Shock!

Manapság egy borító vagy olyféleképp figyelemfelkeltő, hogy állat jó a grafikája (vagy a fotó rajta), vagy úgy, hogy a lehető legsemmilyenebb. A The Machete ez utóbbiak közé tartozik: sárga semmi, rajta a zenekarnév és a cím. Elég puritán. A srácok tikatikás svéd death/thrasht játszanak, a hozzá illő vastag gitárhangzással. Ennek ellenére finn a zenekar.

Határozottan tetszetős a zene, olyan jófajta groove-os, magával ragadó thrash, ami nincs híján a sebességnek sem. A vokalista ordít, hörög, ordítva énekel, bevet mindent a stílus bizonyos keretein belül. Meglepetésemre még dalra is fakad (Turned To Dust, The Taint, stb.), saját korlátai között. Nem egy pacsirta a srác az igaz. De legalább feloldja az egy hangon kántálást, ami hosszú távon fárasztó és unalmas. Még dalolós nóta a Fool For Respect, itt meglehetősen hasonló két hangot hoz dallamilag a vokalista, mint az előzőekben. Jó, hát tényleg nem egy Geoff Tate, na.

A nóták tényleg lehengerlőek, pedig erre sem lehet azt mondani, hogy hűűű, de egyediek, meg mennyi újdonságot építettek bele a zenéjükbe, mégis működik, él, lélegzik és jó hallgatni. Akinek persze tömény a folyamatos túrás és tikatika, az kerülje el a lemezt, igazából egy jóféle balos parasztlengő az egész, annak viszont tökéletes. Nem is kell többet várni. (Mondtam mindezt úgy négy dalig.)

Szóval bírom az ilyen zenéket, de a lemez közepe felé már kezdett fárasztani a totálisan egyforma tempó és nótaszerkezet, hiányolom a pici megjegyezhetőséget, mert így sajnos csak egy nagy dara lesz az egészből. Bár ha valaki erre vágyik, nem lesz panasza. Zeneileg, ötletileg számomra kevés a The Machete, talán majd a következő lemezen még jobban lehengerelnek. A záró nóta felüdülés komótosabb tempójával, az addigitől eltérő (énekdallamban nem, hehe) témáival. "Lírai".

Kellemes pillanatokkal teli, de nem átütő erejű album.