Shock!

május 12.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Joel Hoekstra’s 13: Dying To Live

0817hoekstracKifejezetten érdekes helyzetben debütált a Whitesnake-ben Joel Hoekstra, aki kétségkívül kiváló gitáros, de szerzőként már csak az anyag jellegéből fakadóan sem kaphatott teret a The Purple Albumon, és Ritchie Blackmore témáit nyomatva nyilván gitárosi munkásságáról is megoszlanak a vélemények, hiszen sokkal modernebb, amerikaibb stílusban játszik, mint azt a purista Purple-fanok egy része hallani akarja. Ettől még persze Joel nagyszerű zenész, erről már a Night Rangerben és szólólemezein is elég alaposan tanúbizonyságot tett, most pedig azt is felvillantja, mire képes saját keretek között egy nem kifejezett gitárlemezzel, hanem egy amolyan dalcentrikus művel. A Dying To Live anyaga egyébként már azelőtt elkészült, hogy barátunk bekerült volna David Coverdale mellé, szóval a két történet független egymástól.

megjelenés:
2015
kiadó:
Frontiers
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

Tulajdonképpen onnantól kezdve, hogy a lemez dalait két, minden túlzás nélkül világklasszis énekes, Russell Allen és Jeff Scott Soto énekelte fel, már nincs nagy mellényúlási lehetőség, hiszen olyan torkokról beszélünk, akik tolmácsolásában talán még a Most múlik pontosan mulatósba vagy folk metalba oltott verzióját is képes lennék meghallgatni különösebb kínszenvedés nélkül. Viszont az nem feltétlenül előny, hogy a Hoekstra nevéhez kötött Dying To Live kizárólag miattuk emelkedik a Frontiers-féle dallamos tucatrock-termés átlaga fölé. Bizony ne kerteljünk: Joel tök jó gitáros, de dalszerzési szempontból ezen az anyagon a világon semmi érdekes nincs, akár még jellegtelennek is simán nevezhető melodikus hard rock-témákkal van tele az album, amelyeket történetesen két óriási hang énekel. És ettől mindjárt jobbnak is tűnnek, mint amilyenek valójában.

Ha pozitívumokat kell kiemelnem a két énekes-istenség teljesítménye, illetve Joel szép szólói mellett, mindenképpen a változatosságot mondanám először. A modernebb megdörrenésű, vastagon riffelő Say Goodbye To The Suntól kezdve az Until I Left You és a Start Again fél-AOR-ján, a Scream vagy a The Only Way To Go gyorsabb tempóin, a bónusz Kill Or Be Killed metalos ritmusozásán, agresszívebb, szóköpködős előadásmódján át a címadó szerzemény Sabbathba oltott modern hard rockjáig tényleg minden elfér itt, de ezzel együtt is egységes az anyag, és ez dicséretes. Viszont sajnos sokadik hallgatásra is inkább csak vonogatja az ember a vállát a zenére, mintsem igazi lelkesedést érezne. Nálam tartósan is a már elsőre is legtetszetősebb Long For The Days lett a befutó az anyagról, egy nagyon finom dallamokkal teli, kesernyés, ám mégis felemelő melodikus rocktéma Russell tízpontos előadásával, nagyszerű hangszerelési megoldásokkal, óriási vokálokkal, perfekt szólóval. Ezt akár a következő Whitesnake-en is simán el tudtam volna képzelni, és onnan is garantáltan kimagaslana: az idei év egyik kiugró dallamos rocknótája, amit akár ismétlőn is képes vagyok hosszasan hallgatni. Csak az a baj, hogy ezt leszámítva egyetlen másik tételben sem érzem ugyanezt a pluszt. Elvagyok a lemezzel, nem mondom, hogy nem lehet végigpörgetni akár többször is, profin megcsinálták, viszont ha nem lenne, nem is igazán hiányozna. Összességében nem kiemelkedő, nem fontos, és nincs benne semmi különösebben egyéni íz sem.

A számszerű értékeléssel kicsit gondban vagyok, mert ilyen zenészekre pofátlanság lenne alacsony pontszámot adni – Joel, JSS és Russell mellett Tony Franklin és Vinny Appice is állandó kollaboráns volt a dalokban, de vendégként itt van például Derek Sherinian is –, a kivitelezés pedig tényleg csak dicséretet érdemel. De ez azért senkit se tévesszen meg, a dalokat tekintve ez sajnos nem egy kiemelkedő anyag. Szóval maradjunk egy hetesnél, és ebbe számíts bele egy pluszpontot is a részemről, ami a két hangnak, illetve a Long For The Daysnek szól.

 

Hozzászólások 

 
+2 #1 frontiers 2015-12-16 16:32
Én minden ilyen projectnek adok egy esélyt és igyekszem elfogultság nélkül végighallgatni. Az utcsó Snake nekem csalódás volt, nem is a játéka miatt, hanem nem értettem, miért kell egyáltalán Snake név alatt Purple lemezt gyártani?!
Úgy szoktam neki esni egy lemeznek, hogy hallgatás közben ér-e annyi inger, hogy újra felrakjam. Van, amikor először ez nincs meg, de később csak-csak jön egy érzés, hogy meg kéne ezt hallgatni, de ennél a lemeznél sajnos nem ez jött le. Nekem gyenge, még Soto ellenére is. Annyi ilyen frontiers-es gigaprojekt volt már az utóbbi időben, hogy előre félek, ha bejelentenek valamit, kezdünk eljutni arra a pontra, hogy inkább csináljanak csak koncerteket vagy feldolgozás albumokat, de ne írjanak újat, mert azzal a saját renoméjukat rontják Nagyon sajnálom ezeket a zenészeket, hogy így kell,,szenvedni ük", de, a másik része, meg, ha a frontiers nem lenne, akkor ők sem sajnos.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.