Shock!

Kissé bajban vagyok az Enchanttel. Két lemezüket ismerem, a 98-as Breaket meg a 2000-es Juggling 9 or Dropping 10-t. Kedvelem is ezeket, viszont van egy nagy bajom is velük: iszonyatosan igényes, kimunkált, remekül felépített nóták szerepelnek mindkét anyagon, de valahogy hiányzik róluk a tűz, az izgalom. Kevés a kiemelkedő pillanat, így bár hiába szerepelnek jó nóták az említett műveken, mégis, hosszú távon kissé fárasztóan hatnak rám.

És ez sajnos hatványozottan igaz eme dupla koncertlemezre is. Jól hangszerelt, érzelmekkel teli, kimondottan szép muzsika az Enchanté, de valami nagyon hiányzik. Nincs lüktetés, energia, harapósság, egyszóval nem ÉL a lemez úgy, ahogy egy élő anyagnak kellene. Sok az akusztikus gityó is, ami például a Mondayben hihetetlenül jó, de több olyan kéne, mint a The Thirst, ahol merészen elengedik ujjaikat a fiúk és végre Ted Leonard is rekeszt egy szépet. Ugyancsak jól esik a tempósabb Under the Sun, meg a Paint the Picture, a Juggling nyitónótája is. Király a vicces című Progtology, ami hű is a címéhez, Douglas A. Otték itt villantanak a legtöbbet. Jó kis nyakatekert dolgok vannak benne, ének viszont semmi.

A kettes cd két igazi csemegét is rejt, a Black Eyes & Broken Glass-t és a Colors Fade-et ugyanis akusztikusan kapjuk és ezek szintén nagyon feelingesek. A csúcspontot - legalábbis számomra - a két Break lemezes nóta, a My Enemy és a címadó jelenti. Utóbbi még mindig hihetetlenül zseniális. Még soksok kellene nekem erről az anyagról!
Összesítve tehát ez egy zeneileg hihetetlenül felkészült banda profin összerakott, feljátszott anyaga, amiből a kellő energia hiányában sok a 140 perc! Háttérzenének, olvasáshoz kiváló, de mint koncertlemez hagy kívánnivalókat maga után.