Shock!

július 05.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ross The Boss: Born Of Fire

rosstheboss_cRoss Friedman, a Manowar első hat albumának gitárosa aligha szolgál különösebb bemutatásra, ez pedig már a negyedik nagylemeze saját formációjával, saját márkanéven. Nyilván az sem lep meg különösebben senkit, hogy noha Ross az amerikai punkszíntéren is alapfigurának számít a The Dictators egyik alapítójaként, a Ross The Boss zenekarban ízig-vérig amerikai szabású heavy metalt játszik. Ugyanakkor aki még nem hallotta ezt a csapatot, és esetleg azt reméli, hogy itt majd megkapja, amit a mai Manowar már képtelen nyújtani, hiába reménykedik: a gitáros nagyon okosan nem egykori csapatának stílusát kopírozza. Játéka természetesen ma is felismerhető, de ettől eltekintve tényleg nem nevezném manowarosnak a zenét.

megjelenés:
2020
kiadó:
AFM
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

A Ross The Boss eddigi pályája két szakaszra osztható, hiszen a teljesen más felállásban készített első két lemez után nyolc év szünet következett, a 2018-as By Blood Swornra mindenkit lecserélt maga körül a főnök. Egy dobosváltás azóta is történt – Lance Barnewold helyére Steve Bolognese érkezett –, de Marc Lopes énekes és a Symphony X-ből ismer Mike LePond basszer stabil pont a felállásban. És hogy akkor milyen is a zene? Leginkább talán US power metalként jellemezhető: szögletesebb, karcosabb, keményebb és technikásabb is Ross régi bandájánál. Meg az önparódiába fulladt jelenlegi Manowarnál nyilván sokkal jobb is, bár ezzel még azért nem árultam el olyan sokat, hiszen ez azért annyira nem nagy attrakció. Csodát ugyanakkor senki se várjon, korrekt a cucc, de nem több. Ross mellett szól azonban, hogy manapság alig játszik valaki ilyesmit, szóval megbecsüljük azt a kevés lemezt, ami ezen a vonalon készül.

Durva, agresszív tempózású amcsi power metallal nyit a lemez, ez a Glory To The Slain: kellemes a fülnek, de a modernebb, groove-osabb nyitóriffet csatasorba állító Fight The Fight érdekesebb darab, a Denied By The Cross pedig az album talán legjobbja fogós refrénjével, kiváló szólóbetétjével. Igazság szerint elfért volna még néhány ilyen színvonalú szerzemény az albumon, ebben az esetben lelkesebb is lennék. Helyben vagyunk: sajnos pont a refrénszegénységet nevezném meg a Born Of Fire legfőbb hiányosságaként, egyszerűen nem elég fogósak, nem elég karakteresek a kórusok, és részben ennek következtében a dalok többsége csak úgy van. Nem mondom, hogy elszalad az album az ember mellett, mert jó hallgatni, amikor szól, minden tekintetben profi stílusgyakorlatról beszélünk, csak éppen pont az a bizonyos plusz hiányzik belőle, amitől évek múlva is eszembe jutna, hogy na, most akkor előkotrom és meghallgatom, mert milyen jó is volt.

Mindenképpen Rossék előnyére válik, hogy a lemez a banda keretein belül elég változatos. Az egymillió dolláros Maiden Of Shadows például keltás gitárdallamokat hoz, a Godkillerben vagy a galoppos Undyingban hard rockos témák ütik fel a fejüket, a Demon Holiday pedig ezek mellé újabb pofás refrént is villant. A záró Waking The Moon elsősorban a Rossra jellemző bluesos groove miatt érdemel külön említést, ugyanakkor a szépen megformált gitárharmóniákat rejtő, acsargósabb énekkel operáló Shotgun Evolution pont arra példa, amikor valami még nem kerek. Egy erős kórussal fel lehetne tenni a koronát a dalra, ez azonban teljességgel hiányzik belőle, és ugyanez a speedelős verzékkel, cseppet sem nyilvánvaló dallamvilággal dolgozó címadóra vagy a doomos kezdésű, majd epikus, lágyabb melódiákat csatasorba állító The Blackest Heartra is áll. Összességében így sem rosszak ezek a nóták, de ennyi, és nem több. A lemez hangzása a borzalmasan műanyag szintetizátoros szőnyegeket leszámítva korrekt, Ross gitározása ma is élvezetes (bár legjobb éveit nyilván nagyon rég a háta mögött hagyta már), Marc Lopes meg bivaly hang kicsit éles tónussal, máshol cseppet Diót idéző dallamokkal, de mindenütt roppant erőteljes.

A pontozással gondban vagyok: valahol becsületes iparosmunka a lemez, és mint mondtam, ritkán hallani manapság ilyesmit, szóval elvan vele az ember, a dalok azonban lehetnének erősebbek is. A hatost kevésnek érezném, de nem akarok állandóan felezett értékeléseket adni, szóval legyen a vége egy hetes, de ebben azért a jóindulatom és Ross iránti tiszteletem is benne van. Vagyis billeg a dolog egy hangyányit.

 

Hozzászólások 

 
#5 recefic 2020-05-21 16:06
Idézet - Scarecrow:
Idézet - recefic:
Párszor belekezdtem,de szörnyű...Semmi stílus,ötlettel en az egész.Még szerencse,hogy párhuzamosan az új Firewindet is tudtam hallgatni.Az nagyon bejött!


Nagyon ízlés kérdése ez, mert én speciel az általad említett Firewind egy lemezét nem bírtam végighallgatni, annyira "sablonmetál' az nekem. Persze minőségi zenét játszanak, csak nekem uncsi az egész. Hozzáteszem a magyarok nagy része manapság az európai metált részesíti előnyben, az újabb amcsi power cuccokat vagy sz*rozzák, vagy szimplán nem is ismerik.

Korrekt volt a hozzászólásod,k öszi! Nagy szerencse,hogy ilyen tág spektrumon mozog a metal.Most pl. Possessedet hallgatok,ami nekem kimondottan tetszik,elötte egy holland elsőlemezes trash-death csapatot,a Shoot the Messiaht.Rengeteg jó zene van.Természetesen a mérce az ízlésünk.Heavy Metalon nőttem fel Judas-Iron-Motorhead,éppen ezért szeretem ha van ötletes szerkezete a zenének,jó refrénje és ami a legfontosabb,pr ofi,mai hangzása.Nekem az kevés,ha csak tudnak zenélni.Mert abból soha sem lesz Breaking the law...
Idézet
 
 
#4 Scarecrow 2020-05-17 13:41
Idézet - recefic:
Párszor belekezdtem,de szörnyű...Semmi stílus,ötlettel en az egész.Még szerencse,hogy párhuzamosan az új Firewindet is tudtam hallgatni.Az nagyon bejött!


Nagyon ízlés kérdése ez, mert én speciel az általad említett Firewind egy lemezét nem bírtam végighallgatni, annyira "sablonmetál' az nekem. Persze minőségi zenét játszanak, csak nekem uncsi az egész. Hozzáteszem a magyarok nagy része manapság az európai metált részesíti előnyben, az újabb amcsi power cuccokat vagy sz*rozzák, vagy szimplán nem is ismerik.
Idézet
 
 
#3 shmonsta 2020-05-17 13:30
Elképesztően nagy élmény ez a lemez nekem. Nem tudom mikor tetszett ennyire ilyen "klasszikus" (bár elég változatos néhol hard rock-os, heavy, power, thrash) metal album. Minden apróság, részlet a helyén. Iszonyat erős hangszeres részek, szuper, változatos ének, remek, olykor himnikus dalok. A Shotgun Evolution képében itt a tökéletes, a legjobb értelemben vett sláger, bombasztikus felépítéssel, részletekkel. És még egy apróság, ami nekem nagyon tetszik: amikor nagyon izomból énekel Marc Lopes akkor néha olyan mintha Dallas Taylor-t hallanám, ami ad egy kis plusz érzelmi faktort nekem az egészhez. És hát a borító is elég metal szóval nincs mese, ez egy nagy 10-es számomra.
Idézet
 
 
#2 recefic 2020-05-17 10:26
Párszor belekezdtem,de szörnyű...Semmi stílus,ötlettel en az egész.Még szerencse,hogy párhuzamosan az új Firewindet is tudtam hallgatni.Az nagyon bejött!
Idézet
 
 
#1 Scarecrow 2020-05-17 10:00
Szerintem eddigi legjobb lemeze Ross-nak. Remek hangzás, ütős power thrash számok és The Boss. Mi kell még? Ok Lopes hangját szokni kell, de én már a Meliah Rage-ben is bírtam.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.