Akárcsak a The Winery Dogs, a Sons Of Apollo is igazi sikersztorinak tűnik Mike Portnoy – meg persze Billy Sheehan – részéről. Pedig eleinte már csak a felállás és a stílus miatt is tartani lehetett tőle, hogy a csapat túl direkt módon akar majd ráígérni a mai Dream Theaterre, és ettől esetleg izzadságszagú lesz a végeredmény. A ráígérősdi be is jött, a görcsösség azonban elmaradt, ami a Psychotic Symphonyra pakolt jó dalok mellett szerintem mindenképpen Jeff Scott Soto és Bumblefoot csatasorba állításának köszönhető. Mind a frontembert, mind a gitárost egy világ választja el Portnoy eredeti zenekarától, és arra is helyből alkalmasnak bizonyultak, hogy még az ismerős fogások, bejáratott progmetalos elemek mellett/ellenére is újszerű arcélt adjanak a Sons Of Apollónak. Megszólal egy dal, és zenekarként is egyből megismered őket – ez már helyből több, mint amit a legtöbben elmondhatnak magukról...



























