Roine Stolt egy munkamániás prog-zenész, egy ezerfelé gitározó multiember, mégis 1998-ban jelent meg utoljára szólólemeze (a Hydrophobia). Azóta saját csapata, a The Flower Kings és tonnányi egyéb projectje (Transatlantic, The Tangent, Kaipa) csak vitte és vitte az időt, így hát hét évet kellett várni egy újabb dalcsokorra. Igaz, ez kapásból dupla cd-nyire sikerült.
Nem volt különösebb problémám Ozzy Osbourne sokat szidott utolsó lemezével, a Down To Earth-tel, mai füllel is kimondottan jónak tartom, de kétségtelen, hogy a svéd Hellfueled tavalyi debütje alaposan feladta a leckét a romos állapotú mesternek és stábjának a ki-tudja-mikor-elkészülő-talán-soha-meg-nem-jelenő következő anyag előtt.
Mi ez, Sanvoisen??? - ez volt az első reakcióm, amikor elindult a finn ötösfogat lemeze. Berobban a muzsika és az első pillanatban magával ragad: először a megdöbbenéstől nem tud mit szólni az ember, utána meg azért nem ocsúdik fel, mert a fejét kapkodja. Ugye valljuk be, egy tökismeretlen, vélhetőleg finn bandával szemben általában nem sok bizodal...
A meglepetés erejével hatott rám a korong, valahogy a nagy újjáalakulás után totálisan kiment a fejemből, hogy a nagy koncertezés közepette Chuck Billyék rögzítettek egy bulit Londonban, amit aztán meg is jelentettek cd, illetve dvd formátumban.
Bevallom, hajlamos vagyok legyinteni, ha német zenekarok kerülnek az utamba, és csak megerősítve látom az előítéleteimet, ha az End Of Days-hez hasonló bandákkal hoz össze a sors. Mire is gondolok? Hát arra, hogy a Dedicated To The Extreme képében ismét egy igazából teljesen felesleges, és minden egyéniséget nélkülöző produkciót sodort utunkba a sz...
Lance King énekest a dallamos muzsikák barátainak 99,9 százalékához hasonlóan, a Balance Of Power révén ismertem és szerettem meg. Mivel az általa felénekelt 3 BOP lemez nagyon megfogott, természetesen kíváncsi voltam, hová vezet a srác útja az angol progpower gárdával való szakítás után. A magas tartományokban otthonosan mozgó, a TNT-s Tony Harnel...
A kaliforniai Avenged Sevenfold - vagy másként A7X - előző lemeze, a Waking The Fallen egy kimondottan erős anyag volt, de nekem is csak a City Of Evil hallatán esett le a húszfilléres, hogy mitől is olyan jó és főleg különleges ez a banda. Sok lemezre rámondják azt a jelzőt, hogy előremutató, de csak kevésre áll meg - az idei év metal terméséből m...
Nehezemre esik objektíven írni az Annihilatorről. Vagyis régebben nagyon nehezemre esett volna, ma már sokkalta könnyebb. Hosszú időn át ugyanis abszolút az egyik legnagyobb kedvencem volt Jeff Waters bandája. Bármit csináltak, nagykanállal faltam, lett légyen szó akár a Remains rideg, gépies hangzásáról vagy akár a nyíltan visszakanyarodó, valójáb...
Régóta érlelődött, húzódott-halasztódott ez a tribute lemez, de végül csak sikerült összehozni, méghozzá nem is akármilyen minőségben.
A Destruction az Destruction! Világmegváltó gondolatokat nem lehet róluk papírra vetni. Az eurothrash egyik legmegbízhatóbb bandája, akik az újjáalakulást követően már negyedik lemezüket jelentették meg Inventor of Evil címmel. A bevált formulán most sem változtattak, agyszaggató hangzás, elsöprő lendület, fröcsögő gyűlölet, tehát 12 újabb Destruct...
Ajjaj, már megint támadnak a sírós szemű pandamacik, kétszázas szögekkel kivert csuklószorítókban acsarogva... A borítón látható nyusziszemű, bakfejű figura pedig jól festett volna mondjuk egy 15 évvel ezelőtti, Bathory, Diktátor, vagy hasonló black csapat lemezén... de ma kissé megmosolyogtató. És tegye fel a kezét az, aki a K.O.A. rengeteg mini C...
A trió 1999 óta működik, ám én most találkoztam velük első alkalommal. A srácok elég lökött neveken nyomulnak - az ilyesmi sosem tett jó benyomást rám. Riff Randall, Hama Hart vagy President Evil... Önkéntelenül felmerülhet a kérdés: vajon komolyan gondolják saját magukat?
Az ezredforduló tájékán óriási divat volt konceptalbumokat készíteni, túl sok maradandó mű azonban nem született, és mára alábbhagyott a zenekarok lelkesedése is ezt illetően. Milyen következtetések vonhatóak le abból, hogy az amerikai metalcore vonal egyik legjobb bandája, a God Forbid most ilyennel rukkolt elő? Annyi bizonyosan, hogy Byron Davisé...
Most egész őszintén: nem unjuk már baromira a tribute lemezeket, különös tekintettel az Iron Maiden előtt tisztelgőeket? De bizony! Én legalábbis nagyon. Mindazonáltal az embert mégis mindig érdekli, hogy kedvencei mit tudnak kezdeni egy másik kedvenc dalaival, a Maiden pedig különösen "nehéz" dió lehet még a legfelkészültebbeknek is.
Az Immortal feloszlása óta talán az egyik legkompromisszum-mentesebb csapat a Dark Funeral - mármint , ami az északi black metal hordákat illeti. 1993 óta ontják ránk legsötétebb, brutális zenéjüket, 1994-es első minialbumuk - amelyet Dan Swanö kevert - már igen nagy elismerésre talált.
Bár a Frontiers elsősorban a dallamos hard rock/AOR zászlóvivőjeként ismert, néha egy-egy prog banda is kikerül kezeik közül. Mi tagadás, jó a szimatuk a műfajhoz, hiszen akikkel én találkoztam eddig, kiváló produkcióval rukkoltak elő: az Empty Tremor Olli Hartmann-nal készített Alien Inside-ja egyszerűen fantasztikus album; a gyors belehallgatás u...
Érdekes külcsínyű ez az ötösfogat. Mondhatni, szedett-vedett figurák sora. Akad köztük rasztafrizurás egyed, Krisztus-hasonmás verseny győztese, de darkos figura is. Ez utóbbi olyannyira a setétség elhivatottja, hogy Michelle Darkness álnév alatt énekel/húrpenget.
Andy B. Franck énekes két bandája közül nálam mindig a Brainstorm vitte a prímet. Különösen igaz volt ez legutóbb, amikor a Symphorce Twice Second lemeze állt szemben a Brainstorm zseniális Soul Temptation anyagával. Kicsit most kiegyenlítettebb lett a párharc, ugyanis a legutóbbi Brainstorm lemez szerintem egy árnyalatnyival gyengébb, mint elődje,...
A Catamenia nálam kb. ott helyezkedett el, mint a Graveworm. Vagyis a COF/ Dimmu-féle vonalon mozgó, szintis / károgós-énekes / géppuska-dobos gyors, modern black metalt játszó másodvonalbeli csapatok között.
Azt sejtettem, hogy a talán még most is szemtelenül fiatal görög gitárvarázsló, Gus G sikere ("befutása") megihleti honfitársairt is, de hogy ennyire, azt sose gondoltam volna. Ez a Casus Belli nevű görög zenekar ugyanis készített egy király power metal lemezt, amelynek nótáit Gus mind a Mystic Pophecy, mind a Firewind repertoárjában szívesen látná...
Egyszerre reménykedve és félve hallgattam bele a Disturbed harmadik albumába. Reménykedve, mert a csapat eddigi két lemeze iszonyatosan betalált nálam, így hamar új kedvencet avattam személyükben. Félve pedig azért, mert a harmadik lemezt tartják mindenhol vízválasztónak, sokan jó indulás után itt rontják el, vagy lassú építkezés után épp ezzel rob...
Csúcskategóriás muzsikusok által megbízhatóan hozott, vitathatatlanul kiugró minőség vagy izgalommentes stagnálás? Nehezen tudnám eldönteni, melyik foglalja össze legjobban az új, sorrendben hatodik Arch Enemy album lényegét, de tény: a két évvel ezelőtti, egyébként kitűnő Anthems Of Rebellion lemezen mutatottakhoz a Doomsday Machine zenei értelemb...
Eyehategod, késői Entombed, Superjoint Ritual - nagyjából ezekkel a nevekkel tudnám belőni a Raging Speedhorn irányvonalát. Vagyis az angol csapat amolyan igazi garázsmélyi gyűlölet-tirádákat vezet elő harmadik nagylemezén. Nem annyira mocskosak, mint az Eyehategod, nem olyan szélsőségesek, mint Phil Anselmo bandája, és nem is írnak olyan kerek dal...
Vannak zenekarok, amikben az égvilágon semmi új vagy igazán különleges nincsen, mégis egyből rokonszenvet ébresztenek az emberben, mert valami olyan nehezen megfogható pluszt nyújtanak, ami miatt az ő lemezüket megeszem, 10-ből 9 hasonszőrű zenekarét meg nem. A New Jersey-i Agents Of Man pont ilyen. Tipikusnak hangzik a név, tipikus a borító, mégis...
Nem tudom, mi volt az apropója ennek az EP-nek hat nagylemez után, de azt viszont sajnálom, hogy egyébként jó zenét játszó zenekarok hogy tudnak leragadni egy, a minimalitás határát súroló szövegvilágnál (a magyar punk r'n'r zenekarok többsége átvette a "pisi-kaki punkot" ?). A Brigád kapcsán zenében is a "nagy előd" Prosectura hatásait vélem felfe...
Újra itt van Andersen, a nagy meseíró, aki mintegy 10 évvel ezelőtt kezdte újra áldásos tevékenységét. Igaz, kimeríthetetlen fantáziája akkoriban kissé más jelleget öltött a korábban megszokottól, de a szimfonikus alapú prog metalra (is) fogékony mesebarátok hamarosan ráéreztek az újdonság ízére és keblükre ölelték a nagy meseírót.
Nyilván nem véletlen döntöttek úgy Evan Seinfeldék, hogy Means To An Endre keresztelik friss, sorrendben nyolcadik stúdióalbumukat, hiszen ők már tudták, amit pár hete mi is tudunk: ez itt az utolsó Biohazard opusz. Sajnálom a brooklyni keménykötésűek döntését, mert nemcsak az előző évtized egyik emblematikus zenekaráról van szó, hanem tinédzserkor...
Facebook
Twitter