Shock!

március 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Huntress: Starbound Beast

huntress_cA Jill Janus vezette amerikai Huntress tavaly kiadott bemutatkozó korongjával elég komoly visszhangot váltott ki az undergroundban. Bár bankot nem robbantottak, sikerült jelentős ismertségre és reputációra szert tenniük a misztikus/okkult metal színtéren, amelynek köszönhetően turnéztak többek között a Behemoth és a Dragonforce társaságában is. Mindebben komoly szerepet játszott az a nem elhanyagolható tény, hogy frontjukon egy igazi metal boszorkány áll, aki azelőtt nem mellesleg még a Playboy hasábjain is látható volt, de abszolút igazságtalanság lenne a csapatot azzal vádolni, hogy sikerük csakis az optikai tuningnak köszönhető. A Spell Eater ugyanis méregerős lemez volt, amely a korai Mercyful Fate-jellegű muzsikákból merítve, a nagy példaképekhez hasonlóan extrém és sokszínű vokális megoldásokkal, és nem utolsósorban igen jó dalokkal operált.

megjelenés:
2013
kiadó:
Napalm
pontszám:
6,5 /10

Szerinted hány pont?
( 9 Szavazat )

Épp ezért amikor megtudtam, hogy alig egy év elteltével már érkezik is a folytatás, abszolút lelkesen és éhesen vetettem magam a hangfalak elé, hogy Jill és hordája ugyanúgy szétcincáljon, mint tették azt tavaly az Eight Of Swords, a Sleep And Death vagy a Night Rape nótákkal. A felkoncolás azonban sajnálatos módon elmaradt, és hiába hallgatom azóta újra és újra a Starbound Beastet, sajnos megingathatatlanul kitart bennem az a makacs meggyőződés, mely szerint ez bizony sokkal laposabb produkció, mint elődje. Mindennek oka pedig egyértelműen Jill, aki extremitásának nagy részét levetkőzve jócskán visszavett az acsarkodásból. Úgy is mondhatnánk, hogy míg a Spell Eateren egy vérivó domina-boszorkány szaggatta fel hegyes karmaival nyaki artériánkat, addig a Starbound Beasten egy erős, ám maximálisan megregulázott, vadhajtásoktól mentes, épp ezért sokkal kevésbé izgalmas vokalistával van dolgunk. Lehet, hogy ez nettó hülyeség, de olyan érzésem van, mintha valaki megmondta volna a bandának, hogy jó az irányvonal, épp csak ha kicsit visszavesznek, tán könnyebben jön az áhított nagy áttörés is.

Ha tehát egy szóval kellene összefoglalnom, milyen a Starbound Beast az első Huntress lemezhez képest, a választásom egyértelműen a „befogadhatóbb"-ra esne. Elég csak meghallgatni a I Want To Fuck You to Death-et (amelynek szövegét Lemmy írta), pontosabban annak refrénjét, és máris kristálytiszta a kép, hiszen ilyen dallamos, hogy azt ne mondjam, ragadós témát nagyítóval sem találhatunk a debütlemezen. Zeneileg továbbra is minden itt van a misztikus hangulatoktól a dallamos gitárbetéteken át a nagyívű dallamokig, épp csak biztonsági játékot játszva, minimális kreativitást mutatva. Sajnos már a nyitó Blood Sisters is lapos, mind zenéjét, mind pedig Jill énektémáit tekintve. Egész egyszerűen hiányzik belőle az energia, a lendület, márpedig ezek olyan összetevők, amelyek elengedhetetlenek ebben a műfajban. Kevés a kiemelkedő téma a lemezen, bár el kell ismerni, hogy a címadó dal első két Maiden lemez által ihletett énekdallamai nagyon jól állnak Jillnek, illetve a dal végére pakolt doomos lassulás is mutat végre valami tőlük szokatlant. Mindemellett ez sem kiemelkedő, és mikor a hatodik Zenith-tel végre-valahára a gázpedálra is rálépnek, az már úgy kell, mint egy falat kenyér. Erre a nótára pont az a robbanékonyság jellemző, amit eddig a pontig hiányoltam a lemezről, és innentől kezdve be is erősödik az album, hiszen a Receiver és a Spectra Spectral is erőteljes dalok, az Alpha Tauri lebegős, elszállt témája pedig abszolút újdonság a repertoárban. Ettől függetlenül a bónuszként felpakolt Judas Priest feldolgozás (Running Wild) magasan kiemelkedik a lemezanyagról, amely összességében bőven elmarad elődjétől.

A gyengébb élő teljesítmény ellenére tavaly még nagyon bíztam a Huntressben, a Starbound Beast azonban egy összecsapott, elhibázott anyag. A harmadik lemezzel lesz mit kiköszörülni.

 

Hozzászólások 

 
+1 #4 Necrofaust 2013-08-06 14:38
Szerintem egy igen erős közepest érdemel a lemez, nekem sok része tetszik, sokat pörgött az elmúlt hetekben. Egy nőnek, ha van hangja használja, ne rikácsoljon vagy hörögjön. Kevés olyan női vokálos zene van amiben bejön, ha hörögnek vagy kárognak benne, de nyilván van kivétel: Nuclear Death vagy Derkéta.
A Sinister lemezei is gyengék, amiket Rachel-el vettek fel.
Idézet
 
 
+3 #3 pumpika666 2013-08-05 14:52
még szerencse hogy jill nem olyan lapos, mint a lemez :)
egy bónusz dvd-s(jill mindenféle pozícióból videózva...) kiadásért még meg is venném, így marad a kikölcsönzött vezió :)
Idézet
 
 
+2 #2 Nűnű 2013-08-05 11:15
Meghallgattam párszor, de nem fogott meg, elment mellettem.
Idézet
 
 
+3 #1 2013-08-05 05:42
Érdekes, amit írsz. "befogadhatóbb" Szerintem is sokkal-sokkal gyengébb lett a debütnél és szintén úgy érzem, hogy ennek oka az enerváltabb, szürkébb és kevesebb energiával operáló vokál az egyik oka. Mindazon által a zene így például számomra éppenséggel kevésbé befogadható mint a debüt. Nekem olyan érzésem támadt, mintha a csaj hazavágta volna a torkát az első lemezzel, meg a turnéval. Persze lehet, hogy neked van igazad és tényleg külső kéz van a dologban. A lényeg a lényegben, hogy ez egy gyengécske és igencsak szürke lemez lett, mentes minden izgalomtól és egyediségtől, amivel az előző anyag azonnal megnyert magának.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Watch My Dying - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.