Shock!

Érdekes a kaliforniai Autopsy visszatérésének története. Az 1995-ös Shitfun után az alapító Chris Reifert állítólag azért oszlatta fel legendás zenekarát, mert senki sem értékelte brutális-mocskos zenéjüket. Mikor viszont összehozta az Autopsy utódjának is tekinthető Abscess-t, mindenki az Autopsy felől kérdezte a kopasz ütőst. Ez persze szintén nem tetszett Reifertnek, s ki is jelentette, hogy egy bandában érdekelt csupán, ez pedig az Abscess, és vita lezárva.

Ennek ellenére 2008-ban az egykori Autopsy tagjai mégis összejöttek, igaz, csak egy rövid időre, hogy két új dalt rögzítsenek a Severed Survival debütalbumuk újrakiadásához, majd a következő évben nem túl meglepő módon arról érkeztek hírek, hogy a csapat ismét koncertezni készül. Tavaly pedig jött az, amit már előre sejteni lehetett: az Autopsy bejelentette visszatérését, ami viszont egyben az Abscess végét is jelentette. Év végén már egy vadonatúj dalokat tartalmazó EP-t foghattunk a kezünkbe, most pedig itt a visszatérő, sorrendben ötödik nagylemez, és bármilyen furcsán is hangozzék egy Autopsy lemez esetében, de mégis akadnak meglepetések.

Reifert és a másik két őstag, Eric Cutler és Danny Coralles gitárosok a Macabre Eternallal visszatértek a korai időszakukhoz, így az új lemez inkább illeszthető a Severed Suvival - Mental Funeral tengelyhez, mintsem a későbbi, grindosabb Acts Of The Unspeakable-Shitfun duóhoz. Erre egyébként már a borítón is találhatunk utalást, a logó például visszatérést jelent a Mental Funeralhoz. Ugyanígy a dalok tekintetében is nyilvánvaló a gyökerekhez való visszaásás: a tizenkét dal között csak egyetlen egyet találni, amelyik négy percnél rövidebb, vagyis nem ritkák az öt-hatperces darabok, ám ezúttal egy epikus hosszúságú tétel is helyet kapott a repertoárban, aminek köszönhetően a Macabre Eternal a maga egy óra öt percével a zenekar eddigi leghosszabb alkotása.

Aki tehát az utolsó pillanatig a grindos-punkos villámsújtásokban reménykedett, annak továbbra is marad a jó öreg Shitfun. A friss albumon ilyesmit elvétve se találni, annál több van viszont a doomos ólomsúlyú riffekből, a kimért, mocsári aligátor-tempókból, vagyis az Autopsy ismét az old school death metalt tűzte ki zászlajára. Ennek megfelelően mindenféle sablonos-felesleges intro nélkül robban be a Hand Of Darkness, ami egy gyorsabb tétel, és most már végképp megnyugodhatunk, hallva, hogy az oly jól ismert nyers, lecsupaszított hangzás is megint a régi. Az, hogy a másodikként érkező, zseniális című Dirty Gore Whore klasszikus tika-tika tempóval indít, némileg ellentmondhat annak, amit fentebb ecseteltem a lemez irányvonaláról, de nagyjából ez a korongon az utolsó, egészében gyors szerzemény.

Reifertéknek valószínűleg jót tett a több éves kihagyás Autopsyként, mivel az új lemezre ismét sikerült néhány egészen kiemelkedő témát megírniuk. Az Always About To Die Sabbath/Trouble-rokon riffje piszkosul doomos, egyben nagyon is autopsys. Érdekes hallani a Deliver Me From Sanity vagy a Bludgeoned And Brained tipikusan amerikai death metalos témázásait, amiket eddig valamiért nem erőltettek a Bay Area-i brutalizátorok, pedig nagyon is jól állnak nekik. De van ennél komolyabb újdonság is! Olybá tűnik ugyanis, mintha ezek a negyvenes, sokat látott fickók még mindig képesek lennének továbbfejlődni zeneileg. A Macabre Eternalon hallhatóak a csapat talán eddigi legmesteribben megírt szerzeményei, elég csak a Bridge Of Bones-t meghallgatni, amely változatos hangszerelésén kívül igen aprólékos szerkesztettséget is mutat. Ám e téren mindenképp a mintegy tizenegy perces Sadistic Gratification viszi el a pálmát. A sorozatgyilkosról szóló dal egyáltalán nem olyasmi, amit egy Autopsy lemezen el tudnánk képzelni, s mégis itt van, és ami a legfontosabb és legdöbbenetesebb, hogy működik. Sötéten dallamos melódiák, vaskos riffek, gyakori tempóváltások; azért persze ne gondoljuk azt, hogy az Autopsy egy másik -psyre végződő zenekar nyomdokaiba lépett volna, de az újítás üdvözlendő.

Mindezek miatt talán mondani se kell, hogy a hangszeres teljesítmények egy Autopsy korong esetében a lehető legjobbak. A két gitáros még mindig nagyon érzi a sebzett bölény módjára vonszolódó riffek mikéntjét, szólóik pedig talán nem olyan kidolgozottak vagy virtuózak, mint amilyeneket mondjuk egy Alex Skolnicktól várnánk, inkább a King/Hanneman iskolát követik, de a célnak megfelelnek. Amit viszont Reifert vokalizálás terén itt művel, arra nincsenek szavak. Gyakori, hogy egy death metal csapat esetében a frontember teljesítménye egysíkú és unalmas. Nos, ezt már csak azért se mondhatjuk el Reifertről, mivel nem egy hagyományos értelemben vett frontemberről van szó, hiszen ő a dobos is. Hanem azok a hangok, bugyborékolások, hörgések, öklendezések és ordítozások, amiket használ, és amik feltehetően a torkán keresztül törnek elő, egészen betegesek.

A lemez tehát igencsak erősre sikerült, egyetlen dolog, ami negatívumként felhozható lenne, az a hosszúsága, illetve töménysége. Habár tizenhat év után voltunk annyira kiéhezve, hogy egyórányi Autopsyval épphogycsak jóllakjunk.