Egy Johnny Rotten-akcentusos nyávogós lányka, amint korai Kispálos/Police-os gitáralapokra sikítozik? Nem hangzik jól? Messziről elkerülni? Hát, lehet. Én mindenesetre nem kerültem el, persze mindezt én nem tudtam előre, egyszerűen csak a neve tetszett meg a zenekarnak: vajon mit érhet az élet épületek nélkül?
A zene ha nem is épületek előtti, de mindenképpen elmúlt korokat idéz: na nem a középkor sötétségét, inkább egy alig magunk mögött hagyott, nagyon is karakteres korszakot. A LWB lemeze ugyanis maga a megtestesült 80-as évek. No persze csak azoknak, akiknek a nyolcvanas évek nem a Maidennel meg a Metallicával, hanem a Talking Heads-zel és a Pixies-zel egyenlőek. Én szorult helyzetben bármikor fel tudom mutatni a rokkerigazolványomat, nem lehet tehát hitetlenséggel vádolni, de egyre inkább megértem azokat is, akik a rock színteret a "független"/alternatív oldalról közelítik meg.
Az ilyen LWB-féle zenéket vannak, akik art-punknak hívják, poszt-punkot is olvastam néhány helyen, de ezek a skatulyák valahogy viccesnek tűnnek egy olyan zenekarral kapcsolatban, amely a torzított gitárt csak hírből ismeri. De legalább színtiszta gitárzene, és még ha az újhullámos önmegvalósító fajtából is, legalább a minimálelektronikát hanyagolják. Kár lenne tehát előítéleteink foglyaként egyből lepfujjolni szegény glasgow-i fiatalokat.
Sue Tompkins énekes és a férfiúi nemhez tartozó három társa egy művészeti iskolában ismerkedtek meg a kilencvenes évek végén (véletlenül sem szakmunkásban, he-he). Valami lehet ebben az északi levegőben: Sue néni legalább annyira infantilis, mint Björk bármikor mikrofonközelben. Ez a párhuzam egyébként is helytállónak tűnik: a fiatal Björk a Sugarcubes-ban nyújtott ehhez hasonló rapszodikus énekesteljesítményt.
A lemez közepén a nyugis Envoys és a húzós 14 days zseniális akkordmeneteivel tűnik ki, ritmikailag is változatos, igazán jó kis számok. A gitárok hihetetlenül ötletesek, anélkül hogy fárasztóan kimódoltak lennének. Így is lehet ezt úgy látszik, miközben sok egekbe magasztalt matek-rock banda csavarodik rá saját témáira. Sue sokszor ugyanazt a szöveget vezeti elő mindig más hanghordozással, nem lehet megunni. Nem minden fenékig tejfel persze: a hosszú, lagymatag és egysíkú Sorrow-t például könyörtelenül le kellett volna hagyniuk, még a számsorrendet sem kellett volna szétzilálniuk, lévén a lemez végén található...
A Life Without Buildings éppen a szekér felívelésekor (?), 2002-ben feloszlott, így ezen az egyetlenen kívül nincs másik hivatalos lemez. Ezért erről kellett írnom. Én szóltam előre: csak annak ajánlom, "aki szereti". De annak nagyon.
