Shock!

„És tessék mondani, pápakoncert nem lesz?" A P. Mobil olykor fanyar humorához remekül passzol ez a kikacsintás az alapviccre, tekintve, hogy éppen a Szentatya látogatása miatt került egy napra a Totális Metál eddigi legnagyobb szabású, barbás bulija a Mobil 50 jubileumi nagykoncerttel. Ugyanis ezt az eseményt egy nappal korábban rendezték volna, de aztán „leszóltak fentről", hogy Mobil helyett ingyenes Ghost tribute lesz az Arénában. Nem kicsit bosszantott ez az egybeesés, mert az erős összeállítású Régigépmánia-projektet létezése óta már másodszor szalasztottam el Budapesten és egymás utáni napokon a teljes hétvége is erős összeállítású lehetett volna. Ez pedig az őszinte, kőkemény rock némelyek által hangoztatott Shock!-beli alulreprezentáltságát is árnyalhatná. De hát Ördög testvér tervez, Isten végez – mire elolvasom Loyolai Szent Ignác Lelki gyakorlatait, talán a Totális Metált is sikerül megnéznem. Az ugyanis nem volt kérdés egy pillanatig sem, hogy a kettő közül a P. Mobilra voksolok, elvégre első ötvenedik születésnap tényleg csak egyszer van az életben.

Persze Schuster Lóri – aki már akkor kente-vágta a marketinget, amikor még maximum a Külügyminisztériumban hallották ezt a kifejezést – korábban hajlamos volt trükközni a számmisztikával, hiszen a harmincadik és negyvenedik évfordulót inkább 1968-69-hez kötötték, ami a Mobil-előd Gesarol megalakulásának időpontja volt, noha a P. Mobil nevet ′73-ban vették fel. De aztán ahogy egyre jobban sodródtunk bele a 2000-es évekbe és azok után, amiket közben a világ, a zenekar és maga Lóri is meg- és túlélt, egyre biztosabbnak tűnt, hogy az ötven valóban ötven lesz. Vagy persze mondhatunk akár ötvenötöt is, mindenképpen elképesztő szám, főleg úgy, hogy ebből tulajdonképpen csak hat-hét év volt inaktív a rendszerváltás előtt-alatt-után. Ami pedig a zenekar történetét illeti, korábbi kisebb- és legutóbbi nagyinterjúnkban, valamint különféle vonatkozó cikkekben mi magunk is kivettünk a részünket annak dokumentálásából, ez alkalommal tehát tényleg inkább a koncertbeszámoló lesz a lényeg és van is miről írni, mert ahogy az várható is volt, nagyon odatették a bulit.

A helyszínválasztás is ezt sejttette már, elvégre Aréna-szintű headliner fellépésük talán még soha nem is volt és ezt kimondottan a nemzetközi színvonalú intézményre, a technikára és egyéb körülményekre, nem a közönség létszámára értem. Igaz, az sem gyenge fegyvertény, hogy gyakorlatilag megtelt a patinás intézmény, de azért egy négy-öt generációs ismert zenekarnál ilyen szempontból azért kevés a rizikó, főleg hogy – lásd fent – Lóri, illetve (feltehetően hozzáértő fiatalokat is soraiban tudó) marketing- és social media csapata okosan és hatékonyan használják a 21. századi PR-eszközöket. Nagyot szólt már a hét évvel ezelőtti parkos buli is, de most ezt is megfejelték.

Okos húzás volt az is, hogy a Piramist hívták meg vendégzenekarnak, akikkel bizonyára annak idején is játszottak néha együtt és talán valamiféle bratyizósan kakaskodó rivalizálás is zajlott a háttérben, bár Révészék „mainstream", míg Lóriék "underground" sztárnak számítottak. Ugyanakkor a közönségben már akkor is jócskán lehetett átfedés és emiatt jó kis csomagnak bizonyult ez a párosítás, sőt, várhatóan maradnak szorosabbra fűzve a szálak, hiszen a nyári Mobil-táborban is ott lesz az ikonikus banda mai verziója. 2023-ra pedig már minimálisak azok a hangok, amelyek a brand hitelességét kérnék számon és ez jól is van így, hiszen ma már lényegében a világ összes híres rockzenekara ilyen formában működik, általában sikerrel. Mindig van egy-két alapember, emblematikus tag egy meghatározó korszakból és ha nekik jó kémiájuk van az éppen velük játszó zenésztársakkal, a formáció meg jól nyomja a nagy nótákat, akkor a történet simán működhet a nosztalgia szintjén, akár az eredeti, akár némileg módosított néven. Pontosan ez a helyzet a mai Piramissal is, Závodi Janó és Köves Pinyő nem véletlenül játszott sokat együtt az első feloszlás után sem Török Ádám bandájában, az ő sajnálatos módon emlékkoncertté alakult nagykoncertjén is együtt léptek volna fel (bár azt most nem tudom, hogy végül jelen helyzetben ott lesznek-e végül). Csokival emberileg is nagyon jól működhet a dolog, viszont a jellegzetes stílust teljesen jól hozza, fia pedig amennyire lehet, képes helyettesíteni Gallai Pétert, ha egyszer erre kényszerültek már a legendás billentyűs életében is.

A két Gábor, Vörös és Vilmányi szerepe is fontos, hiszen előbbi a zenekar ügyeit is viszi, utóbbi pedig sokat hozzátehet a hangzáshoz és a vokálokhoz, az viszont csak most tűnt fel, hogy egyébként szólózni is kiválóan tud. Azt tökéletesen megértem (sőt!), ha valaki nem bírja elviselni az éneket (e tekintetben tökmindegy, hogy Sanyi vagy Csoki van a mikrofonnál), de ezek a dalok akkora klasszikusok, hogy szólniuk kell a rockszínpadokon és ebben a formában ez a lehető legautentikusabb Piramis. És ha már itt tartunk, a mostani újrakiadás-lázban valaki igazán előáshatná az 1997-es Som-Závodi lemezt (Száz év zene), amely pont azok számára lehet érdekes, akik nem szeretik Révészt. Ugyanis ezen az anyagon nagy magyar rocktorkok tolmácsolásában hallhatók az alapművek, ami nem kevés Mobil-vonatkozással bír – nem spoilerezek, tessenek rákeresni. Az pedig egy dolog, hogy a kiadvány gyakorlatilag beszerezhetetlen, de nem kicsit lepődtem meg, hogy két harcedzett, rocklexikon-agyú haver sem emlékezett erre a projektre.

A P. Mobil pedig jött, játszott és ünnepelt, pontosan úgy, ahogy ezt egy ötvenéves jubileum esetében kell. Mindenféle felesleges pátosz nélkül, az erőltetett sztárvendég-meghívásokat firtató felvetéseket már jó előre hárítva, sőt, még az ilyenkor szokásos aranylemezgiccses-tortás-díjátadós-beszédetmondós-satöbbi közhelyeket is kiiktatva a műsorból, tulajdonképpen teljesen a zenére koncentrálva. Még a show is némileg visszafogottra sikeredett, persze a technika vívmányait megfelelően kihasználták a vetítésekkel, a vége felé piró is volt, és azért akadt némi seregszemle az Asszonyt akarok szövegének vizuális megjelenítése céljából. Ez a mai sértődős világ szemüvegén át nézve is vicces volt szerintem, nem mintha a Mobil-közönség bármilyen nemű képviselőjéről feltételezhető lenne, hogy fennakadna ilyesmin. És ha már az aktualitásoknál tartunk, a klímaváltozás témáját is igen szellemesen sikerült mobilosítani a Nagyon nagy a baj című (kétéves) „új" dal klipjében, én ezt az itteni háttérvetítésen láttam először, viszont nagyon jót nevettem rajta 0:32 körül. A konferálást sem tolták túl, Lóri konszolidáltan adagolta a viszonylag kevés, de annál magvasabb mondanivalót – talán azért is, mert ide nem csak a rendszeres klubbulikra járó törzsközönség jött el, így kiskorú nézőből is több akadt és persze lehet, hogy a két kamerawoman által rögzített képanyag (nahát, már a P. Mobil is figyel a nemi kvótára!) majd valamilyen tévéadásban is lemegy valamikor.

A setlistben huszonöt dal szerepelt, tehát két és fél óra tömény zenefolyamot kaptunk, az elején kissé túl sok méllyel, de aztán ezt gyorsan közel tökéletesre csiszolták, legalábbis középtájon úgy tűnt, hogy remekül szól a cucc. Egy ilyen alkalommal tényleg mindenre kell, hogy legyen idő, ha tehát valaki best ofra várt, megkapta, de jutott pár különlegesség is. Mindenesetre az első nyolc dalnál nem nagyon lehet húzósabb nyitást elképzelni egy magyar rockkoncerten: a Nem érhet baj és a Honfoglalás Új haza zárótétele közé beékelt Rocktóber / Maradsz, aki voltál / Király / Főnix / Tűzimádó kombó akkor is teljes élményt adott volna, ha ott és akkor áramszünet vagy bármi miatt befejeződik a koncert. Ezek tényleg akkora alapnóták, hogy jelentőségük tagadásához tényleg zsigerből kell gyűlölni az összes hazai rockzenét. Nyilván a Nélküled már véleményesebb, utóbbit én is egy (szövege miatt) túlértékelt dalnak gondolom, viszont feldolgozásként bőven elfér a repertoárban, pláne, ha Tunyogi Bernadett is énekel benne. Az ő szerepe ezen kívül a már megszokott Új hazára és a készülő duettalbum Te és énjére korlátozódott (amely ugyebár a Farkasok völgyéről lehet ismerős), de feltehetőleg a megjelenés után lesznek erre fókuszáló koncertek is.

Visszajött Závodi Janó is egy Tunyogi Rock Band dalra, amelyet a pár évvel ezelőtti cover albumra vett fel a Mobil és amelyet jópofa Deep Purple-gegekkel egészítettek ki. A Zöld, a Bíbor és a Fekete arcképcsarnoka viszont sajnos szintén kiegészült (Török Ádámmal), ugyanakkor abban is volt valami megindító, hogy ezután pont az Ötven éves férfit szerkesztette be feltehetőleg maga az általam is már korábban dramaturgként méltatott Lóránt. Innentől kezdve pedig aztán slágerparádé a köbön – amikor az Utolsó cigaretta jammelésénél egyszer csak felbukkant a Kétforintos riffje, az hittem, meglépik, amit klubbulin bármikor simán, hogy kihagyják, de ez nem az az este volt. Itt tényleg muszáj volt mindent eljátszani, amit a szélesebb közönség ismert-elvárt, és biztosak lehetünk benne, hogy senki nem ment haza hiányérzettel. Hiszen még az extra metrót is „elintézték", nem úgy, mint a Kamelotnál legutóbb, ahol kommentelőink a plusz HÉV-et hiányolták. A századik jubileumra még nem tudni, milyen közlekedési eszközzel érkezünk majd, de ha tudunk még mozogni, ott leszünk.

Fotó: T. Erika, P. Mobil