Shock!

2013 év végén igencsak izmos koronggal tette fel a pontot a 2011-es visszatérésre a Skycladből ismert Graeme English és Steve Ramsey eredeti bandája, a NWOBHM kultcsapat Satan. A Life Sentence mai napig nagy kedvencem, így nem csoda, hogy az újabb sátáni dalcsokrot is fokozott érdeklődéssel vártam. Ha a jobboldali kis táblázatban szereplő pontszámra tekintesz, rögtön nyilvánvaló, hogy nem is ért csalódás, az Atom By Atom ugyanis pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol két évvel ezelőtt, az Another Universe végével abbamaradt a sztori. A Satan tehát továbbra is a jól bevált formulát alkalmazva, szépen elkészítette a saját bevallásuk szerint is várakozásokon felüli sikert arató Life Sentence nagylemez egyenes folytatását.

Ötvenes figuráktól alapból ritkán várom el, hogy újradefiniálják önmagukat, ráadásul ez a közeg, azaz a klasszikus brit heavy metal sem az, ahol néhány évente gyökeres megújulásra lenne szükség, így számomra bőven elég, ha néhány évente jön egy újabb adag kiváló dal a Satan műhelyéből remek énekdallamokkal, jófajta gitározással és pár megtekert dalszerkezettel felvértezve. Az Atom By Atomtól pedig meg is kapom mindezt, így panaszra továbbra sincs semmi ok.

A brit ötös egyik legfőbb vonzereje számomra az egyedi gitártémák mellett Brian Ross jellegzetes hangja, amely semmilyen értelemben sem nevezhető ugyan kiemelkedőnek, mégis nagy szerepe van a Satan korongokra jellemző kissé fátyolos, misztikus atmoszféra megteremtésében. Ezer közül is megismerni ezt a hangot, ahogy az brigád egyéni dallamvilágát is. Annak ellenére ugyanis, hogy a Satan számai sosem kifejezetten balladisztikusak vagy slágeresek, mégis sikerül olyan fogós dallamokat írniuk – legyen szó akár az énekről, akár a gitárokról –, amelyek már pár hallgatás után fülbe ültetik az önálló karakterrel bíró dalokat. Aláírom persze, hogy meglehetősen behatárolt közegben mozognak ők is, ettől függetlenül azonban saját paneljeikből rendre összeraknak egy csomó pofás témát. A Fallen Saviour, a My Own God vagy a Bound in Enmity refrénjét például tuti, hogy már elsőre dúdolni fogod, ahogy a címadó riffjét is, de az olyan gyorsabb, kevésbé dallamos dolgok is remekül működnek, mint a Ruination, a The Devil's Infantry vagy az In Contempt. A hangzás természetesen ismét hagyományőrző (vagy ha úgy tetszik: poros), így kicsit furcsa a mai világban jellemző bombasztikus soundok után, de ha ráállt az ember füle, gyakorlatilag semmit nem von le a lemez értékéből.

Ahogy néhány nappal ezelőtt a friss Saxon kapcsán is írtam, ez a bő háromnegyed óra is üresjárat nélkül pörög re, ami azt mutatja, hogy a 2011-es visszatérés óta változatlan felállásban dolgozó ötös legutóbbi teljesítménye nem csak egyszeri fellángolás volt. Úgy tűnik, a Satan stabilan tudja hozni a kiváló minőséget, így remélhetőleg hosszú távon is tényezők tudnak maradni. Remélhetőleg nem csak az underground legmélyebb bugyraiban, ugyanis egyértelműen megérdemelnének némi kis népszerűséget.