Egy ízben róttam már eme északi zenekarról, méltatva fantasy világban mozgó énekes meséiket. Nos, úgy tűnik, a Battlelore örök életre szóló kötelékkel láncolta magát ehhez a témához - ami egyáltalán nem baj. Valószínűleg a lelkük mélyéig be vannak oltva Tolkien nagyszerű történeteivel, amit jelenlegi, friss albumukon is igen beszédes címek jeleznek, mint pl. Ghân of the Woods, Trollshaws, Of Orcs and Elves, vagy épp Gollum's Cry.
Ez a kedvenc lemezem 2005-ből. Pedig voltak jók. És ezen az albumon - mondhatnánk - nincs semmi különleges. És mégis - folyamatosan ezt hallgatom már mióta, vezetés közben, bármilyen elfoglaltságom alatt, otthon, máshol, bárhol. Leginkább hard rockként lehetne aposztrofálni a stílust, amelyben egy kedves, szappanoperába illő dramaturgia alapján a P...
Finnországból érkezett az Autere cd-je. A csapat 2002-ben alakult, eleinte göteborgi csapatok feldolgozásait játszották, ami hamar hamvába holt. Tagcserék, majd egy demó, aztán koncertezés, új gitáros, majd az EP következett.
Kellett nekem Mago De Oz kritikákat írnom, a szerk. már át is passzolta egy újabb spanyol banda cd-jét. Azonban ennek a csapatnak nem sok köze van ahhoz klasszikus metal vonalhoz, amit a Mago és a Tierra Santa képvisel. Ez még önmagában nem is lenne baj, de ahogy csekély spanyoltudásomat is bevetve a honlapjukat nézem és hallgatom a temérdek fenn l...
Ha valaki megkérdezné, mi a véleményem a Primal Fear munkásságáról úgy általában, azt felelném: "Tökmindegy, melyik lemezüket teszed fel, de az első a legjobb". Ezzel azt hiszem, sokan vannak így: amikor az egyes PF megjelent, tulajdonképpen különlegeségnek számított, hiszen az akkoriban felbukkanó fiatal bandák elsősorban a Helloween-féle happy me...
Feltételezem, a hazai Vader rajongótábornak ismerős lehet egy bizonyos Daray nevezetű egyén, illetve a - gondolom csekélyebb számú - Behemoth fanok számára Orionról nem az űrhajó jut eszükbe. Nos, eme két zenész egy bizonyos Vesania nevű együttesből ugrott be a fent említett két black metal csapatba.
Be kell vallanom valamit: régóta kacérkodtam azzal, hogy írjak a Shock! részére valamilyen jó kis korongról. Valahogy mindig elmaradt a dolog, pedig a szándék mindkét oldalról megvolt. Azonban az új Rata Blanca lemez kapcsán nem tudtam magamban tartani a gondolataimat. Ez most néhányatoknak jó lesz és remélem keveseknek lesz rossz!
Zseniálisan jó az új Soulfy. A "zseniális" jelző az, amiről sosem hittem volna, hogy valaha megfordul a fejemben a Soulfy kapcsán, hiszen az utóbbi lemezeik enyhén szólva csalódást okoztak, és nem vártam semmi jót Max Cavalerától. Aztán most meg itt van ez a Dark Ages, meghallgattam egyszer, aztán még jó sokszor - ami sajnos egyre ritkábban fordul ...
Noha bő egy éve jelent meg a cd, mégis cirka egy hónapja jutott el hozzánk. Az első hangok felcsendülése után sejtettem, hogy nagy valószínűséggel kedvelni fogom a lemezt. Az első, két és fél perces trackben nem történik más, mint death-thrash riffeket ontanak a gitárosok, a végén kicsit tekerten, mertem remélni, hogy a zene nem két alaptémából fog...
Elég sajátságos a Limp Bizkithez fűződő viszonyom: bár sohasem voltam a rajongójuk, mégis valahogy úgy alakult, hogy az összes lemezüket ismerem. Ez mondjuk annak fényében, hogy a média az ezredfordulón mekkora hisztériát csapott köröttük, nem túl meglepő, meg vannak bizkites barátaim is, akik nem igen engedték volna, hogy teljesen elfeledjem a ban...
Éppenséggel lehet az embernek herótja is az efféle "live", "rare", "best of live", "best of rare", "live and demos", "best of demos" stb.-típusú kiadványoktól. Legtöbbjük messziről bűzlik és penetráns aprópénz-szagot áraszt, nemritkán pedig nevenincs kiadók akarnak még egy gyorsat kaszálni, mielőtt végleg lehúzzák a redőnyt; maguk a zenekarok pedig...
Bevallom, nem sok cseh zenekart ismerek, így nagyon kíváncsi voltam mit rejt a Quarterstorm zenéje. 2001-ben alakultak, még akkor más célokkal. Tagcserék után 2004-ben vették fel a bemutatkozó, négy számos EP-jüket, amit most van szerencsém hallgatni.
Van egy óriási előnye a 2005-ös Totenmond lemeznek: nevezetesen az, hogy jó 20 perccel rövidebb, mint elődje. Míg a 2004-es Unter Knochen csaknem egy órán keresztül büntetett, addig a Tonbergurtod játékideje alig negyven perc. Hogy ne legyek végig ilyen pikírt, el kell ismernem, hogy tényleg jobb ez a lemez, mint az előző volt. Nézzük, hogy miért.
Ez bizony szupergroup a javából! Négy, prog körökben igen jól ismert muzsikus dugta össze a fejét egy kis közös projektezésre: John Mitchell, az Arena gitárosa (itt énekel is); a Marillionből és a Transatlantic-ből ismert Pete Trewavas bőgős; John Beck billentyűs az It Bites oszlopos tagja (na, róluk még sose hallottam, pedig honlapjuk tanúsága sze...
A 10 Fold B-Low első lemeze egész pofás volt a maga műfajában, kíváncsi voltam vajon folytatódik-e a tűz lobogtatása vagy inkább hamvukba halnak. Az első dal nagyon Slipknot, de ugye ez a hatás eddig is megvolt náluk. Azért ettől függetlenül groove-os, zúzós a zene.
Micsoda összefonódásokkal bír a kanadai Ivory Knight! A csapat a 80-as évek végén alakult, akkoriban elkészítettek egy demót, majd gyorsan fel is oszlottak 1990-ben. Az akkori felállásban dobolt Paul Malek, aki az Annihilator demókon is közreműködött. Az énekes srác, a különleges nevű John Devadasan Perinbam keltette újra életre a csapatot '99-ben,...
Ha csak azt nézem, kik zenélnek a Painmuseumban, látatlanban (izé, hallatlanban) bevésnék egy 10-est a cikk végére. Lássuk kik ők: Metal Mike Chlasciak a gitáros (Testament, Halford), Bobby Jarzombek a dobos (Iced Earth, Halford, Riot, Spastic Ink ésatöbbi), Steve DiGiorgio bőgőzik (Testament, Death, Sadus, Iced Earth megaholmég), Tim Clayborne vok...
Bizony, ez egy olyan rút világ, ahol minden ficakban kémek és ügynökök settengnek, s nem csupán a falaknak van fülük, hanem még a falevelek is orvul leskelődnek a mit sem sejtő emberek után. Alighanem minden bennfentes tudja, hogy a Leaves' Eyes legfőbb ismérve Liv Kristine személye, illetve hangja. E hölgyet sokan kedvelik - én sajna nem tartozom ...
A finn Steep szokványos thrash/metalcore-szerűségben utazik, amitől majd minden rockzenét kedvelő haja szála az égnek mered, de hát ez van, a forrás úgy látszik, kiapadhatatlan.
Tudom, prófétáék már korántsem zöldfülűek a szakmában, hisz a kilencvenes évek derekán kezdték terjeszteni jóslataikat, én azonban eddig csupán futtában érintkeztem velük - és aligha lesz ez másként a jövőben is. Az alapvető kérdésem imigyen fest: ez valami vicc? Hogyan szólhat egy album ennyire pocsékul, vacakul, bedobozoltan, torzan?
Hm... izéé... Nem mondanám, hogy a Stanley tökéletes zenekarnév lenne, hiszen némely szlengben a férfi hímtagot bírják így nevezni. A biográfiára nem térnék ki, nézzétek meg a honlapon, magáért beszél. A zene amolyan nyolcvanas évekbeli magyar rockzene, motoros-feelinggel, tufa riffek, alap dobtémák, tipikus kocsmazene, ahogy azt a honlapon látható...
Érdekes zenekar ez a Staind. Valahogy minden lemezük betalál nálam első meghallgatáskor, aztán egy idő után kiszorulnak a lejátszómból. Aztán, mikor felteszem magamnak a kérdést, vajon azért van-e ez, mert mégsem bizonyultak elég jónak a dalok, és újra előkapom a korongokat, megint csak elkap a hangulat.
Komoly aggodalmaim támadtak, mikor meghallottam a zenekar nevét, illetve a lemez címét. Lélekben már készültem is föl valami borzalmas, hallgathatatlan black metalra, de szerencsére totál eltájoltam magam! Doom ugyanis a megfejtés, méghozzá nem is a hörgős fajtából, hanem a teátrális, monumentális részlegből, lásd Candlemass, de egy jó nagy adag vi...
Időről-időre bukkannak fel a semmiből olyan új csapatok, akik nem akarják megváltani a világot, bemondani a tuti megfejtést, csak megkapó színvonalon nyomják azt a zenét, amit szeretnek. Ilyen a Philadelphiából származó Omegalord is, akik esetében ez a zene az a fajta, amit mostanában előszeretettel neveznek - vélhetően igen kiművelt, és nagyszerű ...
Újra él és virul az Obituary. Igaz Allen West gitárosnak mostanában halvány sejtelme sincs, valójában akar-e zenekartag lenni vagy sem, na de majd csak eldönti. Előbb-utóbb. Addig is itt az új lemez, ami kb. olyan, mintha időgépbe ülnénk és visszarepülnénk úgy tizenvalahány évet. Vagy még többet, jaj, a fene sem tudja, annyira gyorsan pörög az idő ...
Alanis felnőtt. Persze ezt már elmondtam előző lemezével kapcsolatban is, de most itt egy újabb bizonyíték. Pontosan tíz évvel azután, hogy napvilágot látott a Jagged Little Pill névre keresztelt debütáló korongja. Akkor egy szemtelenül fiatal dalszerző, egy még kissé karcosan vagány, vagy épp az akkori divatok szerint indie-grunge felhőbe burkolóz...
Szakasztott olyanok, mint Fawkes. (Mesétlen beállítottságú olvasóink kedvéért: az öreg Dumbledore professzor főnixe, aki saját, mélán füstölgő hamvaiból képes újjáéledni.) Adott egy brazil (bocsi, finn!) szappanopera. A legkisebb fiú, Aranytorkú Timo egy szép napon elunja a banánt, földhöz csapja a mikrofont és kikattan.
Facebook
Twitter