikushockba kívánkozik, ez a lemez még inkább... Igazi mestermű, lazán az AOR műfaj késői csúcsalkotásainak egyike.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha mindenáron választani kell: On The Rise, Tunnel Of Love, When Love Is Gone

Long Way From Love

Szegény Free az esélytelenek nyugalmával fordulhatott rá karrierje első szólóalbumára, amely ráadásul időben metszette magánéleti nehézségeinek legsötétebb időszakát is. A lemezen ez mindenesetre kevésbé hallatszik: néhol minden korábbi munkájánál lágyabb, a dallamokat és a dalokat tekintve azonban egészen kivételes anyagról beszélünk. Itt már persze azért nyilvánvaló volt, hogy a műfaj aranykorának örökre vége: a hangzás sokkal inkább low budget, mint a korábbiaknál, dobgéppel rögzítették a dalokat satöbbi-satöbbi – ugyanakkor érdekes, de még ez sem kelt rossz érzéseket, hallgattatja magát a cucc.

Kedvenc dalok: Stranger Among Us, Hard Heart To Break, Slow Down The Night

Tormented

Ha a Long Way From Love esély nélkül indult, a Tormented még inkább, hiszen ez volt a nemváltás utáni első album, márpedig egy ilyen alapvető változás a '90-es évek közepén jó eséllyel akkor is halálra ítélte volna a lemezt, ha létezett volna kereskedelmi igény Japánon kívül az efféle muzsikákra. Pedig Free célirányosan és direkt nem buheráltatta a hangszálait, és Marcie-ként is ugyanolyan óriási énekes maradt, mint előtte. A javarészt az Unruly Childnak írt dalokat tejtő Tormented ráadásul egyértelműen keményebb kötésű, erőteljesebb lemez a Long Way From Love-nál, és ugyan benne van már a '90-es évek borongósabb tónusa is, tényleg ember legyen a talpán, aki képes rajta fogást találni.

Kedvenc dalok: Talk To Myself, Tormented, The Devil Knows Your Name

Unruly Child: 2010 utáni albumok

Ez már a jutalomjáték szakasza, hosszas kihagyás után, az ennek megfelelő albumokkal. Az Unruly Child Marcie nélkül is megélt egy kétlemezes feltámadást az ezredforduló idején, aztán vele ébredtek ismét fel, de ezek a lemezek nekem már inkább csak amolyan kellemes-aranyos levezetést jelentettek. A Worlds Collide-ot még aránylag sokat is hallgattam, de a többit már nem igazán, pedig amúgy nem rosszak – csak éppen már nem fűtötte őket az a bizonyos tűz, mint a debütöt. Ebben amúgy semmi csoda nincs, a klasszikusokat idézve öregember nem gyorsvonat. Mindenesetre Marcie ezeken az anyagokon is kivételesen énekel, már csak miatta is érdemes tenni velük egy próbát, mert a Frontiers generálszafttal leöntött albumai közül azért így is simán kiemelte a csapatot ez a kivételes hang.

Danev György

King Kobra: Ready To Strike

Miután Ozzy dobosaként belekóstolt a Los Angeles-i metálszcéna ízvilágába, Carmine Appice összerakta saját Sunset Strip-kompatibilis bandáját. Saját bevallása szerint a Mötley Crüe antitéziseként határozta meg a King Kobrát a a hajmetálos vonalon, melynek szikár bemutatkozása zeneileg mindenképpen hozta a szintet. Bár jelentősége messze nem volt akkora, mint például a Dokken és a Ratt '85-ös produkciói, de a minőségre ezt nem lehetett visszavezetni, az bőven megvolt a két szólógitáros koncepcióban. A kiválóan megírt dalokat mindazonáltal nem a hangszeresek – Appice, Johnny Rod későbbi W.A.S.P.-basszer, David Michael-Phillips későbbi Lizzy Borden-, és Mick Sweda későbbi Bulletboys-gitáros – remeklése tette elsősorban emlékezetessé, hanem a karizmatikus énekteljesítmény: Appice túlzás nélkül kincset talált az indianai születésű Mark Free személyében, akinek torka színarany hangszálakat rejtett. A korábban Las Vegas-i kaszinókban edződött és akkorra már a harmincas éveit taposó frontember tapasztalt veteránnak számított, így nem csoda, hogy rögtön az első lemezen elképesztően kiforrott énekstílust és jellegzetes dallamérzéket mutatott be. Ráadásul ez az agyonképzett, óriási teljesítményre képes hang minden volt, csak mesterkélt és modoros nem, a benne lévő eredendő nyersesség pedig totálisan ellenállhatatlanná tette. Ez az elegy őt magát magasan kiemelte a színtér legtöbb versenyzője közül, a King Kobrát pedig a másodvonal éllovasai közé repítette. A Ready To Strike méltánytalanul elfeledett kultikus hajmetál-remekmű, ami nagyobb kifutást érdemelt volna.

Kedvenc dalok: Second Thoughts, Breakin' Out, Hunger, Shadow Rider, Shake Up

King Kobra: Thrill Of A Lifetime

Az első King Kobra nem tarolta le a listákat, így a csapat tagjai egyből finomhangolásra adták a fejüket: visszavettek a fémes riffekből és az európai hatású ikerszólókból, majd mindent feltettek egy lapra - azaz Mark Free hangjára. A Thrill Of A Lifetime zömében lágyabb, mondhatni AOR-osabb muzsikát rejtett, a dalokban pedig mindent alárendeltek annak érdekében, hogy az énekes heroikusan ráspolyos torka minél jobban kiteljesedjen. Az elképzelés bizonyos mértékben beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mert a King Kobra szállíthatta a vadászrepülős akciómozi, az Iron Eagle azonos című betétdalát. A felejthetetlen Iron Eagle (Never Say Die) dal a legmagasabban jegyzett témájuk lett, ma is valódi kultfavorit AOR-körökben, aminek a klipje ugyancsak telitalálat volt a főszereplő Louis Gossett Jr. csatasorba állításával, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy feljussanak, majd megragadjanak az első ligában. Pedig jó dalokból itt sem volt hiány, az izmosabbra vett B-oldal különösen adta magát, a korát megelőző Home Sweet Home wtf?!-pillanatot generáló rap/rock-ötvözete meg akkora övön aluli ütést vitt be, amiből alig lehetett felállni.

Kedvenc dalok: Iron Eagle, Overnight Sensation, Raise Your Hands To Rock, Thrill Of A Lifetime

Signal: Loud & Clear

Amikor a Capitol kiadó 1986 őszén megvonta a támogatást a King Kobrától, Mark Free volt az első, aki elhagyta a süllyedő hajót. Búcsúzóul azért még összeraka velük a Black Roses című zs-kategóriás horrorfilm zenéjét, amiből a végül Johnny Edwards későbbi Foreigner-énekes által felénekelt King Kobra III-ra is átmentettek anyagot, Mark azonban akkor már messze járt: egészen konkrétan egy olyan jövendőbeli formációnak szavazott bizalmat, aminek az alapjait Erik Scott basszusgitáros és Mark Baker dalszerző fektette le. Scott Alice Cooper csapatában játszott korábban, csakúgy, mint Jan Uvena dobos, aki az Alcatrazz sorait is megjárta, mielőtt újra összekötötte volna sorsát korábbi társával. A felállást a filmzenékre specializálódott tapasztalt sessiongitáros Danny Jacob tette teljessé, a profi dalkovácsok – Mark Baker mellett Bob Halligan Jr., Eddie Schwarz, Curt Cuomo, Van Stephenson, John Bettis – segítségével véglegesített dalok pedig egy olyan albumot formáztak, ami a nem éppen gyenge 1989-es év termését tekintve is a krémek krémjéhez tartozott. AOR-fronton tényleg alig akadt párja a sajátos hangulatú Loud & Clearnek, amit Kevin Elson irányítása mellett a San Franciscó-i Fantasy stúdióban rögzítettek az EMI kiadó bőkezű támogatásától övezve. Mindez meg is hallatszott, a lemezre valamiért mégsem harapott rá úgy a nagyközönség, mint mondjuk a Bad English vele egyidőben kijött debütálására, pedig minőségben egy centivel sem maradt el tőle.

Kedvenc dalok: Liar, Arms Of a Stranger, You Won't See Me Cry, Wake Up You Little Fool

Unruly Child: Unruly Child

Az album, amit a '90-es években mindenki könnyes szemmel emlegetett. Máig felfoghatatlan, hogy 1992-ben hogyan kerülhetett egy dallamos rockbanda az Interscope kiadóhoz, úgy értem, a cégnél milyen döntéshozó pozícióban lévő vezető lehetett annyira elvakult, hogy a borítékolható kontraproduktivitás ellenére leigazolta Mark Free-t és társait? Akárki is volt, nagy szívességet tett ennek a stílusirányzatnak. Az Unruly Child amúgy egyenes következménye volt a Signalnak annyi különbséggel, hogy itt a külsős szerzőknek – az egy dalt jegyző Holly Knightot leszámítva – nem osztottak lapot. Free kiváló társakra lelt a Stone Fury-gitáros Bruce Gowdy és az Air Supply-billentyűs Guy Allison személyében, akik rendesen odatették kreativitásukat, és minden túlzás nélkül elképesztő anyagot raktak össze. A Ratt és a Winger irányából ismert Beau Hill producerrel a korszak legérdekfeszítőbb dalait préselték a barázdák közé, melyek teljes mértékben mentesek voltak az addigra teljesen simára koptatott műfaji sablonoktól. Az elsőrangú módon kivitelezett témák himnikus rockerek és árnyalt lírák formájában öltöttek testet, melyek mélysége párját ritkította a kiüresedett hajmetálos vonalon. Világklasszis éneklés, megfellebbezhetetlen zenészi teljesítmények, hangszerelési csodák, kérlelhetetlen produkció, jó értelemben vett slágerparádé – ez volt az Unruly Child 1992-ben, a megváltozott világot ez azonban már nem hatotta meg. Infóként még annyi, hogy két évvel ezelőtt újra kiadták a korongot dupla vinyl-formátumban, ami ugyan méregdrága, de megéri begyűjteni.

Kedvenc dalok: On The Rise, Take Me Down Nasty, Who Cries Now, When Love Is Gone, Long Hair Woman

Mark Free: Long Way From Love

A független Now & Then kiadó a dallamos rock utolsó mentsvárainak egyikeként oltalmazta a jobb sorsra érdemes melodikus zenekarokat a '90-es évek első felében. A brit cég felbecsülhetetlen értékű munkát végzett annak érdekében, hogy a hagyományos értékrendet képviselő rockzenék ne merüljenek feledésbe. Mark Free szólóalbuma az első kiadványaik egyike volt, ami egy olyan projektalbumnak indult, amit az ismert anya-lánya szerzőpáros, Judithe és Robin Randall kezdeményezett. A számos nagynevű előadó – Starship, FM, Agnetha Fältskog, James Christian, Sylvie Vartan, Baywatch filmzene stb. – lemezeiről ismert duó olyan hangot keresett, aki képes igazságot szolgáltatni az általuk írt finom AOR-témáknak, Mark pedig pont kapóra jött. A lemez kevés pénzből készült, a szív, a lélek és a szakértelem viszont benne volt. Vicc, de ez a dobgéppel rögzített anyag még ma is szebben és autentikusabban szól, mint a mostanában megjelenő – zömében egyébként szintén dobgépes – hasonszőrű kiadványok, a dalok minősége és a hangszerelések igényessége pedig egészen más szintet képviselt. Nem hiába vált azonnal az AOR-fanatikusok dédelgetett kedvencévé a Long Way From Love, az undergroundban kivívott státusza mindamellett olyannyira jelentős volt, hogy az éppen induló Frontiers 1998-ban ismét kiadta, ráadásul dupla CD-n: a második ezüstkorong igazi ritkaságokat rejtett, mert néhány kiadatlan stúdiófelvétel mellett az 1993-as manchesteri Gods Of AOR fesztiválon rögzített koncert teljes egészében felkerült rá. A fellépés gerincét ennek az albumnak a dalai adták, de nem maradhattak el a King Kobra-, Signal- és Unruly Child-örökzöldek sem.

Kedvenc dalok: Someday You'll Come Running, The Last Time, State Of Love, Stranger Among Us

Marcie Free: Tormented

Nem sokkal a Long Way From Love-ot követően az Interscope kihajította az Unruly Child legénységét, ők azonban ettől függetlenül elkezdték írni a kettes album anyagát. Persze a kiadók a fülük botját sem mozdították, aminek az lett az eredménye, hogy a dalok az időközben Marcie Free-vé vált énekes Tormented című szólóanyagaként láttak napvilágot a német Long Island cég gondozásában. Ez is hibátlan munka volt, ugyanakkor harapósabb, energikusabb zenét rejtett, mint közvetlen elődje, a hangszerelések pedig a '90-es évek elvárásaihoz némileg idomulva szeszerteágazóbb irányt vettek. Mindezek ellenére a korong áldozatul esett az akkori idők érdektelenségének, illetve közönyének a tradicionális rock felé, de nyilvánvalóan Free nemváltó műtétje sem segített az előrelépésben. Ettől függetlenül a Tormented különleges darabja az énekesnő diszkográfiájának, egy rég elfeledett mestermunka, ami nélkül nem lehet teljes senki gyűjteménye.

Kedvenc dalok: The Damage is Done, Forever, Talk To Myself, Tormented, The Devil Knows Your Name

Unruly Child: 2010 utáni albumok

Természetesen a Frontiers kiadó által irányított underground AOR-hullám az Unruly Childot is utolérte az ezredforduló környékén, az olaszok 2003-tól kezdődően hat nagylemezt préseltek ki belőlük, ebből az eredeti Free-Gowdy-Allison-Jay Schellen-Larry Antonino felállás ötöt készített, ezt az érát azonban semmiképpen nem venném egy kalap alá a klasszikus Free-cuccokkal. Habár a nápolyiak őket nem formálták felismerhetetlenné, mint a jobb sorsra érdemes Hardline-t, azért ez a kollekció még úgy is messze volt mind a debüttöl, mind a Kelly Hansen fémjelezte zseniális '98-as kettes lemeztől, hogy a dalszerzői gyeplőt a Gowdy/Allison/Free-trió éppúgy nem engedte ki a kezéből, mint a produceri teendőket. Már a 2010-es Worlds Collide is azt mutatta, hogy a zeniten addigra bőven túljutott a társaság, mire Free ismét csatlakozott hozzájuk: persze nem volt rossz a korong, de érdekfeszítő sem, amit akkor azért csalódásként könyveltünk el. Később aztán bebizonyosodott, hogy ez volt a realitás, így aztán ha nem támasztottál túlzott elvárásokat feléjük, akkor egyből könnyebben meg lehetett békélni az újkori Unruly Child anyagaival. Nekem ezek közül az utolsó eresztés, az Our Glass House jött be legjobban, de a többi Marcie-s lemez is azonnal felismerhető, igényesen kivitelezett UC-zenét rejtett, melyek a tagadhatatlan leszállóág és a kevés izgalom ellenére is kiemelkedtek a tengernyi Frontiers-féle paneles, arctalan tucatrock közül a 2010-es években.