Igazi underground csemege, Magyarországon valószínűleg úgy kell majd nyomozni utána. Nekem is egy fanzine szerkesztő ismerős jóvoltából sikerült beszereznem az előző két Transport League albumot, ezt a harmadikat meg Wackenben kapartam ki magamnak. Most már tényleg csak egy Transport League buli hiányzik, legalább valahol a szomszédban!
Vannak zenekarok, melyek friss, eredeti hangvételükkel számtalan utánuk következő csapat stílusára gyakorolnak nagy hatást. Vannak aztán olyan zenekarok, melyek örömet lelnek abban, hogy más zenekarok munkásságát reprodukálják.
Nem szeretném húzni a sorokat, mivel lemezismertetőim során lassan besokallok az újdonsült heavy metal formációktól. Írom ezt azért, mert lassan több használhatatlan produktummal találkozom, mint értékessel. A dán Iron Fire-t kicsit ízlelgetnem kellett, aminek legbiztatóbb pontja a zenészek 19 éves átlagéletkora lett.
Az USM egy talány számomra. Csupán 3 ember alkotja (ének+basszusgitár, gitár, dob) és mégis úgy szól helyenként, mintha 4-5 tagot számlálnának. Az infólapon az áll, hogy mindhárman benne voltak az angliai Balance Of Powerben, aztán a szokásos bonyodalmak után találtak ismét egymásra és találták ki az USM-et.
Ultrasúlyos lengyel death metal, kompromisszumok nélkül, csak úszóknak. A Vader megemlítése már csak azért is kikerülhetetlen, mert itt van a kult-csapat két tagja, Mauser (gitár) és Doc (dob).
Itt a legújabb Trottel lemez, egy viszonylag új felállással, a felvételek óta Csabi (dob) távozott és visszatért helyette egy régi tag, Ákos. Elsütöm megint azt a már szinte unásig ismételt szlogenemet, hogy nincs két egyforma Trottel album, de ez jelen esetben fokozottan igaz.
A kicsit felemásra sikeredett első album után nem szórakoztak sokat a srácok, felrántottak egy húzós és igen színvonalasan megszólaló albumot. Röviden: a tömény, vastag hangzás szinte lerepítette a hajat a fejemről. Zeneileg is sikerült fejlődni, a fogósság, amit hiányoltam régebben, már ott figyel a dalokban, egy olyan húzós dallal nyitnak (ami a ...
Heavy/power metal Kanadából, a gitáros Glen Drover King Diamonddal muzsikál éppen, ezért az Eidolon zenei és szövegi részéért a tesója, Shawn Drover felel, pedig ő a dobolóember. A borító szerint a lemez felvételei '98 decembere és '99 decembere között zajlottak, nem tudom mi tartott ilyen sokáig, biztos nem a hangzás kiagyalása, mert az elég vékon...
De rég volt, hogy a Break megjelent. Mikor is? '98-ban. Azóta várták türelmesen az Enchant rajongók, a Rush finomságait idéző progresszív Enchantosságot, mert ezt nem lehet másképp jellemezni. Ha néhány szó állna csak rendelkezésemre, hogy körülírjam az albumot, könnyű dolgom lenne, csupán annyit írnék: finom zene, finoman megkomponált dalokkal.
Már a borítón lévő kígyónyelvű krokodilcsipeszek láttán szimpatikus lett a lemez, fogalmam sincs miért, de minden idegszálammal tudtam, hogy szeretni fogom. A Gardenian úgy hatott rám, mintha egy hörgős/dallamos/húzós svéd származású mamutcsorda tiport volna agyon, de mielőtt belezavarodom teljesen a zene által felsejlő nem éppen hagyományos víziói...
Nem új lemez, csupán újrakiadás. Öt számos EP - ha sejtéseim nem csalnak a csapat már nem létezik (cáfoljatok meg, ha mégis!), és hiába három éves az anyag, még mindig van rá kereslet, ezért dobta piacra újra a Relapse.
A név és a borító enyhén szólva nem sok jóval bíztat és a balsejtelmek igazolódni látszanak, amint az intro után felcsendül a Symphony X-nek egy speed metalosabb változata a War Of Troy nóta képében.
Nyers, erős nyitás a floridai Goatwhore-tól. A Venom, Bathory, Celtic Frost nyomon alapuló muzsika, gyilkos dobtémákkal, durván húzó gitárokkal, idéz elő egy sötét, sátáni hangulatot.
A korai Deicide brazil utánérzése, annak minden újszerűsége és egyénisége nélkül, ráadásul a logót fakezűbb piktor barkácsolta, mint az Obscenityét, az ilyesmitől pedig már eleve nyűgös leszek.
Furcsa egy zene, az már biztos. A Microscopic View első szembetűnő jellegzetessége a hangzás, mely amint Bill Metoyer (Slayer) producer neve szóba kerül nem is lesz annyira meglepő. A háromtagú zenekar elég sokféle síkon keveri muzsikáját, szeretnek ingázni különféle stílusok között, ötvöznek itt mindent.
Eddigi legbrutkóbb megszólalású anyagát adta ki a budapesti modern doom/death banda. A Nadir előtt se volt bajom velük, s ezután se lesz, amíg így fejlődnek. Az angol szövegek a kezdetektől fogva igényesek és realisztikusak, most már tényleg itt az idő, hogy a külföldi arcok is észrevegyék a csapatot.
Az új magyar heavy metal generáció egyik kiugróan jeles képviselője a győri Obstruction. Magam sem hittem volna, hogy valamennyire is megfog ez a lemez, mivel a szövegek elolvasása után elég klisésnek éreztem a produkciót. Viszont rögtön az első szám után kellemesen csalódtam.
Második album, de minek? Már az első is tök fölösleges volt, hiába hozták a zenét olyan arcok, akik az anyabandájukban az élmezőnyben trónolnak. A Sinergy-ben középszerű heavy metal témákat játszanak, nulla izgalommal, ráadásul Kimberly Goss hangja sem javult egy kicsit sem, ugyanolyan fakó - legalábbis ehhez a zenéhez fakó - és unalmas, mint az el...
Nos, itt akár megismételhetném a Cydonia kritika teljes szövegét, lévén a tagok kivételével minden egyezik, azaz ugyanazt a fajta, egyszerű, hibátlan heavy opuszhalmazt kapjuk, mint a fenti csapatnál.
A Le Panic nyitja a 2-es Shock! válogatás cd-t, egy jófajta modern rock nótával, amiben a hipnotikus verzedallam és a latinos betét különösen tetszik. A Periféria szintivel támogatott dallamos rock/metalt nyom, a '80-as éveket idézőn - nem rossz, de lesz ez még sokkal jobb is.
Illusztris nevek a black scene-ből, megemlítem pl. Tjodalvot, aki a Dimmuban és az Old Man's Child-ban ütögette a bőröket, és Cyrust, aki a Satyricon turnégitárosa volt, a többieket pedig lessétek meg a honlapjukon, hosszú lenne felsorolni a norvég black zenészek előéletét.
Az erő - mindenesetre - velünk van... Szóval a lengyel illetőségű death metal négyes az a keleti régiónak, ami a nyugatiaknak a skandináv vonal. Először akkor jöjjön egy kis "vaderológia", aztán beszéljünk a 2000. év egy olyan lemezéről, amely Mányák "Neochrome" Péter szerint az év albuma (de mit is várhatnék egy olyan figurától, akinek a Nile az e...
Meghallgattam több módon is (deck, walkman, akármi), de nem mertem elhinni, hogy tényleg ilyen gyenge hangzást kapott az S.O.S. debütáló albuma. Pedig a zene nem ezt a vékonyka gitárhangzást érdemelne! Lehet, hogy furcsának fog tűnni, de a nyitó szám egy kicsit a régi Pokolgépre emlékeztet (az ének nem). Pedig eddig más híreket hallottam a csapat s...
Három hazai arc (gitár, basszus, dob), no meg egy külhoni énekes úriember (a neve se legyen titok: Todd Williams) remek torokkal a kézipoggyászban. A csapatból én mindössze Zsidel "dob" Miklóst ismerem (barátomnak is mondom immár 7-8 éve, de nyugodjatok meg; tárgyilagos leszek), többek között a Résből, a Trottelből és a Csigafröccsből.
"Tessék, hogy örüljél, true metal, írhatsz róla valami jó megalázó kritikát", főszerkesztőnőnk ezzel a felkiáltással adja át nekem a CD-t. Persze, mert én ugye ilyen vagyok, kiszámítható, mint Pavlov kutyája, elég hozzá két véres csatabárd a borítón, és beindul a fikagép, hát nem, Szilvi, arra várhatsz, mondom magamban, objektív leszek, a BBC hozzá...
Az Evensong már második alkalommal követi el azt, ami a legtöbb nyálas, szemét popkreációnak csak álom marad. Ismét külföldről startolt legújabb nagylemezük! Az Of Man's First... ismeretének tükrében úgy tűnik az előző Path Of The Angels csak egy pici kis ízelítő volt az Evensong teljesítményéből.
Facebook
Twitter