Nem a leghálásabb feladat a Roadról írni. A frontok már régen megszilárdultak: a csapat feltétlen hívei (akik tényleg szép számmal vannak) nem várnak mást, mint az eddig megismert és megszeretett összetevőket, egyszerű, ám hatásos rockzenei alapokra érkező, egyből fogható és kórusban üvölthető szövegeket, koncerteken a szokott intenzitást, jó hangulatot és szórakozási lehetőséget. Aztán van a másik tábor (bizony ők is jó néhányan), akik ugyanabba a dobozba teszik a bandát, ahol mondjuk a Tankcsapda, a Depresszió és az Ossian is van: vélt vagy valós hibáik és hiányosságaik miatt szinte már minden szart az ő nyakukba öntenek, belekötnek a közérthetőségbe, a fiatalok körében való nagy népszerűségbe, és a magyar zenei közízlés – sajnos nagyon is létező – silányságát is már-már az ő nyakukba varrják. „Szólok, mielőtt magadra ismernél!" – hogy a Road szavaival éljek, és ha őszinte akarok lenni, bevallom: nekem sincs ott a domoszlói banda a kedvenceim között, ugyanakkor azt sem hiszem, hogy azért hallgatnak kevesebben mondjuk Room Of The Mad Robotsot, Omega Diatribe-ot vagy Angerteát, mert őket meg sokan. Pláne, hogy emelett még kimondottan közvetlen, maguktól a legkevésbé sem elszállt arcoknak tűnnek.
