Shock!

Ritkán találkozik az ember olyan képregényeket idéző lemezborítóval, mint amilyennel az ismeretlen skandináv vizeken vitorlázó Starmen zenekar riogatja/lelkesíti követőit. Aki pedig „a legújabb svéd hard rock szenzáció" reklámszöveget rá meri tenni a borítójára 2023-ban, azt már szinte meg kell dicsérni a bátorságáért, hiszen az efféle promóciós szöveg a neandervölgyi emberek idején is vérciki volt, nemhogy manapság, amikor minden második egyházasdengelegi sarkon belebotlik a mit sem sejtő járókelő egy őstehetségbe. De rögtön megváltozik minden, ha tudatosul az emberben, hogy a Starmen eredetileg viccbandaként kezdte, s az eddig megjelent három lemezükön gyakorlatilag a '70-es és '80-as évek klasszik rockzenéit majmolták. Gyanítom, hogy a hülye nevű zenekarok versenyén is előkelő helyezést érnének el a nyilvánvalóan Paul Stanley-re utaló névvel, azonban most még ezt is sikerült alulmúlniuk az ennél is hülyébb, friss lemezcímmel.

Persze van az az örökbecsű mondás, hogy ne ítélj a külső alapján, így jómagam is könnyen el tudtam engedni a tréfás feliratot, főleg, miután felfedeztem a klasszikus KISS-maszkokat idéző arcfestésben feszítő bandatagokat. Először nyilván azt gondoltam, hogy ők is csak egy tizenkettő-egy-tucat ökörködős banda, akik gúnyolódnak Gene Simmonsszékon, azonban amikor először meghallottam Kristian Hermanson orgánumát, éreztem, hogy KISS-rajongóként nekem ez tetszeni fog. Ráadásul komolytalankodásnak sincs semmi nyoma, leginkább KISS-jellegűen nyers és dallamos hard rock a játék neve, saját nótákkal, Hermansont pedig olyan hangszínnel áldották meg, mintha magát a fénykorát élő Stanley-t köpték volna újra az ember orra elé. De olyannyira, hogy amikor a magasabb tartományokba mozdulnak az énektémák, szinte megtévesztő a hasonlóság. Na, nekem több se kellett, hisz Stanley-t óriási énekesnek tartom és imádom minden megmozdulását, s ezek után alapvetően már csak egy kérdés motoszkált a fejemben: vajon tudnak-e akkora gigaslágereket is írni, mint annak idején a KISS? A válasz természetesen vegyes, de ez már jó jelnek számít. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy KISS-tribute bandaként is működnek, hiszen ilyen adottságokkal simán megélnének belőle. Lehet, hogy így is van, csak nem verik nagydobra.

A KISS-párhuzam talán a Tears Never Dry-ban tűnik a legegyértelműbbnek, itt először azt gondoltam, hogy talán tényleg a maszkosok frontembere vendégeskedik a dalban, amikor Kristian elkezdte egy oktávval magasabban énekelni a verzét, de egyébként maga a nóta – Rockstar tesójával egyetemben – akár még a Creatures Of The Nighton is szerepelhetne. Eddie Van Halen-féle fingerpicking riffel indítják amúgy a lemezt a Liar képében, ami nem annyira egyértelmű KISS, de később is akadnak olyan tételek, amelyek azért némileg kilógnának a New York-i sztárok stílusjegyei közül. A Radioactive például inkább arra a fajta, régisulis melodikus muzsikákból táplálkozó, modernebb dallamrockra hajaz, mint amilyeneket az utóbbi H.E.A.T- és Eclipse-lemezeken is hallottunk, illetve a lendületesebb Just A Stranger, valamint a Word Up (We All Breed Red) is inkább az egykori Sunset Strip-bandákat idézi. Ez persze nem baj, mert egyébként a nóták nagyon rendben vannak. Akad azért közöttük némi tucatrock is abból a fajtából, amilyet mostanában Magnus Karlsson vagy a frontierses olasz törpe szokott elkövetni, ilyen például a Renegade Jenny, de ezt legalább megmenti Andreas Lindgren fincsi szólója. Stadionokba megálmodott refrénjével a Black Moon Rising viszont nagyon érdekes elegy: nekem mindig úgy tűnik, mintha Stanley énekelne Night Rangert, és az egyébként nyomokban Whitesnake-ízű, lírai I Die For You-val sem vallanak szégyent, pedig nem titok, hogy ezt is klisékből ragasztották össze, mégis valamiért működik, s nem a vállamat ráncigálom, ahogy ez mostanában néha szokás. A végére maradt, a Def Leppard hőskorát (is) megidéző címadóval is visszakanyarodnak az arénahimnuszok világába, amellyel persze ismételten arra motiválnak, hogy előkapjam a régi Kiss-albumokat.

Ha képes vagy elengedni a sokszor plágiumnak is beillő kapcsolódási pontokat, meg azt, hogy John Hector dobjait itt is szokás szerint elcseszték, s inkább a potenciált és az újabb szórakozási lehetőséget fedezed fel a skandinávok produkciójában, tégy velük egy próbát, mert csupán az erős dalok alapján is megéri. De akkor se hagyd ki, ha Stanley legutóbbi soul-projektje annyira nem nyerte el a tetszésedet és inkább az anyabanda stílusa fekszik, mert kis túlzással ez tulajdonképpen egy hőskori igényeknek megfelelően megírt, dallamosabb és modernebb KISS-lemez, amelyet (még) nem a mesterséges intelligencia alkotott, hanem hús-vér zenészek.