Shock!

August 28.
Thursday
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Tom Keifer: The Way Life Goes

tomkeifer_cTisztán emlékszem, amikor 1994 őszén elolvastam a Metal Hammerben a Cinderella Still Climbing albumának kritikáját, amelyet Lénárd Laci azzal indított, hogy vajon mi a francért kell négy teljes évet várni egy-egy új lemezre. Most ehhez képest 2013-at írunk, nekem pedig – kicsit lesarkítva a dolgokat – a Still Climbing tulajdonképpeni folytatásáról kellene leírnom a véleményemet. Nehéz eldönteni, hogy ez a helyzet nevetséges, siralmas, skizofrén, vagy pedig nem kell neki különösebb jelentőséget tulajdonítani, de az utolsóra hajlom a legkevésbé. Tudom, hogy a zeneipar kemény biznisz, sajnálom, ha valakinek ennek tetejében még sorozatosan torokproblémái is támadnak, sőt, azt is el tudom fogadni, amennyiben egy régi nagy sztárzenekar nem akarja mindenáron erőltetni a friss megnyilvánulásokat, főleg, ha még a zenei klíma sem a legmegfelelőbb ehhez. Arra azonban még így sem létezik épelméjű magyarázat, amikor egy ereje teljében lévő, ritka tehetséges zenész tizenkilenc (!) teljes éven keresztül gyakorlatilag semmit sem csinál. És a pár évente lefutott amerikai hakniturnékat most lehetőleg ne tekintsük valaminek, még akkor sem, ha a résztvevők bankszámlája ezt hangosan kikérné magának.

megjelenés:
2013
kiadó:
Merovee
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Tom Keifer persze mindig remekül elkeni és megideologizálja, miért nem volt dalszerzői tevékenységének semmiféle kézzelfogható eredménye 1994 (ismétlem: ezerkilencszázkilencvennégy, kábé egy másik világtörténelmi korszak!) óta, de hadd ne fogadjak el semmiféle indokot két teljes évtized kihagyására. Pláne, hogy a Cinderella nem kiégett, körberöhögött bohócok alakulataként távozott a színtérről, hanem topformában: még a Still Climbing is kiemelkedő album volt, ami után simán helye és értelme lett volna a folytatásnak. A tizenkilenc éves (akárhányszor írom le, mindig ledöbbenek...) éheztetéssel Keifer ráadásul teljesen lehetetlen helyzetbe lavírozta magát, hiszen ennyi idő után akkor sem lenne képes megfelelni semmiféle elvárásnak, ha a 21. század Physical Graffitijét vagy Rocksát szállítaná le. Már ha egyáltalán léteznek még vele szemben elvárások, a legtöbben ugyanis ennyi idő alatt menthetetlenül elfelejtették Tomot Shake Me-vel, Gypsy Roaddal együtt, és teljesen máshol tartanak már a saját életükben, mint amikor a Cinderella eltűnt a színről. Magyarán szólva csinálhat akármit a főszereplő, a világ soha az életben nem fog rá többé úgy tekinteni, mint azelőtt, és én sem – ehhez sajnos lemezfronton is szükség lett volna némi folytonosságra.

Jaj, bocsánat, halvány fogalmad sincs, ki az a Tom Keifer, a Cinderelláról pedig azt sem tudod, eszik-e vagy isszák. Ilyen alapozás után egyáltalán nem csodálkozom rajta, a pennsylvaniai négyes ugyanis a békebeli '80-as évek egyik nagy hard rock csapata volt, és ugyan az imázsuk alapján előszeretettel sorolták őket a korszak glamsterei közé, jóval sokszínűbben zenéltek a korszak dél-kaliforniai csajmágneseinél. A Jon Bon Jovi által felfedezett zenekar eleinte a korai Aerosmith és kisebb mértékben az AC/DC hatásait tükrözte, majd később fokozatosan egyre bluesosabbá, countrysabbá váltak, és csak Amerikában minimum 8-9 millió lemezt adtak el a fénykorban – vagyis még a korszak platinasztárjai között is a profi ligában játszottak. Aztán persze jött a grunge, ami őket is kicsinálta, emiatt széledtek szét az említett Still Climbing után, hogy aztán pár év múlva nekikezdjenek egy új albumnak. Utóbbit állítólag teljes egészében meg is írták, azonban sosem látott napvilágot a Sony retro-rocker leányvállalata, a Portrait bedőlése miatt, ők pedig évekig huzakodtak a jogokon a kiadó fejeseivel. Tom rendszerint ezeket a negatív tapasztalatokat citálja elő, amikor arról kérdezik, miért nem készít új lemezt a Cinderella, de ehhez képest emlékeim szerint erről a szólóalbumról is legalább hét-nyolc éve beszél az interjúkban. Szóval mosdathatja magát akárhogy, de mindenképpen röhejesen lassan dolgozik, e tekintetben simán odaállhat Axl Rose vagy Eddie Van Halen mellé.

Fentebb azt írtam, a The Way Life Goes a Still Climbing tulajdonképpeni folytatása, és nem véletlenül fogalmaztam így, hiszen Tom nem kizárólag énekesként és gitárosként fémjelezte a Cinderellát, hanem egyedüli dalszerzőként is. Ebből fakadóan szerintem senki sem sértődött volna meg, ha ezeket a dalokat most nem az ő neve alatt kapjuk meg, hanem Cinderellaként, hiszen a stílus összekeverhetetlen, elhajlás nincs, pontosan azt adja, amit megszoktunk tőle. (Már úgy értem, még az előző évszázadban.) Az persze tény, hogy az új album megközelítésében a Cinderella 1990-es hármas lemezéhez, a Heartbreak Stationhöz áll a legközelebb. Utóbbi a maga idejében kifejezetten megosztó anyagnak számított, mivel a banda lejjebb tekerte rajta az erősítőket, és a riffelős rockhimnuszok rovására nagyobb teret engedett a countrys, soulos hatásoknak. Viszont meg merem kockáztatni, hogy mindez már pár évvel a megjelenés után sem tűnt annyira elvadult kísérletnek, nekem, némileg később érkezett rajongóként legalábbis sosem volt bajom a Heartbreak Stationnel. Lazábbnak tényleg lazább az első kettőnél, de ettől még száz százalékos Cinderella album az is.

Ha a fentieket tekintetbe vesszük, megnézném azt, aki régen szerette Keifer dalait, de most heves köpködésbe kezd a The Way Life Goes hallatán. Szó se róla, elférne a lemezen több húzósabb, fémesen bluesos himnusz, de ez inkább csak egyvégtében hallgatva tűnik fel, mert egyenként tulajdonképpen az összes dal kerek. Túl nagy meglepetést persze ezzel sem okozott Keifer barátunk, hiszen lírázásban, akusztikus vonalon is mindig a legjobbak közé tartozott. Nekem persze az olyan dögösebb pillanatok jönnek be leginkább, mint a Solid Ground übercinderellás nyitása vagy a hatalmas Stones / Aerosmith groove-val dülöngélő Babylon szaxofonnal ékes zárása, de az is tetszik, amit a kettő között kapunk. A csúcspontot egyértelműen a legdögösebb Mood Elevator jelenti, ami simán szerepelhetett volna akár a Long Cold Winter lemezen is, de nagy kedvencem lett az utóbbi hetekben a pofás riffre épített Fool's Paradise is, akárcsak az Ain't That A Bitch és a címadó dal blues rock kettőse az anyag vége felé. A lemezen egyébként hallatszik, hogy 2013-at írunk, nem pedig 1990-et, az A Different Light például olyan szabású modern rádiós téma, ami a tengerentúlon simán lehetne sláger ma is, ha nem a tegnapelőtt egyik sztárja játszaná, de a Cold Day In Hell herflis country rockját sem nehéz rokonítani mondjuk a modernkori Bon Jovival. Csak éppen minden szempontból sokkal jobb annál.

Ami az éneket illeti, Tom ennyi idősen és főleg ennyi torokműtét után nem bömböl már úgy, mint 1986-ban, ezt a zene nyugisabb jellege sem feltétlenül igényli, de ha nekiereszti a hangját, akkor azért hallani, hogy még ma is nagyon ott van a szeren. A hangzás erőteljes és tiszta, a dalok gazdag, sokszínű hangszerelése pedig egyenesen briliáns, Keifer ezen a téren a Kip Winger-féle arcok sorát gyakorítja, és ez nagy szó, hiszen ilyen figurák nem teremnek minden bokorban. (És még ritkábban tékozolják el a tehetségüket ilyen feleslegesen, de inkább nem kezdem megint újra ezt a vonalat.)

Ha eltekintünk a körülményektől, a The Way Life Goes egy roppant igényes, bármikor kellemesen hallgatható bluesos, countrys rocklemez, amiről csak megalkotója tudja, miért nem jöhetett ki Cinderella néven – nekem mindenesetre úgy sem lenne vele semmi bajom. A dalok zeneisége, igényessége példaértékű, ami önmagában megérne egy kilencest, de ebből egy pontot levonok a kissé elcsúszott belső arányokért (= a túl sok lírázásért), az előzményekért meg csak azért nem rontom tovább a bizonyítványt, mert a közönség úgyis kellően megbünteti majd miattuk Keifert. Ilyen fel(nem)vezetéssel ez a lemez így is, úgy is halálra van ítélve.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.