Shock!

Ellenálltam a kísértésnek, hogy összeadjam az elmúlt hetekben általam arénaszínpadokon látott zenészek életkorát – bizonyára olyan elképesztő szám jönne ki, amire valójában sem ők, sem én nem vagyunk kíváncsiak. Bevallom, viccel felérőnek tűnt a helyzet, amikor eldőlt, hogy a Metallica, Sting és a Scorpions után a Duran Duran lesz a júniusi nyugdíjasklub újabb állomása számomra, de azért nagyon bíztam benne, hogy a scorpionsi illúziórombolás után ezúttal a skála másik végéről kapunk majd egy minőségi produkciót. Arra azonban még csak nem is számítottam, hogy a nyár egyik legmeggyőzőbb két óráját töltöm majd el az újromantikus legendák társaságában, ahol szinte semmi nem emlékeztet majd az évek könyörtelen múlására.

Ha már mindenáron bemelegítő zenekart keresünk a Duran Duran elé, számos lényegesen rosszabb opció is felmerülhetett a Compact Disco szerepeltetésénél, és nem is sült el rosszul a dolog. A csapat ráadásul ezt az alkalmat választotta arra, hogy nyolc év után újra az eredeti felállásban, Lotfi Begivel álljanak színpadra. Hozzám ugyan soha nem állt közel az az italodisco-vibe, amelyen a formáció utazik, ellenben azon kevesek közé tartoztak ezen az estén, akiket a közönség nemhogy elviselt, de akikhez a maga módján még kapcsolódni is próbált.

A két helyhez kötött zenész mellett Walkó Csaba egyedül próbálta bejárni a színpadot és megmozgatni azokat, akik már ekkor megérkeztek, nem is minden siker nélkül. Már ők sem szóltak rosszul, és ez a fél óra pont annyi volt, amennyi nekem belőlük még nem fáj. Ők pedig annyira belemelegedtek, hogy saját bevallásuk szerint észre sem vették, hogy közben letelt a számukra rendelt idő, így levonulásuk különösen hirtelenre és gyorsra sikerült.

A Duran Duran semmilyen különösebb bemutatásra nem szorul, a koncertre való felkészülés a többség számára valószínűleg sóhajokkal teljes nosztalgiát jelentett, olyan nagyon szigorú elvárások szerintem senkiben nem fogalmazódtak meg. Bennem még annál is kevesebb, hiszen bár a zenekar többször is megmászta a népszerűségi csúcsokat, és az MTV-korszak egyik kirakatbandája voltak, a ′80-as és ′90-es évek, amikor én is meghatározó zenei tapasztalatokat szereztem, finoman szólva sem a Duran Duranról szólt nálam. Az aktuális slágereikkel nyilván találkoztam, nem is volt ellenük különösebb ellenvetésem, de az életművükkel behatóan soha nem foglalkoztam. Kissé meg is lepett, hogy a csapat a mai napig aktívan készít új anyagokat, gondolom, főképp a saját szórakoztatásukra, rászorulva egészen biztosan nincsenek. Így viszont nem szimpla nosztalgiaattrakcióra készülhetett a nagyérdemű, hanem egy folyamatosan alkotó, ordítóan nagy leállások nélkül üzemelő zenekart köszönthetett.

Simon Le Bonék egyébként még annyira sem túrják fel a térség színpadait, mint mondjuk a Pet Shop Boys, nálunk egészen konkrétan tizennégy éve nem jártak, amikor ugyanitt mi is megnéztük őket. A Papp László Budapest Sportaréna ennek ellenére sem telt meg teljesen rájuk, ami ebben a fesztiválokkal terhes, vakációs időszakban csak akkor meglepő, ha összehasonlítom a pár nappal azelőtti Sting-koncerten tapasztaltakkal. Furcsán is adta ki magát, hogy mivel az újkori szokások szerint a sima állójegyeseket a küzdőtér felezővonala mögé száműzték, a kiemelt állóban a színpad elé tömörülők mögött egy komolyabb lyuk alakult ki. Nem mintha ez a Duran Duran felvonulását követően már különösebben számított volna, pillanatok alatt egyetlen hatalmas házibulihelyszínné változott az Aréna, vigyorgó, táncoló embereket lehetett látni mindenhol, és ez hasonlóképpen történt a színpadon is. Mindehhez pedig a hangzás, ha nem is az első perctől, de mondjuk a másodikként érkező The Wild Boystól kezdve álomszerű volt.

Ez nem okvetlenül lemezminőséget jelent – hangosan, zúzósan, rockbandához méltóan szólalt meg a zenekar, az alapfelállást két vokalista hölgy és egy szaxofonos egészítette ki. Dominic Brown természetesen hibátlanul pótolta gitárjával a betegsége miatt továbbra sem turnéképes Andy Taylort, fazonra azért kicsit lelógott a képről a markánsan beőszült legendák társaságában. Utóbbiak pedig jóval hatvan felett is lazán bizonyították, hogy nem csak akarnak, de tudnak is szórakoztatni, a mérhetetlen rutin miatt nyilván a kisujjukban van az egész, ugyanakkor simán elhiszed, hogy csak most, csak neked adnak bele mindent.

Ez a minden pedig valóban szó szerint értendő, ebből a produkcióból bizony semmi nem hiányzott, a főhősök mind hatalmas fazonok, és szinte nevetségesen jók ma is. John Taylor basszussoundjától már harminc éve is leolvadtam, és most sem találom rá a jelzőket, de még nála is feltűnőbb volt, hogy Simon Le Bon milyen jó formában van, a két órát fizikailag és hangban is magas szinten lehozta, változatlanul a frontemberek gyöngye.

A setlistben akadt pár meglepetés, de alapvetően a magától értetődő tételekből akadt több, ahogy annak lennie kell egy ilyen státuszú banda és annyi év hazai koncertínség után. A nem várt ajándékokra jó példa a The Chauffeur, amit idén először nálunk vettek elő, és amúgy sem egy agyonjátszott darab a repertoárban, de nem hallgattak arról sem, hogy akadnak egészen friss, szintén remek szerzeményeik is. Azt pedig úgyis minden érintett el tudja képzelni, hogy milyen hatással bírt a buli közepére pakolt The Reflex / Ordinary World / Come Undone sor, és ha szabad egy személyes megjegyzést, az Ordinary World az egyike azon kevés agyonjátszott rádiós topslágereknek, amit egyszerűen képtelen vagyok megunni. Ha pedig valaki nem táncolni, buborékot fújni vagy Mayhem-pólóban szigorúan nézni akart (mindegyikre akadt példa), az éppen megidézett korszakhoz méltó háttérvetítésben gyönyörködhetett, vagy meghallgathatta, hogy mit gondol Simon Le Bon az áprilisi magyarországi választásokról.

Önfeledt hangulatával a legjobban egy szabadtéri fesztiválon tudott volna érvényesülni ez a buli, de a kemence hangulatú kintlétről ezúttal boldogan lemondtam. És míg a Metallica, Sting és a Scorpions esetében rendre előkerült a hamarosan elkerülhetetlenné váló visszavonulás gondolata, a Duran Durannél egy pillanatra sem jutott ez eszembe, amíg a színpadon figyeltem őket. Ez pedig, azt gondolom, mindennél egyértelműbben mesél arról, hogy mennyire jó ez a zenekar még ma is.