Shock!

Az utóbbi időben ismét sokat pörögnek nálam a jobb híján prog-powernek nevezhető kultmetál-anyagok, régebbiek és újabbak egyaránt. Hogy mást ne mondjak, eleve csak nemrég fedeztem fel, hogy a Fatal Operának volt (posztumusz) lemeze 2022-ben is, hozzájuk a nálunk olvasható Chris Poland-hírek nyomán jutottam el ismét. Tőle aztán megtaláltam a Damn The Machine zenekart is, ettől rögtön progmetál-fénykoros hangulatom lett, de ha már itt tartunk, nagyon várom aztán az egykori King Diamond-zenészek és Nils K. Rue énekes (apropó, valami Pagan's Mind-megmozdulás nem lesz?) Lex Legion projektjének debütjét is. Ezek mellett pedig a pengeéles sikolyokkal megfejelt, sarkosabb, lényegretörőbb US power kedvelőinek kellemes perceket szerezhet az új Metal Church is, amelyről nemokára mi is megemlékezünk. Jól megágyaztam tehát a fentiekkel szembeni minden szimpátiámhoz képest is felfokozott érdeklődéssel várt új Crimson Glorynak, amely huszonhét év után az első, mindezt pedig úgy, hogy az 1999-es Astronomica is nyolc évvel elődje után jött ki.

Nem kapkodták tehát el a munkálatokat, de hát floridai bázissal miért is kéne bármire rágörcsölni? Főleg, ha a sokadszorra beharangozott visszatérést szeretné igazán odatenni egy banda. Mert oké, hogy koncertezgetünk a régi repertoárral, de egy új album azért más tészta, főleg egy olyan zenekartól, amelynek életműve nem terjedelmes, de annál előremutatóbb és különlegesebb. Nem ismétlem itt most el, hogy miért, tessenek (újra) elolvasni a vonatkozó rovat cikkeit.

Szerencsésnek érzem magam, hogy azon kevesek közé tartozom itthon, akik összefuthattak a bandával élőben is, tehát nyugodtan elhiheti nekem bárki, hogy Travis Wills jobb megfejtés Todd La Torrénál. Na nem mintha az időnként szoftverhangú Todd-dal bármi gond lenne (hú, milyen jó is a szólólemeze!), de egy seggel úgysem tudna megülni két lovat, és ha mégis megpróbálná, akkor is a Queensryche telivér lenne mindig erősebb, fontosabb, stabilabb. Jó helyen is van ott a srác, mint ahogy az amúgy kortárs (53 éves) Travis is itt. Neki néha ugyanakkor annyira Midnightot idézi egyik-másik témája és a hangszín, hogy szintén felmerül az emberben, hogy valami AI-szűrőn is átküldték párszor, de ha így is történt, egyáltalán nem mű-hatású az összkép (és persze élőben úgyis oda kell tennie magát, ha van mankó, ha nincs). Meg hát, végül is megfelelő adottságokkal és kellő szorgalommal, ha nem is könnyen, de egy jó énekes elsajátíthatja kedvence stílusát – gondoljunk csak arra, milyen sokan énekeltek egy időben tate-esen! És mi tagadás: egy Midnightra hasonlító hangot nemcsak a közönség, de maguk a régi tagok is (új) Crimson Glory-dalokban hallanak legszívesebben.

Mindenesetre a zenei tartalom hamisítatlan Crimson Glory, és mivel az eredeti banda háromötöde jelen van most is, autentikusságához kétség sem férhet: ez nem „olyan, mint...″ meg „hasonló″, hanem „az″ – Ben Jackson alaposan betanította újdonsült gitárospartnerét, Mark Borgmeyert. Aki amúgy Travishez hasonlóan szintén nem nyeretlen kétéves, tekintve hogy már Ben szólózenekarában is megfordult jó húsz éve, szóval ha ismeretlen is, zenekar- és koncertrutinja bőven akad. A Jeff Lords-Dana Burnell ritmusszekció összjátéka is a Crimson Glory-hangzás emblematikus összetevője, és örömmel konstatáltam, hogy erről már a kellemesen komplex nyitónótában (Redden The Sun) meggyőződhetünk. Lehet persze mondani, hogy puffog a dob, de ne feledjük: az Astronomica úgy volt baromi ütős lemez, hogy minden idők legszarabb „dob″hangzásával bírt – ahhoz képest a Chasing The Hydra keverése Kánaán, nem beszélve arról, hogy a Transcendence is érdekesen szólt néhol dobilag. Szerencsére a gitárokkal sem akkor, sem most nem volt gond: rögtön másodiknak kapunk egy kissé önplágiumnak beillő motívumot (Red Sharks) – nem más ez, mint a korábban megismert címadó tétel. Mindkét dal szinte átszáguld a hallgatón, letarolja és megadja az alaphangulatot az összesen 47 percre, és ennyi pont elég is ebből a fajta zenéből, főleg, hogy most kevéssé sikerült fogósra az összkép.

Na jó, ez így ebben a formában nem igaz, mert a dalok tele vannak kapaszkodóval, de a zenekar maga is igenlő választ adott arra az interjús felvetésre nemrég, miszerint ez lenne az eddigi legprogosabb anyaguk. Valóban az, legalábbis a kifejezés ′90-es évek végi, 2000-esek eleji értelmezésében, de – ahogy a fentiekből is sejthető – nem a crimsonglorys vonal rovására. Nyilván nem tudhatjuk, milyen lett volna egy, az Astronomica után menetrend szerint, két-három évvel később megjelenő album vagy ha végül is csináltak volna valami érdemlegeset Todd-dal a 2010-esek elején (egyetlen dalra futotta, az pedig nem reprezentatív minta), de ennél közelebb sem akkor, sem 2026-ban nem kerülhettek volna a klasszikus irányvonalhoz úgy, hogy közben azért modernizáljanak, aktualizáljanak is kicsit. A kapaszkodók persze tényleg sokat segítenek, sok az ismerős vagy annak tűnő téma régebbi dalokból: a higgadtabb tempójú, de pengeéles énekdallammal ellátott Broken Together például a Lonelyt idézi meg egy-egy pillanatra, majd kapunk benne flamencót és Astronomica-típusú masírozást is a remek szóló előtt (itt jegyezzük meg, hogy az „új srác″ tolja ezek nagyrészét, ha nem az összeset, Jacksont ugyanis ritmusgitárosnak kreditálták). Vagy itt az Angel In My Nightmare, ami kissé mintha az Azrael folytatásának akarna látszani – miért is ne? Nagyot megy aztán középtájt az Indelible Ashes, amit afféle „power-Myrath″ tételnek is felfoghatunk: ilyen is lehetne kedvenc aladdinmetálosaink zenéje néha, ha nem törtek volna (t)örökre lándzsát a giccs mellett.

Persze nem vagyok minden számtól elájulva, a vége felé becsúsztak kevésbé meggyőző momentumok, mindazonáltal sosem érzek késztetést léptetni, egységesen, egyben is jó a lemezt hallgatni. De az is lehet, hogy tényleg csak simán sokat hallgatós a történet – a megnevezett szerzemények sem adták meg magukat elsőre. A Triskadeika ugyanakkor olyan zárást ad, ahogy azt a nagykönyvben megírták: még a jobb sorsra érdemes, zseniális Zero Hour zenekar is eszembe jutott arról, ahogy indul. Mondanám, hogy ez feljebb viszi a pontszámot, de ezúttal inkább szigorúan osztályozok – menjen feljebb inkább utólag. Ettől függetlenül is az év egyik legfontosabb, legtöbbet hallgatott produktuma számomra és valószínűleg a régi progmetálosok számára is a Chasing The Hydra. Elképzelni nem tudom, hány Crimson Glory-hívő él ma Magyarországon, de ezek többsége feltehetőleg egyet tud velem ebben érteni, és persze abban is, hogy ez a zene hiánypótló a mai színtéren. Az említett interjúban olyat is mondtak, hogy három éven belül biztosan jön a folytatás – hát rajta, részemről a bizalom megelőlegezve.