Ha jól emlékszem, a Hammerworld egyik első ingyenes cd melléklete volt a Wisdom multimédiás EP-je, mely így igen sok emberhez eljutott pillanatok alatt. Talán már a kanyarban az első lemez (bár erről igazság szerint fogalmam sincs), de még nem írtunk erről az EP-ről: pont itt az ideje.
Sebet kaptál, lerogytál és elfeküdtél a sárban, miközben égő paloták, romok között az ellenség egységei már szabályos alakzatokban menetelnek tőled nem messze. Lassan elernyedve arra vársz, mikor kapod meg a kegyelemdöfést. Hozzád érnek, de döfés helyett egy sorozatot adnak le a győztes forradalom katonái, majd még néhány lövést lassan.
Ki látta a Szörnyecskéket? No, pont olyan a Barathrum nevű finn death/black banda kb. kilencedik albumának intrója, mint mikor a sok kis szőrmók éjfél után zabbantva kikelt gennyes burkából és bulit rendeztek. Csak itt "Megdöglesz, Gizmó!" helyett "Antichristus Neutronstar"-t üvöltenek.
A Typhoon Motor Dudes egy 1999-ben alakult német csapatot takar, ez ugyan még csak a második igazi nagylemezük, néhány válogatásalbumon is szerepeltek - nem hiszem, hogy kis hazánkban igazán ismertek lennének. A metalfejek körében biztos, hogy nem, a műfaj ugyanis (igencsak tökös) punk rock.
Prog metal, prog rock... mi is a kettő között a különbség? A magam részéről a prog műfaj metal részébe azokat sorolom, akiknél azért oda-odavágnak a morcosabb riffek, kétlábdobos témák; míg prog rockot azok játszanak véleményem szerint, akiknél az érzelmesebb, elszállósabb részek vannak túlsúlyban.
Mai önkínzásomat növelendő, a görög Thou Art Lord Orgia Deamonicum című remekművének szenteltem némi időt. Az első hangoknál tudtam, hogy rabul fog ejteni a zene: alap butus riffek, tompa demós hangzás, elkínzott hörgés az előtérben, hejhó, de jó!
Kiugróan kellemes szájízzel tudom hallgatni James LaBrie új, sorrendben harmadik szólólemezét, ami egyben az első, amit a Dream Theater énekese a saját neve alatt adott ki. Ugye emlékszünk: az első kettő a Mullmuzzler cimkével jelent meg. Kimondottan jópofa kis lemezek voltak egyébként, LaBrie és fő szerzőtársa, a Dali's Dilemma billentyűs Matt Gui...
Ha a Clutch új albummal jelentkezik, akkor általában a következő a forgatókönyv: a retro/stoner rock rajongók (magam is ezen tarkabarka populáció sorait erősíteném) önfeledten tapsikolnak örömükben, újra megállapítván, hogy milyen zseniális társulat is az övék. A világ fennmaradó része meg többnyire észre sem veszi a dolgot.
Az Under Eden amerikai csapat, ennek ellenére egy görög kiadónál talált otthonra. A zene az amerikai thrash és a svéd black/thrash keveréke, semmi meglepetés, csupa klisé. A dalok megjegyezhetetlenek, egy rakás riff egymás mellett, ötlet, egyéniség, bármi pici szikra hiányzik a dalokból.
Na, ilyenkor van baromi nehéz helyzetben a cikkíró emberke, mert ugye össze kellene hozni egy épkézláb ismertetőt egy olyan albumról, amelynél az azt világra szabadító csapat maga sem tudta eldönteni egyértelműen, hogy merre hány méter.
Tökéletesen eltaláltam, hogy az Evergreen Terrace milyen célt fog szolgálni az elkövetkezendő években nálam. Először háttérzeneként hallgattam, bulvárújságok böngészése közben. Pedig alapvetően nincs gond a zenével. Csak hát... Túl sok működik már ugyanebben a stílusban.
Újfent fejet kell hajtanom az Opeth hangmérnökeként is hírnevet szervett Steven Wilson zenei munkássága előtt. A Rush-os Geddy Lee öccsének kinéző bölcsészfejű zseni főbandája a Porcupine Tree. A Deadwing immár sokadik lemezük (próbáltam számolgatni, de követhetetlen), ami méltó utódja a legutóbbi mesterműnek (In Absentia, 2002). Ami itt hatvan per...
Már elöljáróban leszögezem: jöhet bármi, ez itt egészen biztosan 2005 egyik legjobb albuma, és ha készítőinek csak egy kis szerencséje is van, már nem fog elsikkadni. Hogy miért is? Mert a vegytiszta hardcore felől érkező, az évek során egyre fémesedő kaliforniai Death By Stereo új, sorrendben negyedik lemeze minden erőltetés nélkül, teljesen termé...
Hat baljós tekintetű muzsikus alkotja a kriptalakók társulatát, a fent említett, hosszúcska című anyag pedig a második komplett munkájuk. Az általuk képviselt zene leginkább death-black-thrash keverék, amely módjával dallamos. Azaz: hol igen, hol meg nem. (Többnyire azért igen...)
Ez az Olli nem az az Olli - mondhatnók, ha feltételezhető lenne, hogy valaki esetleg a klasszikus Szomszédok-figurára asszociál a név hallatán. Ámbátor, miért is ne lenne ez lehetséges? Hiszen Oliver Hartmann neve nem feltétlenül ismerős minden dallamos metal rajongó számára, lévén a srác korábbi bandája, az At Vance is inkább a szerencsés kevesek ...
Néha teljesen kakukktojás zenék is terítékre kerülnek - a The Sewergrooves is ilyesmi, bár azt nem mondhatnám, hogy mától kezdve rajongójuk lettem. Kicsit hippista borító, barkó... valami hetvenes évekbeli cucc lesz ez. Nem is tévedtem igazán, a hangzás - szinte torzítatlan gitárok, beat-rock-szerű zene, kicsit talán lightosabb a kelleténél.ó
Az ismeretlenség teljes homályából bukkant elém a német Contradiction. Totál objektíven közelíthettem hozzájuk, ugyanis a lemez címén kívül abszolút semmi infóm sincs a bandáról. Kicsit meg is lepett a mjúzik, ugyanis ha tippelnem kellett volna, tuti tengerentúliaknak mondom őket, a zene ugyanis thrash, annak is leginkább a Bay Areára emlékeztető v...
Germán csapat bemutatkozó anyagával van dolgunk. Az ötösfogat igencsak melodikus nótákat pakolt a korongra. Az intro után felcsendülő Burn down the Night tüstént bepillantást enged mindabba, ami a balszerencsés hallgatóra vár. Nulla eredetiség, klisé hegyek mind zeneileg, mind szövegileg.
Mivel nem vagyok igazán képben az európai HC-színteret illetően, a dán Barcode-ról most hallottam először, pedig ez már a negyedik lemezük - igaz, az első, amit a Nuclear Blast gondoz. Szerződtetésük alighanem a hardcore-alapú muzsikák újonnani előtérbe kerülésének köszönhető, azon belül is elsősorban a Hatebreed világméretű sikerének.
Nem kis meglepetést okozott, hogy a CD kritikák között visszakeresve egyetlen cikket nem találtam a Shadow Galleryről (lehet, hogy csak elvesztek azok az írások a magazin hálóra költözésekor?). [Egy pedig van - a szerk.] Igaz, jómagam is csak nemrég ismerkedtem meg a banda munkásságával, de abban a pillanatban meg is bántam, hogy nem tettem ezt meg...
A Such A Surge-ről még úgy 1995 környékén, a nagy magyarországi MTV-stop előtt hallottam először, amikor a zenecsatorna vad rotációban nyomta Under Pressure című bemutatkozó albumuk reklámjspotját. Akkortájt egyszer-kétszer lehetett velük találkozni a jobb sorsra érdemes Headbanger's Ballban is.
A Delta nevű formáció nem közelebbről, mint Chiléből küldi zenés üdvözletét mindazoknak, akik érdeklődnek változatos, de leginkább neoklasszikus skatulyába gyömöszölhető metaljuk iránt. A fiatal csapat bemutatkozó, hetven percnyi muzsikát tartalmazó albuma rögvest egy hosszú, több címmel ellátott bevezetővel indul.
A May Result Szerbia egyik vezető black metal csapata, nem is fiatal együttes, immár 10 éve zenélnek (2001-es Tmina című albumukról már olvashattatok ismertetőt). A fényképek alapján a feloszlott Immortal összes szegecsét és vasszögét felhasználták a srácok a megfelelő öltözködéshez (plusz még Kerry King anno levetett sündisznó csuklóvédőjéből is j...
Élcelődésre okot adó címet visel az Enthroned hatodik albuma (bár azt, hogy mi a zenekar neve, csak a Media Player jóvoltából sikerült megtudnom, a közepesnél kicsit nehezebben olvasható logo jóvoltából.). Nos, sebesen indul neki igencsak. Kalapálás, kissé alulkevert riffek, filcdanit is megszégyenítő rikács, néha kicsit emlékezetesebb témák, melye...
Gyűrűk Ura rajongók figyelem! Az entek - a tolkieni mű jóindulatú, de végtelenül lelassult, körülményes és egymás közt dörmögve-kántálva kommunikáló fa-pásztorai - igenis léteznek! Finnországban laknak és zenekaruk is van, Reverend Bizarre néven!
Uramisten. Mit várjak egy ilyen bandától? A hülye név és albumcím (kb. pottyanó vasmacska) mellé még olyan idióta dalcímek is jönnek, mint pl. JaJunk I-II, In The Kitchen, Robot World, Wife Soup. Sokáig meg sem mertem hallgatni. Aztán mégis, mert el nem tudtam képzelni, hogy mi lehet ez az egész.
Ha azt mondanám, hogy Rich Ward az utóbbi tíz év egyik legzseniálisabb metal riffmestere, bizonyára sokan egyetértenének velem, de gyaníthatóan még ennél is sokkal többen kérdeznének vissza értetlen arccal, hogy ki az a Rich Ward.
Facebook
Twitter