Shock!

október 20.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Pearl Jam: Gigaton

pearljam_cMint mindig, természetesen most sem kell velem egyetérteni, de ismét csak a kiegyensúlyozott az első jelző, amely eszembe jut a hét év után megérkezett új Pearl Jamről. Mindebből az is szervesen következik, hogy amennyiben az ember éppen elkapja Eddie Vedderék hullámhosszát, kimondottan otthonos, kellemes érzés hallgatni a Gigatont. Mint amikor leülsz egy régi haverral egy sörre, és ott folytatjátok a beszélgetést, ahol legutóbb – akár évekkel azelőtt – abbahagytátok, és minden természetesen, fesztelenül halad előre a maga útján. És ez természetesen nem zárja ki, hogy pár friss sztoriján kikerekedjen a szemed.

Mint ebből is sejthető, a Gigaton a megszokott és jól bevált fogások mellett szolgál bizonyos újdonságokkal, kísérletekkel is, de hát ilyen monstre kihagyás után valahol azért elvárható az ilyesmi, még az ilyen régi motorosoknál is. A zenekar nem is kívánt zsákbamacskát árulni, és már az első single-lel, a Dance Of The Clairvoyantsszel ellőtte az egyik legnagyobb meglepetést. Sokakra rendesen rá is hozták a frászt az egyértelmű '80-as évekbeli, new wave-es és popos áthallásokat rejtő, izgalmas dallamvilágú és a Pearl Jamre abszolút nem jellemző dallal, nekem azonban elsőre bejött a szövegileg is baromi erős szám, és sokadszorra is a lemez egyik csúcspontjának tartom. Ki hitte volna, hogy ilyesmit is tudnak? Én aztán biztosan nem...

megjelenés:
2020
kiadó:
Monkeywrench, Inc. / Republic / Universal
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 54 Szavazat )

Persze ezzel együtt a Gigaton javarésze azért a Pearl Jamtől az utóbbi bő két évtizedben megszokott csapásvonalon halad. Vagyis nem, természetesen most sem szállították le az új Tent vagy Vs.-t, de ezt azért alighanem mindenki elengedte már magában. Sokáig nekem sem ment a dolog, de az utolsó két-három lemeznél végre sikerült átkattannom, és képessé váltam saját értékeik miatt kedvelni ezeket az albumokat. Ennek megfelelően rögtön a Who Ever Said és a Superblood Wolfmoon garázsrockos, power/popos, ízig-vérig 21. századi Pearl Jamre jellemző nyitánya elkapott. Különösen a szenvedélyes középrésszel ellátott kezdőszám vág oda, ahol a középrészben a bandát a többségtől a kezdetektől fogva megkülönböztető drámaiság köszön vissza mai köntösben.

A későbbiekben ezt a nyersebb, zajosabb irányt képviseli még a Never Destination is, de ez azért messze nem ilyen különleges. Így amennyiben további kedvenceket kell megjelölnöm, biztosan a Quick Escape-et mondanám elsőnek, amely himnikus megközelítésével egyértelműen a '90-es évek derekára repíti vissza a hallgatót, és alighanem mindenki megelégedésére szolgál majd, aki akkoriban szerette őket. Nem, ez sem pont olyan, mint a régi Pearl Jam, de valahol mégis arra a csapásvonalra passzol... Bár nem hallgathatom el, hogy a szöveg direkt trumpozásáért kimondottan kár. Tíz-tizenöt év múlva ugyanúgy nem fog semmit sem jelenteni ez az egész, mint ahogyan most is legfeljebb a vállát vonogatja a Bu$hleaguerre, aki először hallja, mert egyszerűen aktualitását vesztette a téma.

Muszáj még kiemelnem a Gigaton legriffesebb, leghardrockosabb tételét, a Take The Long Wayt is, amely szintén baromi jól sikerült. Érdekes ugyanakkor, hogy ezúttal inkább a csapatra olyannyira jellemző, melankolikusabb darabok között akadnak léptetősek. Az Alright vagy a végére katartikus magasságokba emelt Retrograde mondjuk nagyon rendben van (utóbbi újabb csont nélküli csúcspont), de a Buckle Upot például a legjobb indulattal is csak tölteléknek tudom bélyegezni, és ugyanígy a sztorimesélős Seven O'Clockból is sokkal kevesebb kerekedik ki, mint a kezdés alapján várnád. Ráadásul hiába figyel ebben a blokkban a Retrograde, egyértelműen sok a műsor legvégén három lírázás összesen 17 percnyi időkeretben. Tiszteletben tartom például, hogy a Chris Cornell emlékére írt Comes Then Goes személyes szempontból fontos lehetett a csapatnak, de akkor is legalább másfélszer olyan hosszú, mint ameddig ébren tudja tartani a figyelmet.

Tökéletesnek tehát nem nevezném, de a baromi jól elcsípett, lélegző hangzású Gigaton összességében azért így is pozitív szájízt hagy a hallgatóban, és itt visszautalnék arra, amit az elején pedzegettem: felnőtt, önmagukkal és a világgal kiegyezett emberek zenéje ez, akiknek ugyanakkor ma is van mondanivalójuk. A kockás flanelingek, batikolt pólók időszaka rég elmúlt, mi sem leszünk már soha 14-15 évesek, de ha képes vagy elfogadni ezt, és nem ácsingózol mindenáron 2020-ban is az új Alive-ra, nincs mit utálni itt. Lehet, hogy adhatnék eggyel kevesebb pontot is az albumra, de nem akaródzik – összességében abszolút tetszik, amit hallok. Remélem, jövőre a járvány miatt elhalasztott, oly régóta várt magyar koncert is megvalósulhat.

 

Hozzászólások 

 
#8 GTJV82 2020-09-25 19:48
Igen, a Ten / Vs / Vitalogy trió után nehéz mit írni róluk. Az az ő szentháromságuk . Az "újkori" lemezek közül engem a 2006-os Avokádós mellett a Lightning Bolt kapott el, ezzel még ismerkedem, de jónak tűnik.
Őszínte rockzene.
8,5 jelenleg.
Idézet
 
 
#7 Flagellator1974 2020-04-21 23:04
Szeretem lemez, szép dalokkal.

A letaglózó hangulatú Vitalogy-t már megírták, nekem ennél több nem kell.
Idézet
 
 
#6 Robert Balogh 2020-04-17 18:41
Talk talk
Idézet
 
 
#5 Szabo Szilard 2020-04-17 07:35
Take the long WAY az...
Album fantasztikus, mostanra mar majdnem minden nota beutott...10/10
Idézet
 
 
#4 Nemes Csaba 2020-04-16 23:19
Szeretnivaló album, zene egy szeretnivaló zenekartól.
Csak teszik a dolgukat, nincs semmi extra, stabil a szint, normálisak, ennyi és kész. :)
(Számomra ilyen még a Body Count Ice-T bával, Sepultura, PLost, My Dying Bride, Depeche Mode, Neurosis.)
Idézet
 
 
#3 George Horvath 2020-04-16 12:07
Kellemes, őszinte, kiegyensúlyozot t.. Ezek a szavak jutnak eszembe.. De fejlődésről szó sincs itt, inkább csendes öregedésről..nekem annó a Temple of the dog +Dirt voltak a csúcsalkotások, csak utána jött a Ten.. Persze mindhárom zseniális, (de hogy őszinte legyek olyan súlyosan depresszív ez a hármas +számomra egy olyan időszakot idéz, mikor majdnem kinyirták szeretett zeném), de képtelen vagyok ma hallgatni..Inkább a szar valóságtól elmenekülni és bármi mást (Testament,Stee l Panther, Europe, King Diamond, mindegy:) feltenni..ettől persze a PJ örök, csak már nem nekem való!
Idézet
 
 
#2 valarmorgulisz 2020-04-16 10:50
Nem tudom már ki mondta, talán Halford, hogy vannak előadók, zenekarok, akikre ha ránézel/megnézed őket, biztosan érzed, hogy őszinték. Önmaguk. Hitelesek. A Pearl Jam ilyen, nem akarnak többnek látszani, nem akarnak jobbak lenni másoknál, sem fontosak sem fontoskodók. Van véleményük sok mindenről, de nem sulykolnak csak elmondják. Nem érdekesek a sztárallűrök. Sem a sex, drogok, rock n roll. Kiállnak, szeretnek zenélni. Jól is zenélnek és tudnak is. Ez is a rock n roll. Ez a rock n roll? A lemez meg kb ilyen tényleg.
Idézet
 
 
#1 simon zoltan 2 2020-04-16 09:47
Jó kritika, jó lemez ! A pontszám is jó amennyiben nálam
Vitalogy 10 pont
Ten 9 pont
No code 9 pont
minden más 8 pont, annál rosszabb P-J. lemez nincs :) . ..
..szerintem nagy szerencse, hogy nem a Ten és VS akárták ( az elmúlt évtizedekben sem ) "megismételni" hiszen akkor már rég nem lehetnének itt. ..lassú fejlődés felnőtt zenekar, ami nem is akar többnek látszani, mint ami...számomra hitelesek maradtak végig. Jó zene, mely megaranyozza a szürke napokat !....ja és várom az új koncert dátumot :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.