Shock!

január 28.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Volbeat: Servant Of The Mind

volbeat_cNem akarom eljátszani „a demók még jók voltak" típusú sznob idiótát, de ha egyszer ez az igazság, akkor ez az igazság: meglehetősen régen, legutóbb talán a hármas lemez környékén tudtam olyan igazán nagyon lelkesedni a Volbeatért. Az eleinte frissen ható recept gyorsan átfordult náluk önismétlésbe, aztán ahogy a klubokból csarnokokba, majd a csarnokokból arénákba költöztek, még egy otrombának nem nevezhető, de azért egyértelmű habosodási tendencia is beindult Michael Poulsenéknél. Persze ezzel együtt is örültem egyre szélesebb körű sikereiknek: nyilván az egész műfajnak baromi jót tesz, ha egy csapat nagyra nő, ráadásul nekik az Atlanti-óceán túlpartján is sikerült a mutatvány, ez pedig marha ritka a mai rockszíntéren, pláne egy európai csapattól. De már nem vártam tőlük új kedvenc lemezt. Erre tessék: Zakk Wylde mellett Michael is roppant kellemes meglepetést okozott az év végén.

megjelenés:
2021
kiadó:
Universal
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 35 Szavazat )

Mindig meg szoktam hallgatni az új Volbeat-lemezeket, és mindig tetszik is róluk ez-az, de sosem ragadt be egyik sem tartósan az utóbbi bő évtizedben. A Servant Of The Mind viszont – az előzetes ígéreteknek megfelelően – nemcsak súlyosabb, hanem változatosabb is a 2010-es években asztalra tett anyagaiknál, és nálam most maximálisan bejött ez az elegy. Tényleg őszintén érdekel, mit szól majd a Volbeat alaposan felduzzadt tábora ehhez a megközelítéshez...

Már rögtön a nyitó The Temple Of Ekur megadja az alaphangulatot, ez ugyanis helyből úgy dörren meg, mintha Poulsen írni akart volna egy Slayer-témát a Volbeat stílusában némi metallicás betonozással karöltve. Nem kizárt, hogy pontosan ez is történt... Engem mindenesetre egyből kenyérre kentek a szokásos mézédes kórussal operáló, de igen feszesen összerántott dallal, kimondottan gyilkosan érvényesül az a gonosz, lidérces gitárdallam a Volbeat hangzásképében. A Slayer egyébként nem kizárólag itt köszön vissza a napnál is világosabban: a The Sacred Stones kezdése hangulatra, összhatásra egyaránt totál South Of Heaven, még a cinbeütések is Dave Lombardo fénykorát idézik, aztán itt is mintha beszállna jammelni a '90-es évek első felének James Hetfieldje, sőt, később még egy Children Of The Grave-es betonozást is beleapplikáltak. Erre helyből nem nehéz rákattanni, és mivel innen sem spórolták ki a megarefrént, máris emblematikus darabnak örülhetünk. Nálam egyértelműen a lemez legjobbja, de megkockáztatom, hogy összességében is a csapat történetének egyik legpofásabb szerzeménye ez.

A későbbiekben is akad még néhány igen jól eltalált dal a súlyos vonalról. Ilyen például a zakatolós-zúzós Shotgun Blues, ahol a ragadós dallamokkal meglocsolt betonozás mellett old school thrashes témázgatás is akad, sőt, a szóló felvezetéseként még egy nordikus death metal témát is bedobnak. Utóbbi téren azonban a Becoming az igazi meglepetés, ahol a kezdés igazi tuka-tukás, Sunlight stúdiós death metal, simán lehetne akár klasszikus Entombed is. Aztán persze ebből is jellegzetes Volbeat-tételt kanyarítanak, méghozzá igencsak jófélét. A Say No More elején mintha megint csak Hetfieldet zavarták volna le a próbaterembe Kerry Kinggel, hogy aztán a verzére Wolf Hoffmann is befusson, de azért a Metallica marad a legdominánsabb. Nyilván a jellegzetesen elkiabált „jump in the fire" sor sem véletlen... Akárhogy is, baromi jó dal, ez is csúcspont.

A könnyedebb oldal legnyilvánvalóbb képviselője az Alphabeat popduó énekesnőjével, Stine Bramsennel megerősített Dagen Før modern rádiós pop/rockja – ez nem annyira az esetem, de dalként abszolút kerek, az édes gitárdallamok is ülnek benne. Ha már FM rádiós Volbeat, a Wait A Minute My Girl szaxofonnal, klimpírozással megkent, jellegzetesen rongylábú rockabillyje sokkal jobban bejön, bár ilyen típusú nótát elég sokat hallottunk már tőlük. De kétségtelenül szépen sikerült darabról van szó ezen a csapásirányon, mint ahogy a western/surf/beat/akármilyen áthallásokat villantó The Devil Rages On és az ugyanezt a vonalat feketébb formában képviselő Step Into Light is ütősek. Viszont ezúttal nem az efféle dalok jellemzik igazán a lemezt. A kicsit punkos, sőt, NWOBHM-os húzású, ismét igen kórusgazdag The Passenger, a keleties kezdésből megint metallicás betonozást kinövesztő Mindlock, netán a kissé a '80-as évek elejének Black Sabbathját idéző, de sötét, fagyos északi gitártémákkal is operáló Lasse's Birgitta sokkal jobban mutatja, mire gyúrtak most rá igazán Michaelék. A deluxe kiadás tartalma is beszédes, hiszen a Metallica előtti tribute-ról ismert, pofás Don't Tread On Me mellett itt egy igen karcos Wolfbrigade-feldolgozás, de a súlyosabb oldalt erősíti a Shotgun Bluesnak a Jungle Rot frontemberével, Dave Matrise-szal megerősített verziója is. (Nem mintha a Roy Orbisontól származó, majd a The Cramps által is játszott Domino ne sikerült volna marha jól a díszripacs akcentussal éneklő Poulsennel.)

Senkit sem lephet meg, hogy egy Volbeat-lemez baromi jól szól, a hangzás ezúttal is gyönyörű és erőteljes. Az egyéni teljesítmények közül a főnök hangját nyilván mindig lehet méltatni, most is hozza, amit várunk tőle, de Rob Caggiano is sokkal jobban passzol ide, mint annak idején az Anthraxbe, ez nem is kérdés. Hallhatóan nagyon elemében van, végig feelinges, szépen kidolgozott szólókat ereget (hallgasd csak meg a Heaven's Descentet). Jon Larsent meg gyakorlatilag soha nem emlegeti senki, pedig állati okosan, egyszerre technikásan és ízesen játszó dobos, mindenütt érdemes külön figyelni, milyen fineszesen kidolgozott témákat tesz hozzá a nótákhoz.

Nem vagyok biztos benne, hogy a tábor utóbbi években érkezett részének is ez lesz a kedvenc albuma Michaeléktől, de nálam nagyon beütött ez a súlyosra vett, sötétebb, zúzósabb, részben emiatt változatosabb és izgalmasabb Volbeat. Még azt is megkockáztatom: a Rock The Rebel / Metal The Devil után/mellett talán ez az eddigi legjobb lemezük. Ajánlom mindenkinek.

 

Hozzászólások 

 
#9 Duff 2022-01-05 15:04
Jó ez a Shotgun Blues, de a legdögösebbet azt Axl Rose írta.;)
Idézet
 
 
#8 janomano 2022-01-05 14:30
Nekem pont az tetszett az utobbi harom lemeznel, hogy abbol az emlitett önismetlesböl sikerült kilepni, nagyjabol az Outlaw lemezzel, es ahogy utana meg tovabb is vittek a valtozatossagot , dallamosodast a zenei reszek szintjen is, az abszolut jo vonal volt, kimozdultak az addigi skatulyajukbol.

Ez az uj sem folyik ki a fülemen, tök jo, okes ez az ujra bemetalosodas, de azert az elözö ket lemezen egyszerüen jobb dalok voltak, nekem a death metalos, slayeres dolgok mar nem hianyoztak innen.
Sok daluk van regröl amik metalos szellemben lettek megirva, elöben is lehet valogatni, nem annyira ertem miert mennek visszafele ilyen konkret modon, de ahogy a cikk, meg az itteni kommentek is igazoljak, a regebbi fanokat talan pont ez a jelleg csabitja vissza. .
Idézet
 
 
#7 Htamás92 2022-01-04 21:57
Kilóra megvett, jobban mint bármi mostanság.Külön örültem ,hogy egy ilyen rajongótáborral rendelkező zenekar keményvonalasab b nótákon zúz, párat a sötétség hercegéhez is intéz, de a dallamasos részek is elképesztően jók lettek. Nálam az év lemeze, az év száma pedig a Shotgun Blues. 10/10
Idézet
 
 
#6 Equinox 2022-01-04 18:24
Abszolút egyetértek a cikkel, a Slayer találkozik Sabbathtal hangulatú Sabbath Stones (valamilyen Stones) lesz a csúcs innen, de egyelőre az első hallgatáson vagyok túl, konkrétan most szól az utolsó szám). Kb egyszerre posztoltátok a cikket, és tőle függetlenül nekiláttam a lemeznek.

Szerintem is jó kis formába lendülős lemez ez, bár nem hallottam sok közteset, a Rock the Rebel és Guitar Gangsters óta. De azokat legalább sokat.

Az egyórás játékidő kicsit sokanak tűnik, de majd a következő hallgatásokon eldől.
Idézet
 
 
#5 puding140 2022-01-04 17:27
Idézet - Igazmondó:
Idézet - puding140:
A Volbeat számomra egy igazán különleges zenekar. Kevés olyan zenekar van, aminél akkora szélsőséget tapasztalok mint náluk. Ez alatt azt értem, hogy rengetegen vannak, akik imádják őket, nagyra értékelik a munkásságukat, eközben számomra elviselhetetlen minden daluk (amit valaha hallottam). Az énekes éneklésétől a falra mászok és a hangszerelést, a riffeket stb. is valami miatt nagyon elavultnak érzem. Ha van javaslatotok, hogy mivel próbálkozzak tőlük, azt örömmel veszem.


Ez esetben semmivel.


Meghallgattam ezt az albumot. Szerintem nagyságrendekke l jobb mint az elődei. Találtam rajta pár szerethető számot.
Idézet
 
 
#4 Igazmondó 2022-01-04 17:14
Idézet - puding140:
A Volbeat számomra egy igazán különleges zenekar. Kevés olyan zenekar van, aminél akkora szélsőséget tapasztalok mint náluk. Ez alatt azt értem, hogy rengetegen vannak, akik imádják őket, nagyra értékelik a munkásságukat, eközben számomra elviselhetetlen minden daluk (amit valaha hallottam). Az énekes éneklésétől a falra mászok és a hangszerelést, a riffeket stb. is valami miatt nagyon elavultnak érzem. Ha van javaslatotok, hogy mivel próbálkozzak tőlük, azt örömmel veszem.


Ez esetben semmivel.
Idézet
 
 
#3 puding140 2022-01-04 15:09
A Volbeat számomra egy igazán különleges zenekar. Kevés olyan zenekar van, aminél akkora szélsőséget tapasztalok mint náluk. Ez alatt azt értem, hogy rengetegen vannak, akik imádják őket, nagyra értékelik a munkásságukat, eközben számomra elviselhetetlen minden daluk (amit valaha hallottam). Az énekes éneklésétől a falra mászok és a hangszerelést, a riffeket stb. is valami miatt nagyon elavultnak érzem. Ha van javaslatotok, hogy mivel próbálkozzak tőlük, azt örömmel veszem.
Idézet
 
 
#2 Vermin 2022-01-04 09:39
Teljes mértékben egyetértek, abszolút meglepetéslemez . Van, hogy naponta többször kipörgetem, pedig Volbeat lemez erre utoljára talán a Guitar Gangster idején volt képes...
Remélem a piac is visszaigazolja ezt az albumot és marad ez az irány :)
Idézet
 
 
#1 Ronin 2022-01-04 07:52
Teljesen egyetértek a kritikával. Én magam a Volbeat-et a 2010-es Metallica koncerten láttam először és sajnos eddig utoljára élőben, és akkortájt ismerkedtem egyáltalán meg velük, de nekem is abszolút a súlyosabb vonal jön be tőlük. Az utobbi idők lemezei is kellemes hallgatnivalók, de csak amolyan tingli-tangli jellegűek. Ez a lemez viszont nálam is nagyon beütött, és igen, én se számítottam már tőlük egy ilyen jó albumra!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.