Ne szépítsük a dolgot: a ragga/dancehall illetve az ezekkel rokon dub dolgoktól mindig felállt a szőr a hátamon, és míg más elektromos zenei irányzatokat idővel megkedveltem, a dub valahogy soha nem tudok kijönni nálam a karanténból. Ezért aztán a metalt a ragga énekléssel párosító Dub Warról sem dédelgettem kifejezetten jó emlékeket magamban. Most meg itt ez a lemez és teljesen levett a lábamról. Ki érti ezt?
A német csapat neve a Somewhere Into Nowhere rövidítése, mely egyben 2003-as első lemezük címe is volt. Második lemezük ugyanúgy a 80-as évek amerikai hajmetalját idézi, ráadásul a sok esetben bevált recept szerint angol énekessel (Jason Marks) próbálnak autentikusabbak (és valószínűleg akcentus-mentesebbek) lenni.
Talán már idejétmúlt is a kritika, mivel a csapat honlapja helyén egy német nyelvű szöveget találtam, amit ugyan nem értek, de sejtem, hogy azt jelzi, megszűntek létezni. Osztrákok egyébként az istenadták és crossover zenét nyomnak, csak az eléggé elveszi az ember kedvét, ha már az első dal refrénje (ami valami hóttegyszerű kéthangos izé) irgalmatl...
Gót rock bevezetőt követően egy ismerős hang nyikordult fel. Nocsak, ez Entwine? Aha. Korábban kéne az infólapot megnézni. Finnek ők is, és egyetlen közös halmazuk a fent említett gót-glam csapattal Mika Tauriainen énekes. Furcsa, kissé glamesen, finomkodóan nyávogó hangját anno némi időbe telt megszoknom, de mostanra egész jól elvagyok vele.
André Matosék csapatának, amint az látható, nevet kellett módosítania. Persze radikális váltásról szó nincs, egyszerűen hozzácsaptak plusz egy "a" betűt a névhez és a másik Shaman zenekar (akárki legyen is az, gondolom, nem a magyar Sámánról van szó, hehe) ügyvédje megnyugodhat.
Dániából származnak Anubis isten lelkes követői. A Jesper M. Jensen gityós-billentyűs, illetve Morten Sorensen dobos által összeverbuvált csoportosulás egy órát kitevő albuma vaskos alaptónusú, prog elemekkel támogatott, átlagban alig középtempós power metalt tartalmaz.
Azt hiszem, azzal mindenki egyetért, hogy az északi, svéd vonalbeli black metal hordák között az egyik legjobban csengő név a Naglfaré. Az 1992-ben Kristoffer Olivius basszer és haverja, J. Rydén , az akkori vokalista által alapított csapat '95-ös bemutatkozó albuma, a Vittra igen nagy hullámokat vert fel a fekete fém műfajban, olyannyira, hogy a k...
Ez a banda a kiadó honlapja szerint svéd, pedig én csont nélkül németnek tippeltem volna. Ugyanis, bár jól nyomják a dallamos metalt/hard rockot, az előadásmód nem skandinávos, sokkal inkább egy kis germános sarkosság jellemző a csapatra.
Ahogy egyre trendibbé vált (illetve válik) a metalcore szerte a világon, az addig stabilan korrekt zenekarokat megjelentető kiadóknál is felbukkannak sorra a gyengébb eresztések. Sajnos a Lifeforce, amely eddig ezen műfaj kiadásában jeleskedett, eme első más stílusú jelöltjével nem kerülheti el sorsát, a Withered enyhén szólva nem tetszik (bár nem ...
Hosszú évek szünetét követően Gary Holt gitárfenomén és társai tavaly egy olyan lemezzel tértek vissza, amivel az utóbbi tizenegynéhány év thrash terméséből legfeljebb a Testament Gatheringje és a Slayer God Hates Us Allja vehette fel a versenyt. A szakma letérdelt a lábuk elé, Európában igen jól fogyott a Tempo Of The Damned, Amerikában a Megadeth...
Megszokásból simán Aebsence-nek írtam a zenekar nevét, aztán csodálkoztam nagyon, hogy miért nem találok infót a lemezről. És miért a gödöllői kedvenceimet dobálja ki a gugli. Ennyire akarnám már, hogy rendes kiadónál legyenek, hajnananaj!
Neves - és nem kevésbé sebességmániás - zeneművészek tömörültek össze, hogy a közösbe dobják elképzeléseiket, majd a katyvaszból mesteri mega-melódiákkal tűzdelt nótákat tákoljanak össze. A Savage Circus tagságát részint Persuader arcok (Emil Norberg, illetve Jens Carlsson) alkotják, részint a veterán fémharcos, Piet Sielck (Iron Savior), valamint ...
Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy a zseniális kópiabandák korát éljük. Hellfueled, Astral Doors, Perzonal War, Communic - mind hihetetlen magas színvonalon játsszák azt a zenét, amit évekkel korábban már megkedveltünk az eredeti előadóktól.
Nos, 2005-ben is nagyjából úgy ugrálhat mindenki a Chimaira új lemezére, ahogy azt eddig tette. A srácok nem nagyon változtattak a jól bevált recepten: izomriffek, izomptempók, dühös üvöltés, oszt annyi. Mindemellett jófajta dallamos gitárszólókat is hallhatunk, ami ebben a műfajban annyira nem mindennapos, és legalább feldobja az amúgy elég hosszú...
A brit doom-zászlóvivő Cathedral (és benne Lee Dorrian) mára ikonná vált. Valami olyat csinálnak a doom metalon belül immáron 15 év és 7 stúdióalbum óta, amit mások nemigen tudnak. Nem tágítanak a jobbára belassult (bár náluk nem feltétlenül), jellemzően Sabbath-alapú muzsikától egy centire sem, de az ő értelmezésükben ebbe szinte minden belefér.
Ritkán ugrom, ha interjúlehetőségről van szó, de úgy látszik, e téren nem tartozom a szerencsés csillagzat alatt születettek közé. Tavaly a Europe-ot az utolsó pillanatban lemondta (na nem a zenekar, hanem) a szervező, az idei év nagy csalódása pedig az, hogy a Purple kiadója akkorra adott időpontot, amikor éppen nyaralni mentünk. Ráadásul, mint ut...
Különféle okok miatt lehet szeretni ezeket a derék svédeket. Ők ugyebár a nagy átalakuló-művészek. A kezdeti idők true heavy, kardlengetős, lovagos históriái után olyan profi váltást - vagy fejlődést - mutattak be, amilyenre kevesen lennének képesek a szakmában. Muzsikájuk ereje nőttön-nőtt, albumról albumra képesek voltak bivaly nóták tömkelegét o...
Bevallom - lehet, hogy előítéletekkel bírok -, már nehezen szánom rá magamat egy gusztustalan borítójú lemez meghallgatására, mert nagyjából érzem, hogy mire számíthatok (ez alól talán az egyetlen kivétel a Slayer klasszikus Reign in Bloodja). Csehország egyik undergound black metal bandája, a Carpatia pedig igazán beteges borítóval rukkolt elő.
Rendben, fogadjuk el a tényt: amikor Finnföld vodkavedelő ifjai hordákba tömörülnek, hogy haverilag összebarkácsoljanak valamit, az általában élvezetdús véget szokott érni. Nincs ez másként most sem.
Igen, szeretem a Hypocrisyt. Még akkor is, ha pontosan tudom, mennyire kiszámíthatóvá vált mára a zenekar. (Igaz a Catch 22 lemezen hallható nyilvánvaló Slipknot hatástól sok rajongó sértődötten fricskázta arrébb a cd-t, ebből visszavettek azóta.) Igen, a sci-fit is imádom.
Itt a név és a lemezcím mindent elmond helyettem: ez a kiadvány tulajdonképpen nem más, mint egy szuvenír a fergeteges februári Cornerstone koncertről. Aki ott volt, annak örök emlék marad a buli, tehát automatikusan be fogja gyűjteni - ha ismerte a bandát korábban, ha nem, olyan véleménnyel ugyanis nem találkoztam, amely szerint ne lett volna kirá...
A történet Finnhonból indul, ahol egy zeneszerző-multiinstrumentalista fószer, nevezett Jani Stefanovic (Am I Blood) addig-addig zizegett nagy magányában, míg végül rábogozta magát Christian Rivelre, aki nem más, mint a Narnia dalnoka. Együtt ültek neki, hogy közös ötleteken agyaljanak. Végül a szintén oroszlánmesés basszistával kiegészülve stúdiób...
Sok olyan zenekar működik boldogan, amelyik nem az eredetiségről híres, mégis van bennük valami, ami megfogja a hallgatót (deja vu érzésem van, mintha mostanában egyre többször kellene ilyen mentegetőzve kezdenem a cikkeket). A legtöbbre persze az ember csupán annyit mond, hogy "kellemes", ami sokat elárul: tartósan nem lesz örök kedvenc, de háttér...
Ahogy a cím is jelzi: nagy harc volt, amíg végre megjelenhetett a Remorse új lemeze. Sokszor van értelme a küzdelmeknek, kínlódásnak - nevezhetjük sorozatos szívásnak is olykor - de úgy érzem, jelen esetben megérte: olyan albumot sikerült letenniük az asztalra, ami abszolút időtálló lesz, és a hazai thrash csapatokra remélhetőleg inspirálólag hat. ...
Kissé bajban vagyok az Enchanttel. Két lemezüket ismerem, a 98-as Breaket meg a 2000-es Juggling 9 or Dropping 10-t. Kedvelem is ezeket, viszont van egy nagy bajom is velük: iszonyatosan igényes, kimunkált, remekül felépített nóták szerepelnek mindkét anyagon, de valahogy hiányzik róluk a tűz, az izgalom. Kevés a kiemelkedő pillanat, így bár hiába ...
Manapság egy borító vagy olyféleképp figyelemfelkeltő, hogy állat jó a grafikája (vagy a fotó rajta), vagy úgy, hogy a lehető legsemmilyenebb. A The Machete ez utóbbiak közé tartozik: sárga semmi, rajta a zenekarnév és a cím. Elég puritán. A srácok tikatikás svéd death/thrasht játszanak, a hozzá illő vastag gitárhangzással. Ennek ellenére finn a ze...
Ha lenne olyan kategória, hogy diszkógótmetal, akkor a Lullacry kiválóan beleillene ebbe a skatulyába. Akkor most gyártok egy ilyen műfajt, jó? Vehemens kezdés, mondhatni igen felfokozott hangulatban tolják a lovemetalt Lullacry-ék, aztán picit visszavesznek a tempóból, a második nóta már nem a húsos riffekről szól, inkább a dallamokról, az érzelem...
Facebook
Twitter