Anand, azaz Anand Mahangoe egy 28 éves dél-amerikai születésű srác, aki 5 éves kora óta Hollandiában él, és 12 évesen kezdett gitározni. Valószínűleg ma nem írhatnék a zenéjéről semmit, ha a nagy óceán túlsó partján élné életét... De szerencsésen alakult Anand sorsa. Életútjának fontos része még, hogy 1996-97-ben megnyerte a "Hollandia legjobb gitárosa" kitüntető címet. Nyilván nem véletlenül.
Ma már tudom, hogy nem Varsó, hanem Varso. És megvan a címük is, amit az Athletica Devla demó idején sikerült elkevernem papírhalmaim legmélyére. Mert már akkor felfigyeltem a zenekarra, izgalmas, agyaskás zenéjükre, és sikerült rábírni őket, hogy a második Shock! válogatáson szerepeljenek, a Moment Dictated Sincerety-vel, tehát ha ismerősen cseng ...
Tavalyi cucc, a mostanság egyre divatosabb zenékre vadászó Roadrunnertől. Mit mondjak? Nehezemre esett végighallgatni. Tipikus amerikai hip-hop metal. Rap, néha ének, minimalista riffek, amit gyorsan el lehet fogyasztani. Hamburger-zene.
A Panksapka 1992-ben alakult Szolnokon, egy szilveszteri házibuli alkalmából. Születése szorosan összefonódott a szolnoki Tremens együttessel, ugyanis tagjai Auróra és Tankcsapda rajongók voltak, és azért hívták életre a Panksapkát, hogy a fenti csapatok dalait játsszák. Saját nótákat 1999-től kezdtek el írni, majd 2000. március 27-től a szolnoki D...
Igen! Eljött a nagy nap, Zámbó Jimmy feltámadt, és újra köztünk van! Csakhogy most a tengeren túlon sikerült reinkarnálódnia, egyenesen Danie Powers torkába költözött négy és fél oktáv erejéig, aki szervezett maga köré egy heavy/power metal zenekart... akarom mondani csak egy basszusgitárost és egy dobost, merthogy a gitárt Danie pengeti.
Új kedvencet avattam. Darkane a neve. Pedig az első percben azt hittem a NB már komolyzenei albumokat is megjelentet, persze nem, ez csak az intro, melyből rögtön kibontakozik a szívemet melengető muzsika, futurisztikus progresszív thrash/death metal.
Nem kisebb nevekkel zenél az egykori Dream Theater billentyűs Inertia c. szólóalbumán, mint Steve Lukather (gitár, Toto), Zakk Wylde (gitár, Ozzy, Black Label Society), Tony Franklin (basszusgitár, The Firm, Blue Murder), Tom Kennedy (basszusgitár, Al DiMeola), Jimmy Johnson (basszusgitár, Allan Holdsworth), Jerry Goodman (hegedű, Mahavishnu Orches...
Azt hiszem, nem voltam egyedül azzal, hogy roppant kíváncsian vártam az új Dimmu korongot a zenészek jövése-menése után, aztán most az x-edik hallgatás után is csak annyit vagyok képes kinyögni, hogy: ez kurva jó! Bár első körben a falhoz vágtam volna a cédét, a lekeverős anyjakínyját a kiadónak, mikor a legjobb rész jönne, halkítják le, szóval a v...
Beszélő cím, merthogy ez már a negyedik korongja a hazai doomszterek legjobbjának. Az előző, '99-es Wombocosmic-kal azóta sem tudtam teljesen megbarátkozni, valahogy nem azt vártam tőlük, ami ott és olyan formában szerepel, ezért kicsit tartottam tőle, hogy az új korong világa merre mozdul majd.
Az első album idején óriási fan voltam. A másodikkal kiegyeztem, mert bár kommerszebbre sikerült, továbbra is jelen volt benne a banda legtöbb erénye, erőssége: nagyszerű dalok, lendület, dinamizmus, lelkesedés, egyediség. Mi van most? Megmondom, mi maradt az egykori fanból: fan-yalgás.
Harmadik Metal Blade-es albumán a svéd Amon Amarth hű maradt a viking témakörhöz, az igényesen megszerkesztett borítófestményen Thor kalapácsa csattan. Mindenképpen dicsérendő a hagyományokhoz való ragaszkodás, illetve az ősi történetek szövegi megjelenítése, szívesen elolvasnám az eredeti sztorit mellé.
"Na végre!", lélegezhetett fel egy emberként az a hazai társaság, akik évek óta csak várták, várták, hogy talán egyszer csak sikerül a zenekarnak. Mármint AZ ELSŐ LEMEZt kiadni. És itt van. Ami maga a tömény borzongás, hidegrázás, egy órán keresztül jelenlévő tartós libabőr, persze mindez jó értelemben, nem térek magamhoz, mióta megkaptam - és azt ...
Hol van, hol nem van, van egyszer egy anya, s annak 11 gyermeke. Nos, kevés anyáról mondható el, hogy amikor megszólal, valósággal letapossa, földbe döngöli azt, aki hallja. Márpedig a Rammstein harmadik sorlemeze, a Mutter kirobbanó, elsöprő dinamikája képes erre. Egyike a manapság létező legjobb hangzású albumoknak.
Utolsó versenyzőnk ebben a felfokozott heavy érában a klasszikus múlttal rendelkező Rage lett. Lehet, hogy ez a heavy dömping nyomja rá kritikáimra a negatív élt, így sajnos a Rage anyaga sem menekült meg az általam kreált sablonos kategóriától.
Ha emlékeztek, ennek a svéd bandának az első lemeze jött ki azzal a szörnyen nevetséges borítóval, amelyen egy Szőrmóksegg-forma ocsmány szerzet feszített valami tök idióta maskarában... Azért, hogy a zenéről is essék néhány szó, ez bizony Kai Hansen és Yngwie Malmsteen stílusának vegytiszta ötvözete - amit egyetlen szóval ma úgy nevezünk, Stratova...
Nagy reményeket fűztem az amerikai Underground Moonhoz, az tavalyi előzetes négy számot tartalmazó EP elég szépen betalált az ízlésvilágomba. Akkor még annyit tudtam róla, hogy a csapat lelke Dominic Moon, ma már azt is tudom, hogy e név a Dokken ex-basszusgitárosát, Jeff Pilsont takarja.
Jelen kritikáért lefogadom, hogy megint kapok a fejemre a nyájas olvasóktól, mint azért a bizonyos Gorgoroth irományért már bő két éve folyamatosan, de nincs mit tenni, a Mortician egész egyszerűen szar. A bődületesen mélyre hangolt gitárok a sima reszeléstől a sima reszelésig témáznak, azt is egy - maximum két hangon -, ráadásul egy idétlen mellék...
Nem sok jót olvastam eddig a Will Havenről. Ettől függetlenül kíváncsi voltam miért ennyire rossz. Kellett nekem kíváncsiskodni... A Will Haven új lemeze tökéletes példája annak, hogyan gyártsunk egy riffből egy egész lemezt, mindezt megfejelve azzal, hogy az az egy szem riffecske sem eredeti.
Régi restanciámat pótolom, no nem azért, mintha olyan rossz lenne a lemez, hogy nem akaródzott írnom róla valamit. Egyáltalán nem. Az Ephel Duath az első percekben belopta magát a szívembe. Hogy képben legyetek, a zenekar olasz, két tagból áll, mint Giulliano (gitár, bgitár, szinti, dobprogramok, vokál) és Davide (gitár, szinti, vokál).
Még a tavalyi év vége felé került piacra ez a hatszámos EP, egy jó kis PC69-vegyesfelvágott. Rajta van gyakorlatilag minden, aminek egy ilyen jellegű kiadványon helye lehet. Indításként megkapjuk a nagy favorit, az első lemezes One Step Into Paradise mai változatát. Fölösleges rá a szót vesztegetni, ez a nóta David Readman énekével is álomszerű!
Végre valahára Olaf Thorsen (ex-Labyrinth) gitáros megtalálta helyét az olasz metal életben és összehozta saját formációját Cydonia néven.
A borítón ott virít az elmaradhatatlan kaszás rém + tó, mely a zenekar nevét is adta, gyönyörű királykékben a színskála piros és zöld korábbi felhasználása után. Itt a friss stíluskavalkád, ahogy azt már megszokhattuk Bodom csemetéitől.
Arra, hogy Amerikában is létezik az underground metal mozgalom, talán az egyik legjobb példa a Steel Prophet. Nagy szerencse és jó támogatás után a Book Of The Dead már a 3. lemezük, mely elődei elég gyors iramban kerültek a boltok polcaira. Szerencsére a gyors munka nem ment a minőség rovására, így a 2001-es album mindenképpen a legjobb lett eddig...
Jeff Waters körül sosem áll meg az élet, Randy Rampage után most Joe Comeau az új torok, aki a Liege Lord és az Overkill miatt ismerős, utóbbiban gitározott ugye. Hangja van a fickónak, a rekedt üvöltéstől a Halfordos sikolyokig tud mindent, illik is az Annihilatorba nagyon. Sz'al ez jó pont, hogy sikerült egy megbízhatónak tűnő arcot beszervezni v...
A tagcserékről egy szót se, úgyis mindenki tud mindent! A legfontosabb, hogy a jó öreg Jon Oliva ilyen balszerencsés előzmények után is képes volt talpra állítani a csapatot. Az új tagok még nem szerepeltek a mostani albumon, az ő rátermettségükről a koncerteknek kell dönteniük. A lényeg, hogy az átmenetileg négy főre olvadt Sava-legénység (plusz a...
Mint az ismeretes, a Freedom Call a Gamma Ray dobos, Dan Zimmermann projektje, bemutatkozó albumuk, a Stairway To Fairyland a mai napig egyik kedvenc dallamos speed metal albumom, remek bemutatkozás volt részükről, hozzá kell tennem, profi zenészekről van szó, nehéz lett volna lécen alul teljesíteniük. A Freedom Callban az fogott meg, hogy nem máso...
Micsoda széria! A szutyok Terrorvision-maxi után kaptam egy albumnyi, pár fokkal komolyabb, Beatles-alapú gitáros popzenét is. Ennek a stílusnak aztán nem vagyok valami nagy szakértője, rajongója meg pláne nem. Ezért ne is várjatok részletesebb bemutatást, netán konkrétabb hasonlítgatást más csapatokhoz, úgyis leginkább az maradt meg bennem az egés...
Facebook
Twitter