„In times of surrender I am shedding my scars / I was sick, but I was set for the stars / The robe wasn't mine, but I wore it still / In the sunset of age, on the weight of my limbs″  – így indul a City Burials első dala, a Heart Set To Divide, és a Katatonia nagyjából máris otthon érezheti magát a világ szinte bármely otthonában. Amikor valami...

Úgy gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki totálisan értetlenül és széttárt karokkal áll egyes zenekarok sikerszériái előtt. Az alternatív, keresztény rock/metálban utazó, Tennessee-beli Red szinte már mindent elért, amiről egy rockzenekar általában álmodozik a kezdetek kezdetén: világkörüli turné, toplistás helyezések, népszerűség, tengernyi kit...

Furcsa időket élünk, és ezekben a furcsa időkben egy hónapokkal ezelőtt eltervezett és nem későbbre halasztott lemezmegjelenés korántsem jön ki jól hosszú távon egy, a karrierjét az utóbbi években masszív koncertezésre építő zenekarnál. A Titans Of Creation megjelenését abban a dimenzióban, amelynek a pályájáról pár hónapja letértünk, a világ legtö...

Mint mindig, természetesen most sem kell velem egyetérteni, de ismét csak a kiegyensúlyozott az első jelző, amely eszembe jut a hét év után megérkezett új Pearl Jamről. Mindebből az is szervesen következik, hogy amennyiben az ember éppen elkapja Eddie Vedderék hullámhosszát, kimondottan otthonos, kellemes érzés hallgatni a Gigatont. Mint amikor leüls...

Ha létezne „normális eset", akkor most egészen biztosan azt írnám a black & roller Kvelertakkal kapcsolatban, hogy normális esetben kábé kettő percig tartana az ismeretségünk, amennyiben előzőleg nem lettem volna képben a norvégokat illetőleg. Az Erlend Hjelviket leváltó új énekes, Ivar Nikolaisen ugyanis már rögtön az első pillanatokban elrett...

Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy a legújabb Lucifer lemez annyiban tér el elődjétől, hogy sokkal jobb a borítója, és azon a III szerepel a II helyett. De tényleg, úgy tűnik, hogy az egykori The Oath-énekesnő, a köldökig kivágott fekete bőrcuccokról is elhíresült Johanna Sadonis olyannyira rátalált a csapat kettes lemezén az általa megjeleníteni k...

Már tavaly év végén úgy voltam vele, hogy ha megérkezik az új Psychotic Waltz meg a Conception, akkor lemezfronton nagy baj nem lehet idén. És ugyan baj az van most bőven, de lemezfronton tényleg egész jól állunk, és mivel koncertre idén szinte biztos, hogy nem megyünk már (meg úgy általában sehova), talán hallgatni is több kapacitásunk lesz az akt...

A hollandok 2010-ben szépen letették a lantot az Under The Sign Of The Iron Cross után (soha ne mondd, hogy soha), hogy aztán 2017-ig kelljen várni egy új lemezig. Az újjászületés utáni háborús album, a The World Ablaze kellemes meglepetés volt, jómagam a mai napig hallgatom, mert éppen az, ami: hallgatható, kedvelhető. Ezen túlmenően semmi több, de ...

Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem kevés zenekar hiányzik annyira, mint a Savatage. Igen, tulajdonképpeni továbbélésként persze ott a Trans-Siberian Orchestra, de az – értékei, zeneisége maximális elismerése mellett – nekem mindig rózsaszín cukormázba mártott kertitörpékkel felékesített karácsonyfa volt. Igen, ha ma újjáalakulnának fixen, az se...

Furcsa jószág a Code Orange. Kevés olyan csapatot ismerek, akiknél ennyire kihallhatók lennének a hatások, mégis, töretlen fejlődése révén a pittsburghi ötös képes a sok zsánerből és a nagy példaképeikre jellemző karakterjegyekből valami sajátságosat gyúrni, és nagyon úgy tűnik, hogy most, tizenkét év után, a negyedik lemezükre új csúcspontot érte...

Egyes kedvenceinkben néha-néha bizony csalódnunk kell, hogy ezáltal még többre értékeljük azokat a munkáikat, amelyek valóban igazi mesterművek, ténylegesen kiemelkednek az életműből, és elválaszthatatlanul hozzánk nőttek az évek során. Emellett a csalódások többnyire arra is rámutatnak, hogy egykoron felmagasztalt hőseinkről sem beszélhetünk úgy, ...

Minden túlzás nélkül baromi jól sikerült az új Magnum. Ugyanakkor bonyolítja a helyzetemet, hogy ez itt most megint az az eset, amikor nehéz megindokolni, miben több vagy miben más az aktuális anyag az előzőekhez képest, hiszen ősöreg csapatról beszélünk kialakult stílussal, megcsontosodott fogásokkal, akik valójában sosem csináltak nagyon mást egy...

Myrkur, azaz Amalie Brunn és kísérőzenekara három esztendővel ezelőtt a szó legszorosabb értelmében elkápráztatott Mareridt című dalgyűjteményével, amelyet azóta is bármikor szívesen előveszek, ha éppen kedvem tartja. Az anyagból csak úgy áradnak a szürke északi világ fakó színei és sötét tónusai, a zenében tökéletesen olvadtak össze a rideg black me...