Shock!

április 13.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Virgin Steele: The Passion Of Dionysos

virginsteele_cA Virgin Steele mibenlétét Ádám éppen tizenhárom éve magyarázta el kiválóan eme hasábokon, tehát akármilyen régen is volt, nem fogom megismételni, maximum néhány saját szubjektív gondolat erejéig csatlakozom majd rá. Akkoriban éppen négy év után jelentettek meg új lemezt, de én már 2006-ban sem követtem különösebben az aktualitásokat. Annyira kellemetlen volt ugyanis a hangzásbeli visszafejlődés, hogy inkább lezártam a történetet valahol a The House Of Atreus meg a The Book Of Burning környékén. Amúgy is igen nehéz volt aztán követni a különböző gyűjteményes kiadványokat, brutálisan megbónuszolt újrakiadásokat és egyebeket. Másrészt viszont valahol le is nyűgözött, mennyire termékeny előadó David DeFeis. Néha sikerült el-elcsípni egyik-másik anyagot, és mi tagadás, voltak zseniális dolgok a fiókban (főleg a különféle unplugged cuccok között), de én is eljutottam arra a pontra egy bizonyos kort elérve, hogy a régi lemezekből csak az alapverzió érdekel, egy album úgy kerek, ahogy anno megjelent: ami lemaradt, az nem véletlen, 40 percet két és fél órára duzzasztani pedig tényleg teljesen felesleges.

megjelenés:
2023
kiadó:
Steamhammer / SPV
pontszám:
6,6 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Namármost, amíg zenekarként volt értelmezhető a Virgin Steele, kábé húsz évvel ezelőttig (és én még láttam is őket az özönvíz előtt a Hammerfall előzekenarakülönleges vendégeként), addig csont nélkül hibátlan volt a munkásság és bár a 90-es évek Marriage lemezei sem szóltak túl jól, a későbbi sufnituning-projektekhez képest etalon mindkettő, már csak azért is, mert rendelkeznek természetes ízzel, erővel – hogy az élő dobokról már ne is beszéljünk. Zenei tartalom, dalok tekintetében pedig az 1998-as Invictusszal tényleg felértek a csúcsra, talán ez a legjobb albumuk (számomra mindenképpen), mert itt a legtökéletesebb a hagyományosabb metál és az epikus megközelítés összhangja. Ezt vitték aztán tovább a két-, vagy ha úgy tetszik, háromrészes House Of Atreus eposszal, de aztán nagyon messzire gurult a gyógyszer. Számomra pedig – bár a stílusjegyek kétségtelenül megmaradtak, és amúgy ez az ókori tematikájú koncepció is kimondottan egyedi és izgalmas (lenne) – teljesen értelmezhetetlenné vált az újabb kori munkásság. És nem véletlenül használtam az „előadó" kifejezést az előbb: az évek során – az eredeti nevet megtartva – David DeFeis a frontemberek Yngwie-jévé alakult át. Szar hangzás, megalománia – nyilván neki sem mer vagy akar soha szólni senki, még Ed Pursino gitáros sem, aki pedig 1985 óta az énekes stabil és ma már felvállaltan egyetlen társa. Dobost szerencsére már jó ideje nem kreditálnak, úgyse hinné el senki, hogy hús-vér ütőhangszeres is megfordult a stúdió(?)ban.

És mégis, ez az új lemez – amire természetesen nem nagyon voltam kíváncsi – egy ponton valahogy elkezdett jobban működni, mint a korábbiak. Talán mert a nyitás ezúttal nagyon fogósra sikeredett: hiába hétperces a The Gethsemane Effect, az Atreus-időket idézően hatásos. Erős a riff, jó a tempó, a főnök ezer hangon szólal meg benne és emiatt valahogy elkezd érdekelni, hogy mi jön ezután. Elsodort volna minket egymástól az élet és csak sima nosztalgiaérzés lett úrrá rajtam? Meglehet, de az is lehet, hogy ez most tényleg egy jobb lemez a hosszú sorban. A folytatás is kedvemre való, itt már egy tipikus zongorás DeFeis-indítással operál a kilenc perces You'll Never See The Sun Again utaz(tat)ása. És mivel ezúttal is 79 perces a teljes időtartam úgy, hogy a legrövidebb dal 5:51 (egy két és fél perces átvezetőt leszámítva), van miben elmerülni.

Valahol tényleg tök durva, hogy a ′80-as évek amerikai metálundergroundjában ilyen kaliberű zenei érzékenységgel megáldott őstehetségek leledzettek, mint DeFeis. Ugyanis amit a faszi a zongorán időnként lenyom, tényleg bámulatos tud lenni a mai napig, éppen azért, mert az ilyesmi annyira nem volt sose tipikus a gitárorientált heavy metalban. Nyilván ez a vonal ugyanarról a tőről fakad nála is, mint Jon Oliva (vagy akár Axl Rose) esetében: ezek a ′60-as évek elején született arcok a temérdek kemény zene mellett kvázi az anyatejjel szívták magukba Freddie Mercury meg Elton John hatását, és amint zongora közelébe kerültek, fél napokat töltöttek mellette a székhez szegezve, ahogy az aztán később ki is volt hallható munkásságukból. Ez a mai napig így mehet, csak az eszköz már nem pianínó, hanem valami szuper-PC hatalmas monitorokkal, a lehető legkomolyabb zeneszoftverekkel. David is folyamatosan alkot, komponál, kitalál, összerak, és a mai technikát használva már tényleg semmi nem köti, bármit megvalósíthat, amit elgondol (bár a dobsound funkcióból a legolcsóbb verzióra fizetett elő). Szinte biztosak lehetünk tehát abban, hogy az összetettebb gitártémákat, szólókat leszámítva (mert az egyszerűbbek bizonyára neki is mennek) ezt az anyagot is teljesen egyedül rakta össze.

És ilyenkor jön be megint a korábban is említett, szokásos külső fül-tényező: a sok-sok egymásra pakolt, egyenként remek ötlet, dallam, fordulat összevisszaságában kissé elvész a hallgató, és óhatatlanul is el-elkalandozik a figyelme. Természetesen a tételek tele vannak korábbról ismerős, ezáltal szerethető pillanatokkal is, elvégre DeFeis nem tud nem virginsteele-esen fogalmazni. Borzongató például, ahogy a kifejtős, de emlékezetes témákkal teli The Ritual Of Descent átvált a Spiritual Warfare-be, amely talán a legdirektebb, legkarakteresebb a dalok közül – kár, hogy itt pont a töketlen hangzás vesz el az erejéből.

Nekem alapvetően most is tetszik, amit a Virgin Steele képvisel, a „banda″ a metálszíntér egyedi, izgalmas színfoltja. Ahogy említettem, a The Passion Of Dionysus jobban is működik, mint elődei. De tényleg nem lenne rossz, ha néha a kevesebből lenne több.

 

Hozzászólások 

 
#2 Trauma Hound 2024-01-02 20:40
Idézet - Gábor:
Arról nem esett szó, hogy hogyan énekel DeFeis?
Nagy kedvencek a 90-es évekbeli albumok, de már kb az Atreusokon elkezdett suttogni-nünükézni rendes ének helyett, az utóbbi kb 10-15 év lemezei meg konkrétan élvezhetetlenek voltak a transzvesztita vinnyogásai miatt.


Sajnos most is ezt csinálja, szerintem elment nála a középtartomány, ami régen olyan erős volt.

Az SPV egyébként nem szól neki, hogy összeszedhetné magát? Számomra érthetetlen, hogy egy lemezkiadó ebbe pénzt fektet. Mondjuk az biztató, hogy nem dupla, tripla albumot edott le nekik, de ettől még nem jön meg nálam az a lelkesedés, ami a Marriage I után megvolt és tartott az első Atreus lemez megjelenéséig. Már ott elborult a Mester, és ez tovább súlyosodott. Mesélte nemrég egy interjúban, hogy képtelen dalírás nélkül létezni, máshoz nem is ért, fogalma sincs, mit csinálna, ha ez nem lenne neki. Ja, és már ezen dalok megírásakor már nekiállt a következő lemeznek is :)
Idézet
 
 
#1 Gábor 2024-01-02 10:52
Arról nem esett szó, hogy hogyan énekel DeFeis?
Nagy kedvencek a 90-es évekbeli albumok, de már kb az Atreusokon elkezdett suttogni-nünükézni rendes ének helyett, az utóbbi kb 10-15 év lemezei meg konkrétan élvezhetetlenek voltak a transzvesztita vinnyogásai miatt.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.