Shock!

november 30.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Trouble: The Distortion Field

trouble_cA sors valahogy ismét nem akarta, hogy a Trouble-nek könnyen menjenek a dolgok. Ezen persze alighanem a chicagói doom istenek lepődtek meg a legkevésbé, hiszen karrierjük kis túlzással szívások, lenyúlások, méltatlan pangások sorozatából állt, szóval miért pont az utolsó hat évet könnyítették volna meg nekik odafent... Nem megyek bele a részletekbe, mi minden történt náluk a 2007-es visszatérő album, a Simple Mind Condition óta, a lényeg dióhéjban annyi, hogy Eric Wagner énekes kiszállt, jött Kory Clarke a Warrior Soulból, majd ő is kiszállt, hogy aztán Rick Wartellék végül Kyle Thomasban, az Exhorder, a Floodgate és az Alabama Thunderpussy egykori frontemberében leljék meg a végső megoldást. Ami egyébként szintén nem spanyolviasz, hiszen Kyle a '90-es évek végén beugró jelleggel már kisegítette a Trouble-t élőben, bele is kezdtek vele egy új lemez munkálataiba, de ebből aztán végül semmi sem lett.

megjelenés:
2013
kiadó:
FRW
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 46 Szavazat )

Esküszöm, igyekeztem, hogy ne homályosítsa el a tekintetemet előzetesen semmi, de nem volt könnyű dolgom. Egyfelől a Trouble-t minden idők egyik legtökéletesebb metal csapatának tartom, és még ma, lassan krisztusi korba lépve is képes vagyok visszavedleni tizennégy éves gyerekké, ha felteszem a két Def American kiadós lemezt, az 1995-ös Plastic Green Headet vagy akár az 1985-ös, kolosszális debütöt, az egyik legalapvetőbb doom mesterművet. Ha mindez nem lenne elég, Kyle Thomas simán ott van az abszolút kedvenc énekeseim között, tényleg a világ szégyene, hogy csak kallódik ide-oda ezekkel a hangszálakkal. Vagyis elég nehezen tudtam elképzelni, hogy így együtt méltatlan eredményre jussanak, még akkor is, ha megint a világon minden ellenük szólt... És végül persze nem is tudtak hibázni. Komoly várakozásokkal néztem a The Distortion Field elé, így amikor megérkezett, kicsit olyan volt a helyzet, mint amikor megkapod, amire nagyon vágytál: vége a várakozásnak, lőttek az izgalomnak, és rádöbbensz, hogy igazából nem is tudtad, mit szerettél volna. Aztán a kezdeti „tök jó!" helyét pár hallgatás után átvette a delejezettség, nagyjából két nap után beszippantott az album, és azóta nem is nagyon van kedvem mást hallgatni.

Ebben az esetben elég könnyű leírni, milyen is lett az anyag: olyan, mint egy száz százalékos Trouble album, amin Kyle Thomas énekel. És pont. Az amerikai Dél legnagyobb torkának alapkaraktere természetesen gyökeresen eltér Eric Wagnerétől, sem a hangszínük, sem a stílusuk nem hasonlít, de a maga nemében mindkettő tökéletes, kikezdhetetlen figura. Mintha Ozzy és Dio esetével állnánk szemben – és a két ember között énektechnikailag is körülbelül ekkora a különbség. Amit természetesen nem Eric ellen hozok most fel, hiszen imádom a stílusát és a dallamvilágát, hanem Kyle mellett. És nekem ugyan élőben nagyon tetszett a banda Kory Clarke-kal is 2009 őszén a Dieselben, de a tavalyi Warrior Soul lemez, a Stiff Middle Finger hallatán bizony csak áldani tudom a sorsot, hogy végül nem ő maradt a bandában. Az már a Népligetben is hallatszott, hogy a hajdani óriási torokból nem maradt túl sok, azon az albumon viszont tényleg olyan benyomást keltett a jó Kory, mint akinek kioperálták a hangszálait... Kyle ennek pont szöges ellentéte, hiszen negyven fölött is egészen megdöbbentően jól énekel. Már úgy értem, tényleg megdöbbentően. Érces hangjában óriási erő rejlik, ráadásul valami egészen játszi könnyedséggel technikázik, figurázik a dallamokkal, produkciója távolról sem merül ki azokban a bizonyos jellegzetes rekesztésekben, amelyeket annak idején Phil Anselmo is bevallottan sokat tanulmányozott az Exhorder lemezeken. Emellett végig fifikás többszólamú vokálmegoldásokkal is erősíti saját magát a legkülönfélébb helyeken. Az összhatás pedig egyenesen letaglózó.

Bizonyára Kyle személye is komoly szerepet játszik abban, hogy a The Distortion Field szikárabb benyomást kelt, mint az utolsó három Trouble stúdióalbum. Ebből a szempontból érzésvilágát tekintve valóban az 1990-es self-titled remekműhöz áll a legközelebb, és az azután készült anyagoknál kevésbé jellemző rá az a pszichedelikus, füstbe temetkezett jelleg, ami a Manic Frustrationön kezdett végleg elhatalmasodni a zenekaron. Már a nyitó When The Sky Comes Down is ezt a feszesen összerántott, fokozottan fémes jelleget erősíti, pláne, hogy elég nyíltan visszautalnak benne a '90-es lemez egyik csúcsdalára, a R.I.P.-re. Elementáris kezdés, amelynek hallatán ismét megállapíthatjuk: akárhány év is telik el, még ma sem képes egyetlen másik csapat sem olyan zakatolást produkálni, mint Bruce Franklin és Rick Wartell. E téren azonban még erre is tesznek egy nagy lapáttal a középtájt érkező Hunters Of Doomban, amely már a Dieselben is tetszett, Kyle-lal a mikrofonnál azonban tényleg elképesztően hatásos. A lemez legdurvább, legkarcosabb nótája, automatikusan beindul rá a fej, a bizarr vokálokkal megfűszerezett súlyos középrész pedig csak fokozza intenzitását.

A Trouble a maga keretei között mindig is változatos csapatnak számított, most sincs ez másképp. A Paranoia Conspiracy groove-os, középtempós zakatolása hallatán mindenki számára egyértelművé válhat, hogy nem véletlenül dobálózunk mi is állandóan a Trouble nevével mondjuk a Metallica Load / Reload lemezei kapcsán, ez a darab garantáltan igazi közönségkedvenc lesz a következő években. Nálam hasonlóan nagy favorit erről a vonalról a The Broken Have Spoken is, ahol a banda eszköztárában is egészen friss színek jelennek meg Kyle-nak köszönhetően. Vegytiszta Trouble-féle fémolvasztás, amelyben azonban egyszersmind egy nagyon határozott bluesos spleen is ott rejlik, a belassult, bontásos középrész és az arra érkező szóló hallatán pedig a hideg futkos az ember hátán, annyira hangulatos. A One Life ikergitáros power/doomja, gigantikus ívű kórusa szintén megkerülhetetlen, ha azonban egyetlen konkrét himnuszt kellene megneveznem az albumról, amely a jövőben simán a Kyle Thomas-féle Trouble emblematikus darabjává válhat, alighanem a Butterflies lenne az menetelős riffjével, az arra érkező monumentális énekdallamokkal és heroikus refrénjével. A záró Your Reflectiont pedig többek között azért muszáj megemlíteni, mert itt érhető leginkább tetten, hogy a Trouble is halad a korral: a riff mélyebb, masszás megdörrenése itt leginkább annyira idézi a Black Label Societyt, mint saját magukat, de ez is csak színesíti a palettát. Főleg, hogy ennek a dalnak is elképesztő ereje van, a multivokálos refrént pedig tanítani lehetne.

Az anyagon amúgy akadnak zeneileg lazább megközelítésű témák is: a Sink Or Swimben, a Glass Of Liesban vagy a tempós Suckerben még egyfajta rockos groove-osság is megbúvik a tonnasúlyú gitárok mögött, igazi lassulást azonban csak a Have I Told You hoz, ami nem hagyományos líra, de nem is Planet Caravan-féle elszállás, hanem inkább amolyan elmélkedős hangulattéma. Mintha még egy leheletnyi Seattle is megbújna a mélyén... A legbizarrabb darab pedig a The Greying Chill Of Autumn címet viseli, és elnevezésével ellentétben nem valami ultradoom borongás, hanem egy érdekes hangzásokkal és hangulatokkal operáló, nyugtalan alaptónusú tétel. Kicsit ismerkedni kell vele, hogy megadja magát, de meghálálja a törődést. A csapathoz hasonlóan régi motoros Bill Metoyer producerrel készített album jól is szól, szóval ezen a téren sem lehet beléjük kötni.

Rick Wartell, Bruce Franklin, Kyle Thomas – igazából már a nevek is önmagukért beszélnek, és ebben az esetben bizony nincs csalódás, a végeredmény ugyanolyan elementáris, mint amilyennek előzetesen, papíron kinézett. Nem igazán tudom megtippelni, miként reagál majd a tábor Wagner hiányára, de nekem igazság szerint már akkor is megérte a dolog, ha csak erre az egy lemezre szólt Kyle és a banda velejét adó két gitáros együttműködése, ugyanis mesterművet alkottak így együtt. Elég nagy csodának kellene történnie, hogy szűk fél év múlva ne a The Distortion Field kerüljön a 2013-as listám első helyére...

 

Hozzászólások 

 
#8 DéeL 2018-10-09 02:56
az 1985-ös, kolosszális debütöt - az '84-es.
Idézet
 
 
+7 #7 Németh Tamás 2013-08-06 20:46
Igen, igen, igen! Az év lemeze, nem vitás!
Idézet
 
 
+8 #6 imi 2013-08-03 21:55
Nekem Idén eddig a két legkedvesebb hallgatnivaló ez, meg a Pinnick Gales Pridgen.
Idézet
 
 
+10 #5 imi 2013-08-03 20:14
Bennük még sosem csalódtam!
Meghallgatnék egy-két korábbi klasszikus dalt Kyle-lal, a Plastic Green Head-et meg egyenesen újra felvehetnék vele! ;)
Idézet
 
 
+11 #4 azám 2013-08-03 19:49
Nagyon jó lett, hatalmas riffek és szólók + Kyle hangja: pazar!!!!
Idézet
 
 
+11 #3 Mr.Bronson 2013-08-03 11:32
Totál úgy szól ez a lemez mintha a 80-as években készült volna!Ha megmutatnák hogy tessék,itt egy album abból a korszakból,simá n bekajálnám hogy akkor készült!A hangulat meg a borító erre még egy lapáttal rádob!Sokan próbálják már manapság azt a hangzást lekoppintani,de ez fantasztikusan sikerült tényleg.Eddig nagyon bejön!
Idézet
 
 
+11 #2 Nagy Andor 2013-08-03 09:26
Idézet - Chris92:
Fantasztikus, zseniális, fogós és minden görcsöléstől mentes igazi zene. A Black Sabbath és a Clutch mellett az év egyik legnagyobb lemeze.


Bezony, nálam is pont ez a triász az idei dobogós hármas.
Idézet
 
 
+12 #1 Chris92 2013-08-03 08:28
Fantasztikus, zseniális, fogós és minden görcsöléstől mentes igazi zene. A Black Sabbath és a Clutch mellett az év egyik legnagyobb lemeze.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.