Shock!

február 21.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nitrate: Feel The Heat

nitrate_cZenéjének stílusa és minősége alapján észak-európainak tippeltem volna a Nitrate-et, amikor néhány évvel ezelőtt először beléjük futottam, pedig a csapat angol, konkrétan nottinghami, és ez a negyedik nagylemezük, egyben az első a Frontiersnél. Bár az említett első találkozásnál is rokonszenvesek voltak, akkor és ott valahogy elmentünk egymás mellett hosszabb távon, és csak a legutóbbi, két évvel ezelőtti Renegade-nél lett tartósabb barátság a dologból. Amit a Feel The Heat elég komolyan elmélyített, dalok tekintetében ugyanis alighanem ez a Nick Hogg billentyűs//basszer/gitáros/multihangszeres vezette banda legjobb albuma.

A Nitrate azon csapatok sorát gyarapítja, amelyeknek minden számítás szerint inkább úgy 1988-1990 körül kellett volna létrejönnie és felfutnia, csak az univerzum valamilyen sajátos, morbid tréfájának következtében három évtizeddel később rekedtek térben és időben. Hogg olyan melodikus mestereken edződött, mint a Def Leppard, a Bon Jovi vagy a Danger Danger (Paul Laine háttérvokálozik is itt-ott az anyagon), de nekem néhol olyan obskúrusabb, tényleg csak a fanatikusok által ismert bandák is rendszeresen beugranak róluk, mint mondjuk az Alien vagy a Stage Dolls. A mai felhozatalból pedig két kiváló svéd bandát említenék meg rokon lélekként, a Crazy Lixxet és a Nestort. Utóbbiakkal a stílus mellett az is közös pont, hogy Danny Rexxonékhoz, illetve Tobias Gustavssonékhoz hasonlóan a Nitrate is magasan kiemelkedik a meglehetősen lapos, kaptafa dallamos stúdióprojektek sorából.

megjelenés:
2023
kiadó:
Frontiers
pontszám:
9-1 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

A Feel The Heat ennek megfelelően ellenállhatatlanul hozza a harmincöt évvel ezelőtti hangulatot. Hoggnak a kisujjában van a műfaj minden fogása, és valami egészen gyilkos, mérgező dallamérzékkel áldotta meg a sors. Ugyanakkor az album abból a szempontból nagyon is mai, hogy kicsit rejlik benne egy NewRetroWave-típusú, jellemzően a '80-as évek soha nem létezett, idealizált verziója felé mutató atmoszféra is. Ezen a téren elsősorban a LeBrockot említhetném párhuzamként, csak Hoggék jóval hagyományosabban, gitárgazdagabban szólalnak meg. A lemez dalai pedig tényleg óriásiak, és a legutóbbi anyagra leigazolt Alexander Strandell személyében egy olyan énekessel is rendelkeznek, aki beleteszi ezekbe azt a bizonyos szükséges pluszt. Tom Martin ízes, a műfaj hagyományait maximálisan tiszteletben tartó szólóit sem tudom eleget dicsérni.

Ennek megfelelően az album tényleg kötelező hallgatnivaló, ha szereted az említett csapatokat. A kissé kalapálós tempójú címadó és főleg az utána következő, a leggyönyörűségesebb Danger Danger-hagyományokat felidéző All The Right Moves nálam már első hallgatásra instant libabőrt eredményezett. De nem marad el sokkal mögöttük a Wild In The City (ezt tokkal-vonóval nyomhatná akár a Crazy Lixx is), a markáns D2-feeling mellett egyértelmű synthwave-es áthallásokkal operáló, Strandell hatalmas énektémái hátán szárnyaló Live Fast, Die Young vagy az ellenállhatatlanul laza, dögös riffeket villantó Haven't Got Time For A Heartache sem. Legnagyobb kedvencem azonban a Big Time, ahol a légies verzéket óriási bridge, majd egy olyan higgadtan húzós refrén követi, amit tényleg az életben nem vakarsz le többé a dobhártyádról, ha meghallottad. A két ballada közül a One Kiss az erősebbik, ebben Alexander egészen hatalmasat alakít (a vele duettező, amúgy cuki Issa igazából nem is nagyon rúg mellette labdába, és ezt nem ellene mondom), de a kevésbé nyilvánvaló Stay is kellemes zárás.

Tulajdonképpen egyetlen tényezővel van bajom. Jelesül, egyszerűen nem tudom mire vélni ezt a „dob″hangzást. A szar dobsound az utóbbi években valamiért állandó probléma a melodikus színtéren, különböző módokon, de az új Winger és az új The Defiants is szenved tőle, a Nitrate azonban mindkettőt messze alulmúlta. Bár ezren szerepelnek a sufnituningoltan összefotosopozott promófotón, a lemez teljesen nyilvánvalóan nem élő dobbal készült – ez önmagában nem baj, viszont ha már nem voltak képesek hús-vér muzsikussal feljátszatni a nótákat, a zene stílusa simán elbírt volna puffogósabb-habosabb, synthwave-esebb dobokat is, és máris nem lenne egy szavam sem, ezzel ugyanis épp olyan tökéletesen élne a végeredmény, mint igazi, élő dobbal. Ez a kettő közötti tompa, erőtlen, testetlen, kopogó izé viszont annyira működésképtelen, hogy nagy hangerőn sajnos az album élvezeti értékét is csorbítja. Így kénytelen-kelletlen le is vontam miatta egy teljes pontot. Nagy kár, mert pusztán a dalok minősége alapján a Feel The Heat tényleg odakívánkozik az utóbbi évek kiemelkedő albumai közé a stílusban.

 

Hozzászólások 

 
#5 Zolti 2023-12-02 10:29
Kicsit hajaz a kettes Giuffria-ra, a Silk and Steel-re.
Idézet
 
 
#4 CarryOn 2023-12-01 18:43
Nagyon rendben van,melóhelyen is többször lepörgettem már.Köszi a cikket!Majdhogy nem hibátlan lemez.
Idézet
 
 
#3 Légyölő Gabóca 2023-12-01 13:31
Hát ez az album tényleg komoly feladvány... Valóban megvan az a nosztalgikus hangulata, de a hangzás.... TEJÓÉG!!! Nem csak a dob, minden rettenetesen szól. :( Talán a kis JBL FLIP 5-ös hangfalon nem lesz feltűnő, remek kis háttérzene lesz munka közben. De fülessel vagy nagy hifin fájdalmas, na. :/


Valami van az oldalatokkal, Firefoxban kiírja (nem mindig), hogy írjam be a biztonsági kódot, ha kommentelni akarok. De nincs semmilyen biztonsági kód! Máskor meg nem csinálja. Ezt most telefonról próbálom... ha megkapjátok, ott most megette.
Idézet
 
 
#2 ma 2023-11-29 12:50
Én nem hallok semmi különbséget a Niterate, Art Nation és Crowne között. Nem hiszen, hogy szüksége lenne a világnak arra, hogy Alexander Strandell évi három lemezen is énekeljen. Ez mindenkire igaz. Ahogy van bedarálta a kiadó. A Niterate-tel együtt. Pedig milyen jó lemezeik voltak.
Idézet
 
 
#1 Fefa 2023-11-29 11:27
Húúú ez tényleg óriásinak tűnik, még csak a cimadót hallgatom de máris visszarepített az aranykorba!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.