Shock!

december 04.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Saxon: Battering Ram

0801saxoncA NWOBHM egykori alapcsapatai közül ma kétségtelenül a Saxon pörög a legnagyobb fordulatszámon, hiszen esetükben természetes, hogy a folyamatos turnézás mellett kétévente új stúdiólemezt is kiadnak, ami kortársaikra finoman szólva sem jellemző. Egyrészt tehát a hívek örülhetnek, hiszen kedvenc csapatuk folyamatosan és egyenletesen működik, másrészről azonban az is igaz, hogy egy-egy új Saxon korong érkezése nagyságrendileg sem kavar akkora hullámokat, mint egy Priest- vagy Maiden-megjelenés. Ettől függetlenül persze a Saxon sem kevésbé alapcsapat, mint előbb emlegetett társai, épp csak nekik nem sikerült akkora népszerűségre szert tenniük.

Mindez persze nem szegte az öregek kedvét, rendületlenül szállítják az anyagokat immár lassan negyven éve, néha kifejezetten kiugró minőségben. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag a diszkográfia minden egyes darabján találok kedvemre való falatot, anno Biff Byfordéknak is született pár gyengébb anyaga, az utóbbi két évtizedben azonban egyenletesen magas minőséget hoznak. Lemezeik a klasszikus Saxon-stílusjegyek mindegyikét felvonultatják, különbség pedig köztük leginkább abban mutatkozik, hogy éppen rockosabb, netán sötétebb oldalról közelítenek a brit metalhoz.

megjelenés:
2015
kiadó:
UDR
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 25 Szavazat )

Nos, a Battering Ram ezúttal egy döntően komor, morcos anyag, néhány igazán kiemelkedő dallal. A nyitó címadó természetesen ismét emblematikus, gyors darab, amiben semmi meglepő sincs, hiszen általában ilyenek indítják a Saxon-lemezeket. A megszokott színvonalat persze ugyanúgy hozza a szám, ahogy a kissé a The Number Of The Beast narrációs indítására emlékeztetően kezdődő, zakatoló The Devil's Footprint is. Harmadikként aztán megérkezik nem csak a lemez, de talán az utóbbi két évtized legjobb Saxon-szerzeménye, a cseppet sem tipikus, ellenben kifejezetten epikus Queen Of Hearts is. Meglehetősen modern riffelés, baljós hangulat és kitörölhetetlen énekdallamok jellemzik, én pedig képtelen vagyok megunni. Egyértelműen Saxon ez is, de mai, korszerű köntösben, a végeredmény pedig tökéletes. Ennél a dalnál éreztem azt először, hogy Biffék ezúttal megrázták magukat, és leszállítottak egy olyan cuccot, ami simán lekörözi például az utolsó Priest-lemezt.

Negyedikként érkezik az első olyan rock'n'roll, amely nélkül Biffék talán nem is tudnának lemezt kiadni: a Destroyer jó kis tempós, táncolós darab, olyan, amilyenből rengeteget írtak már, de ikszedszerre ellőve is süt. A Hard And Fast szintén tipikus, majd az Eye Of The Stormmal ismét csak modernebb vizekre evezünk, ezen a ponton pedig már egyértelmű, hogy valamire nagyon ráéreztek ezúttal. Még mindig saját stílusuk keretein belül mozognak persze, de a Battering Ram tételei izgalmasak, naprakészek, a legkevésbé sem porosak. A lemez vége is erős, így gyakorlatilag üresjárat nélkül pörög le a bő háromnegyed óra, a végére pedig csak úgy mellékesen odabiggyesztették a himnikus, pofátlanul fogós To The Endet és a hatperces, szintén kiváló, de tök szokatlan, atmoszférikus Kingdom Of The Crosst.
Amellett, hogy mindig élvezet egy új Saxon-cuccot kézbe venni, a Battering Ram sokkal jobb, mint amilyennek vártam, azaz határozottan több, mint szimplán csak a következő nagylemezük a sorban. Ráadásul érdemes a deluxe verziót begyűjteni, hiszen ehhez bónuszként egy tizennyolc számos koncert CD-t is hozzácsaptak, rajta a teljes Denim And Leatherrel. Kellemes meglepetés az év végén.

 

Hozzászólások 

 
-9 #8 som taraya 2015-12-11 15:16
Ebben a Saxonban már nincs tűz,csak rutin...Minden jó a lemezen,mégsem hallgatom. Nincs amire felkaphatnám a fejemet...csak ici-pici Princess of the night klón...vagy bármi...Ha UDO-nak sikerült,talán egyszer nekik is.Írni egy izgalmas,modern lemezt.
Idézet
 
 
+6 #7 NOLA 2015-12-03 10:10
Úgy vagyok a Saxon-al, mint az Accept-el..., egyiknek sem vagyok nagy rajongója, de amit az "újkori" lemezeikkel letettek, az bizony beszarás.
A Battering Ram is egy hibátlan heavy metal album, 2015-ből..., és szerintem is simán lekorozi az új Judast, hangzásban és a dalok minoségében is.
Idézet
 
 
+6 #6 Anomander 2015-12-02 21:36
Én bírom a régi Saxont is, csináltak pár alapművet már. Ugyanakkor ez a mostani zseniális lett. Modern hangzás, jó dalok, le a kalappal, hogy ezt a 21. lemezükkel tudták hozni!
Idézet
 
 
+1 #5 Tulus 2015-12-02 16:13
én a régi, NWOBHM elmezeiket szeretem, azóta talán csak az Unleash the beast fogott meg, az se mai lemez....
Idézet
 
 
+4 #4 kiss gabor 2015-12-02 13:47
Idézet - Tom:
Idézet - kiss gabor:
... Mondtam is neki, hogy Biffék a gatyájukba élveznének, ha tudnák hogy van akinek ez egyik legfrissebb nóta volt a koncert csúcsa, nem pedig a Wheels of Steel.

Megmondom őszintén, én is azóta követem a Saxont, amióta a kilencvenes évek végén visszatértek, nekem a klasszikus korszak nem elég erőteljes, főleg produkciós szempontból. Amikor előveszem a tavalyi, manchesteri koncertlemezt, azon jól megdörrennek a régi nóták is, úgy tetszik, de a korai lemezek nem jönnek be azzal a régi, lazább hangzással

Igen-igen, en imadom a korai cuccaikat, bar az teny, hogy azokon rengeteg klasszikus rock and roll elem keveredik a korai metal dolgokkal. A Solid ball kornyeken raalltak egy metalosabb vonalra ami azota is tart, kegyetlen jo albumok jottek ki azota. A Metalhead talan a legmodernebb, olyan mintha belassult thrash lenne klasszikus metal enekkel. De mind nagyon jo. Ez az uj eresztes megint csak zsenialis.
Idézet
 
 
+2 #3 Tom 2015-12-02 12:30
Idézet - kiss gabor:
... Mondtam is neki, hogy Biffék a gatyájukba élveznének, ha tudnák hogy van akinek ez egyik legfrissebb nóta volt a koncert csúcsa, nem pedig a Wheels of Steel.

Megmondom őszintén, én is azóta követem a Saxont, amióta a kilencvenes évek végén visszatértek, nekem a klasszikus korszak nem elég erőteljes, főleg produkciós szempontból. Amikor előveszem a tavalyi, manchesteri koncertlemezt, azon jól megdörrennek a régi nóták is, úgy tetszik, de a korai lemezek nem jönnek be azzal a régi, lazább hangzással
Idézet
 
 
+8 #2 kamikaze 2015-12-02 11:19
Sok lemezkritikában leírták már, hogy egyes albumoknál látszólag nem történik semmi változás az adott zenekar korábbi munkáihoz képest, de valamiért mégis sokkal jobban működik az új produkció. Nos ez a Saxon lemez is pont ilyen, nagyjából ugyanazon a csapásirányon haladnak most is, mint az utóbbi években, de ez valahogy mégis más. Nagyon ráéreztek valamire a dalszerzés terén Biffék, olyannyira, hogy sem tölteléknóta, de tulajdonképpen gyenge pillanat sincs az albumon. A címadó és a Queen of Hearts szerintem a legerősebb dalok, a lényeg viszont, hogy léptetés nélkül is élvezetes végighallgatni az egész anyagot. A recenzióból kimaradt, de érdemes megjegyezni, hogy az Andy Sneap producerelte lemez baromi jól is szól! Neki vélhetően jelentős szerepe volt nemcsak a hangzásban, hanem az egyéni zenészi teljesítmények maximalizálásáb an is. Biff szinte a fénykorát megidéző formát hoz, Nigel meg egyenesen jobb, mint az utóbbi években bármikor. Soha nem tartozott a dobosok elitjébe, most azonban néhol kifejezetten ötletesen játszik. A gitárosok is nagyon odatették magukat, szólóik jól kidolgozottak, alibizésnek nyoma sincs, némelyik villantásukat fütyülni lehet. A Battering Ram a valaha készített egyik legjobb Saxon album, évek múlva klasszikusként fogjuk emlegetni. Addig is azonban jó volna egy magyar koncert, ahol játsszák ezeket a dalokat is. Ilyen hangzással a Negra-ban vagy a 202-ben leszakadna a plafon! :)
Idézet
 
 
+8 #1 kiss gabor 2015-12-02 10:18
Kb. 3 hete láttam őket élőben, egy turné előtti ''warmup'' koncerten, Wakefieldben. Egy kisebb, 1000 férőhelyes klub volt, óriási hangulat volt. Szavakkal nem lehet leírni azt a népünnepélyt, amit a régi klasszikus nóták hazai pályán képesek kiváltani. Ahogy a sok ötvenes, pocakos angol családapa egymásba kapaszkodva üvölti a 747-et, a Wheels of steel-t, a Denim-et meg a Princess-t, az valami zseniális. Helyi hősökként ünnepelték őket, hiszen Barnsley egy köpésre van Wakefieldtől. Biff a mai napig a jóféle, ízes (azaz érthetetlen) yorkshire tájszólással beszél, ha elengedi magàt. Az új lemezről 4-5 dalt is játszottak, köztük az általad is kiemelt Queen of Hearts-ot is. Érdekesség, hogy a páromnak pont ez a dal jött be a legjobban. Másnap egesz nap ezt kellett hallgatni, már nekem ment az agyamra, pedig én vagyok a családban a Saxonos:-) Mondtam is neki, hogy Biffék a gatyájukba élveznének, ha tudnák hogy van akinek ez egyik legfrissebb nóta volt a koncert csúcsa, nem pedig a Wheels of Steel.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.