Bizonyos zenekarok szinte lineárisan haladnak előre az évtizedek során, másoknál sokkal komolyabbak a kilengések. A Paradise Lost kétségtelenül utóbbi klub tagságát gyarapítja, de mára valahogy náluk is letisztult, kiegyensúlyozottá vált minden. Nekem legalábbis egy elégedett, magával kiegyezett zenekar képe jön le az interjúkból és az utóbbi több mint egy évtized lemezeiből is. Nem mondom, hogy mindegyik album nagy kedvencem lett ebből az érából, mert némelyik jobban megtalált, némelyik kevésbé, de objektíven nézve egyikre sem nagyon lehet panaszkodni. A csapat mai irányvonalában sok minden elfér békében egymás mellett, és az Obsidian is megbízhatóan folytatja a sort.
