Shock!

Remélem, ezt komolyan gondolta, mert viccnek azért durva lenne – erre tudtam gondolni, amikor először meghallgattam az évek, de inkább évtizedek óta belengetett, Elvis Presley dalainak feldolgozását rejtő Danzig-lemez felvezető darabját, a One Nightot. Túlzottan előre kevert, régi önmagának még csak az árnyékból sem köszönő hang, valahonnan a falu legvégéről be-behallatszó „zenekar", és újfent az az ótvar hangzás, ami már túl régóta sajátja Glenn papa anyagainak. Akkor még nem tudtam, hogy ez a rendkívül fantáziadús elnevezésű album egyik legerősebb tétele.

Egyvalamit jó előre leszögeznék: sosem szerettem a Király dolgait. Persze, remek hanggal bírt, de bugyinedvesítő dallamai – kevés kivételtől eltekintve – számomra mindig túlontúl behízelgők, negédesek voltak, dalai pedig nagyon sokszor ragadtak a sziruptól. Azzal nyilván tisztában vagyok, hogy Glenn Allen Anzalone velem ellentétben rendkívüli módon rajong érte, soha nem is rejtette ezt véka alá, de nehéz is lett volna neki, hiszen manírjai, de még a hangja is sokszor direktben idézték Graceland egykori urát. Meg ott volt persze a remekbe szabott Trouble-átirat is a Thrall/Demonsweatlive EP-n, és legelőször mintha éppen akkoriban, bő két és fél évtizeddel ezelőtt beszélt volna hősünk arról, hogy szeretne egyszer egy csokorra való Elvis-dalt is átdolgozni. Igazán pont emiatt vérzik az ember szíve, hiszen ha akkor, a klasszikus Danzig-felállás csúcsra járásának idején, az akkori társakkal valósulhatott volna meg ez az anyag, akkorát szólhatott volna, mint egy jólirányzott gránát. Most meg akkorát, mint egy lapos fing.

Mert oké, hogy nem várom én el a 65 éves Mr. Danzigtől, hogy úgy énekeljen, mint a Lucifuge-on vagy a How The Gods Killen tette, de amit például a Love Me-ben bemutat, azt egy lekoszhadt hollywoodi karaoke-bár nézőközönsége minden bizonnyal udvarias, de elszórt tapssal jutalmazná, ám ide iszonyat kevés. Zenekar pedig, mint olyan, nincs is. A régi barát Tommy Victor elmolyolgat valamit hátul, de ő is mintha csak unalmában játszana, a doboknál már megint maga Danzig kalimpált, a basszus meg inkább nem hallatszik, mint igen (egy kivétellel, a Fever ugyanis a többi tizenhárom tételhez képest meglepően pofás hangzást kapott, és ez tényleg szépen lüktet is). Ráadásul mintha minimum három különböző helyen vették volna fel a darabokat, van, ami tompán puffog, más élesen mar a fülünkbe, de még a felvételek hangereje is össze-vissza hullámzik.

Az mondjuk igaz, hogy érzelmileg széles spektrumot jártam be a dalcsokor hallgatása közben, mert a First In Line már egyszerűen annyira iszonyatosan hamis volt, hogy végigzokogtam. A közvetlenül utána következő Baby Let's Play House rendkívül idétlenül pattogó bébi-bébi-bébizése alatt viszont már a térdemet csapkodva röhögtem, nem bírtam ugyanis szabadulni a képtől, amint Danzig bácsi valahol Las Vegas-külsőn, derékban már erősen szorító Elvis-gúnyába öltözve éppen összead egy fiatal párocskát, csak még előtte eltolja nekik ezt az örökzöldet. A felsorolásból az is látszik, hogy még csak nem is a legnagyobb Elvis-slágerekről beszélünk. Mert oké, az Always On My Mindot meg a Fevert tényleg mindenki ismeri, de ki a fene hallott már a Pocket Full Of Rainbowsról, ami egy gyenge Presley-film nem kevésbé gyenge betétdala volt? Úgyhogy ezeknél még a belső magnó sem segíthet.

Feldolgozáslemezeket nem pontozunk, és ennek most tényleg én örülök a legjobban, mert azért még mindig (a régi) Danzig rajongójának tartom magam, és azt hiszem, a fentiek alapján elég egyértelmű, hogy itt hármasnál nagyobb pontszám csak bajosan jutna neki. Párszor végighallgattam ugyan, ahogy a Gonosz Elvis Elvist „énekel”, de tényleg csak azért, hogy nektek ne kelljen.