Shock!

december 09.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Danzig: Deth Red Sabaoth

Szerencsém van, mert Mr. Glenn Danzigről, Evil Elvisről, talán magáról a Sötétség Fejedelméről (höhö) mindig hálás dolog írni. Pláne, ha hat év után új stúdiólemezt szabadít rá a világra. Ami ráadásul – hogy jó előre le is lőjem a poént – alsóhangon a legjobban sikerült produktuma a 4-es korong óta. Pedig az már nem éppen tegnap volt...

megjelenés:
2010
kiadó:
Evilive / The End Records
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 9 Szavazat )

Bizony, már hat év telt el a leginkább rakás szarként jellemezhető Circle Of Snakes óta, ami számomra egyik legkedveltebb csapatom pályafutásának abszolút mélypontját jelentette. Hiábavaló hátraarcot csináló, semmiből sehová tartó lemez volt az, vacak hangzással, csapnivaló dalokkal - úgy látszott, semmi sem maradt meg az egykoron zseniális zsebdiktátorból, csak a hatalmas arca. Az arca, amire 2004-ben kapott is egy jó nagyot a North Side Kings másfél mázsás frontemberétől a backstage-ben, amint az a sokunk által kedvelt, YouTube-on is megtekinthető felvételen is jól látszik.

Glenn bátyó akkor padlót fogott, és úgy nézett ki, ugyanígy fog tenni a Danzig is, márpedig szerencsétlen időzítésként pont akkor, amire hősünk végre levetkőzte a rajongók nagy része által tolerálhatatlannak tekintett indusztriál rajongását, és elkezdett visszafele kacsingatni abba az éjfeketén lihegő blues metalos irányba, ami az első három (na jó, rendes leszek, négy) Danzig lemezt örök érvényű klasszikussá tette, és amit anno annyira imádtam én is. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy nem volt ám annyira fostalicska az indusztriális éra sem, a Blackacidevil például nálam mind a mai napig kedvelt korong, igaz, a hatos és hetes lemezt szinte sosem hallgatom.) Úgy néz ki, némi időre volt szüksége, hogy újra felvegye azt a fonalat, amit annak idején olyan durcásan hajított jó messzire. Persze, az elmúlt hat évben volt még Black Aria II meg Lost Tracks Of Danzig is, de hát az utóbbi inkább csak érdekes, mint jó, a szólólemezt meg nagyvonalúan felejtsük is el, mindenki jobban jár így.

De, hogy ne csak a szerénységéről és könnyen kezelhetőségéről híres frontemberről szóljon itt minden (mint amúgy az feléje rendre történni szokott), itt van még az egy ideje hűséges fegyverhordozói szerepkörbe lefokozott Tommy Victor (ex-Prong, ex-Ministry) és Johnny Kelly is a főnökét vesztett Type O-ból (R.I.P. Peter!). Aztán ennyi a banda, illetve a lemezen még nem játszott, de azóta teljes értékű taggá avanzsált Steve Zing, aki már Glenn előző bandájának, a Samhainnek is alapító tagja volt (igaz, akkor még dobosként, itt meg basszer), egyszóval régi haver a javából.

És igazi érdekesség még, hogy a sötét lovag ezúttal nemcsak énekelt, valamint elvétve zongorázott, hanem gitározott, basszusozott, sőt a Black Candyben még dobolt is! Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a produceri székben úgyszintén egy Glenn Danzig nevű úriembert találunk, rögtön világos képet kapunk arról, hogy hősünk mekkora csapatjátékos! Apropó, produceri munka – na, hát minimum ezt az egyet bizony át kellett volna engedni másnak, a Deth Red Sabaothon aztán bődületesen hiányzik a „külső fül", ráadásul már nem először. Glenn barátunk voltaképpen egy nem is túl jól, viszont igen nyersen szóló demó hangzását kreálta meg új lemezének, nyilván koncepcionálisan, de akkor is szarul. Pedig ezek a dalok többet érdemeltek volna.

Merthogy a lemez a nyitó Hammer Of The Gods változatos témáitól (a belassult középrész igencsak tetszetős lett!) a kísérteties hangulatot jól eltalált refrénnel megfejelő Left Hand Rise Above zárásáig abszolút hallgattatja magát, és – ezért a kijelentésemért Glenn nyilván a fejemet is leüvöltené, de akkor is – elszórakoztat. Itt vannak a régi szép időket idéző vinnyogó-nyikorgó gitártémák is, á la John Christ (The Revengeful, Rebel Spirits), meg persze azok a fülledt erotikától nehéz tételek, amikben Danzig mély fekvésű baritonja mindig is a legjobban tudott érvényesülni, és amikből Peter Steele is elég sokat merített anno (Black Candy, On A Wicked Night, Ju Ju Bone). Erről jut eszembe: még hogy Evil Elvis, sokkal inkább Evil Morrison! Az utóbbi hármasban ugyanis egy az egyben az az ember érzése, mintha a jó szeszkazán-sámán tolná a dallamokat, sőt, még szövegileg sem lógtak volna ki nagyon egy Doors lemezről.

Mindemellett a két kedvencem a Deth Red Moon, ahol a vérvörösen világító hold fényében éjfeketén parázsló tábortűz mellett merengünk a múlton (miközben a Mothert hallgatjuk), illetve a nem kevés doom hangulatot rejtő - és az abszolút favorit How The Gods Kill lemez világát megidéző - Night Star Hel, amiben megint felbukkannak azok a John Christos gitártémák. Hála az égnek, teszem hozzá gyorsan! Voltaképpen a két részében - a sejtelmes-kántálós-black ariás Incanticle és a monumentálisnak szánt, ámde elég semmitmondó, viszont jó hosszú Seasons Of Pain - tizenegy perc fölé kerülő Pyre Of Souls az egyetlen, amit a kábé tizedik fülelés során már nem szívesen hallgatok újra, és ezzel mindent el is mondtam.

Egy lukas garast sem tettem volna rá – pláne az elmúlt évtized történéseinek fényében – hogy lesz még olyan Danzig album, amit szeretni tudok, és ugyan a retrónak szánt, de sokkal inkább poros jellegű hangzás miatt most sem vagyok maradéktalanul boldog, de a régóta nem tapasztalt, tipikusan hátborzongató-magával ragadó Danzig-hangulat végre visszatért. És ez azért az év egyik legjobb híre eddig, úgyhogy a baráti hátba veregetés mindenképp jár Glenn Danzignek. De hát kinek lenne istent megvető bátorsága ahhoz, hogy ilyesmit merészeljen?

 

Hozzászólások 

 
#2 GTJV82 2019-10-18 08:50
Nem rossz lemez, dacára a retrónak szánt "anti"hangzásnak, de azért legyünk őszinték: az újkori felhozatalból (főleg) a Satan's Child, de akár az I Luciferi is jóval izmosabb ennél.
Sajnos Glenn hangjában is "csak" a feeling maradt meg, a korábbi őserőnek már nyoma sincs.
Rajongóként mondom: 8/10 abszolút korrekt, egyetértek.
Idézet
 
 
+5 #1 Terror Tarol 2014-03-26 12:38
Head of David - Human Feel c. száml Danzig- Ju Ju Bone szám. Eléggé hasonlóak . De Danzig verzió jobb lett összességében.
TAlán az az ősrégi csapat inspirálta.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.