Shock!

július 05.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Wolf: Feeding The Machine

wolf_cA retrózós metálbandákat általában lehet szeretni, hiszen jó érzéseket ébresztenek a hallgatóban, egyszerre elégítik ki a nosztalgiára és új élményekre egyaránt vágyók igényeit. A Wolfot pedig már csak azért is különösen, mert jó tíz-tizenöt évvel a hullám előtt retróztak, tekintve, hogy jó két évtizete jelen vannak már a színtéren. Amiből pedig már a kezdetekkor is táplálkoztak, már önmagában is nagyon szerethető mix volt, tekintve, hogy a korai Maiden és a korai Mercyful Fate meg úgy általában a ′80-as évek elejének metálja ellenállhatatan sodrással rendelkezett és rendelkezik ma is. Ahogy mondani szokás: valami nagyon ott volt akkoriban a levegőben, és a svédek mindenképpen szerették volna ha nem is reprodukálni, de megidézni jó húsz évvel később – mi tagadás, sikerrel tették, a Black Wings ugyanis egy baromi jó lemez (tudom, hogy már a második volt, de az első, amely nagyobb figyelmet kapott a színtéren).

megjelenés:
2020
kiadó:
Century Media
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 9 Szavazat )

Ahogy mondani szokás, nem az összetevők, hanem azok felhasználásának módja, összekeverése a jó recept alapja, és a Wolf másoknál sokkal ügyesebben csípte el a lényeget. A már említett Maiden / Fate zenéhez baromi jó illett Niklas Stalvind kissé Kai Hansen-szerű, ezáltal megfelelő asszociációkat generáló, erős és jó dallamérzékkel megáldott orgánuma, a soron következő lemezeken pedig a stílus is letisztultabb lett, és a hangzás is fejlődött. Ma már tehát egy kiforrott stílusú, megbízható intézmény a Wolf, és persze valamennyire ők is eljutottak a soklemezes zenekarok dilemmájához (mennyire engedjenek kilengéseket vagy mennyire ne, mi legyen az önismétléssel, ne szürküljenek be stb.), de alapvetően élvezetes, jó zenét csináltak mindig és csinálnak most is. Már ha az ember szereti a heavy metal ezen válfaját, és miért ne szeretné az, aki ezt a magazint olvassa?

Persze azért nyolc lemez húsz év alatt nem annyira sok, és svédek lévén a srácok tudják is izgalmasan tálalni a már jólismert eszköztár paneleit is. Ami pedig nagyon fontos: emlékezetes dalokat is tudnak írni. Ráadásul ezúttal jó hat év is eltelt a legutolsó, amúgy újrahallgatva is remek anyag óta, ami most, hogy így leírtam, kissé meg is lepett, mert így aztán tényleg nem lehet túltermeléssel vádolni a bandát. Dicséretes az is, hogy sose kúszott 45-50 perc fölé a játékidő, így most sem – időhiányosan is lehet tehát sokat hallgatni a valóban szépen kiérlelt és átgondolt anyagot. Érdekes, hogy tanult kollégám legutóbb a gyorsabb, lendületesebb tételek alulreprezentáltságát rótta fel apró hibaként – nos, itt ilyesmi nem merül fel: nyilván nem a speed metal a meghatározó, de lassú, hömpölygős tétel kimondottan kevés akad. Jelentősége persze ennek nem igazán van, a dalok hallgattatják magukat, ismerős hangulatúak, mégis rendelkeznek az újdonság varázsával. Két-három pörgetés után már ki is lehet emelni pár kedvencet, és gyengébb pillanattal igazából nem is nagyon lehet találkozni, a zenekar szűrője jól működik, persze nyilván a lemezhossz limitálásának is köszönhetően. Nálam nagyon bejött például a Midnight Hour, a Devil In The Flesh vagy az abszolút favorit, kissé horroros misztikummal átitatott The Raven. Későbbi hallgatásokkal aztán közelebb férkőzött hozzám a Spoon Bender is, amelyre talán még azt is rá lehet fogni, hogy hard rockosabb, szellősebb a többi tételnél, de ugyanúgy tele van rafinériával.

És igen, tulajdonképpen pont ez a rafináltság lehet az, ami az edzett fülűek számára is annyira rokonszenvessé teszi a Wolfot, és ebből is látszik, hogy a legjobb dolgokat lesték el példaképeiktől: a komplex riffelés, a bonyolult tempók mellett a fogósságra, közérthetőségre is figyelnek. Ennek köszönhetően tényleg bárki be tud kapcsolódni, azok is, akik csak és kizárólag az ökölrázós tempókra esküsznek a nyolcadik hektoliter sör mellé, de az agyasabb heavy metal kedvelői is bőven találnak csemegéznivalót, annyi jó téma, ízes fikcsi meg ügyes, többkörös szóló van itt-ott elrejtve. Remek példa erre például a Black Widow is, vagy még inkább a lemezzáró A Thief Inside – itt ugyanis a lassabb tempók dominálnak, és bizony, milyen jól is érvényesülnek egy ilyen epikusabb megközelítésű szerzeményben! Mivel azonban nemcsak a lemez-, de a dalhosszokra is figyel a csapat, sosem esnek abba a más bandák által gyakran elkövetett hibába, hogy túlhúzzák a dolgokat.

Említsük még meg a remek hangzást is, amely bár full 21. századi, de nem a mai szétkompresszált egyenmetál-soundot hozza, tere van a zenének, hagyománytisztelően, erőteljesen, de messze nem retrósan szól a lemez. Valami hasonlót várnék a nemsokára érkező új Sorcerertől is, és akkor már nagy baj nem lesz az idei svédacél-felhozatallal, főleg, hogy a Candlemass friss EP-je sem mutatja a megfáradás jeleit.

 

Hozzászólások 

 
#1 Equinox 2020-05-27 14:00
Egész jó album ez, persze a műfaj 4-5 évtizedes múltjához sokat nem tud hozzátenni, de nem is ez a célja. Hallgattatja magát.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.