Shock!

Be kell vallanom, az izomcore keresztapjának munkássága jórészt feltérképezetlen terület számomra. Láttam persze néhány klipet, részleteket a spoken word estjeiből, sőt egy igen rossz minőségű Black Flag koncertvideót is, de valahogy egyik se kergetett az ájult imádatnak arra a fokára, ami egy Rollins-lemez megvásárlásához meggyőződésem szerint feltétlenül szükséges.

Meglehetős aggodalommal néztem hát a kritika megírásának feladata elé, ám aztán alkalmam nyílt két jelentős hazai szaklapban két homlokegyenest ellentétes értékelést olvasnom Rollinsilag lényegesen felkészültebb kollegák tollából, ez megnyugtatott, ellentmondásos anyagról van szó, oké, akkor kapcsoljunk a szokásos dilettáns vagdalkozó üzemmódra.

Nem megy. Utálok ugyan objektív lenni, de most kénytelen leszek, mert vannak dolgok, melyek megkérdőjelezhetetlenek. Ilyen a minden stílusban magabiztosan mozgó, fölényes hangszeres tudás, a dinamika céltudatos használata, az intelligencia, ami szinte süt ennek a táplálékkiegészítő-reklámnak minden egyes szétköpdösött szavából. A bátorság, ami tőle a szokatlan zenei megoldások (háttérénekesnők az Up For It-ben és az I Want So Much More-ban, John Zornt idéző káoszszaxi-szóló ugyanitt, és még sorolhatnám) beillesztéséhez kellett. Az, hogy az összes számon érzem - még ha engem a két, rock'n'roll és hardcore határán tántorgó nótán (Gone Inside The Zero, What's The Matter Man) kívül alig néhány indít szolid bólogatáson kívül többre -, hogy a maga stílusában... satöbbi, satöbbi.

Rollins öntörvényű művész, egyedül az ő hangja, személyisége és hitele fogja össze a lemezen hallható stíluskavalkádot, a soulos Up For It-et, a Going Out Strange doomolását, a Let The Devil Out boogie-ját, tehát rajongóknak ajánlott, a többieknek... satöbbi, satöbbi.

Nekem ez a lemez egy erős nyolcas, bár megvenni akkor sem volnék hajlandó, ha... satöbbi, satöbbi.