A német doomcore csapat, a Drecksau tavalyi bemutatkozása, a Brecher ugyan hangzásilag nagyon állat volt, viszont a nótákat hiányoltam róla. Lássuk, mit fejlődtek egy rövid év alatt.
Már az első számnál tudtam, hogy Les Claypoolék számára gyanússá váltak a Brown album után egyre növekvő számban a fejük felett köröző, nem igazán bizalomgerjesztő madarak. Rá kellett eszmélniük, hogy ha nem mutatják továbbra sem az életnek semmi jelét, akkor hamarosan sok kopasznyakú szárnyas fog a csontjaikon marakodni.
Túl nagy meglepetést nem okozott a hír, hogy a KISS szereplésével már mozifilm is készül. A sztorit el lehet képzelni, 4 fiatal srác kalandjai a 70-es években. Lázadás, bonyodalmak, szerelem és persze zene. Vannak oridzsi KISS nóták - Shout It Loud, Detroit Rock City a régebbiek közül és egy vadonatúj líra a végén (Nothing Can Keep Me From You.
Mielőtt mindenki a pénztárcája felé kezdene kotorászni, le kell szögezni, hogy ez még nem a köv. Therion album, hanem "csak" egy minialbum. De annak azért elég bőséges és élvezetes. Rögtön egy új nótával nyit, a címadóval. A Vovin vonalát viszi tovább, egyre heavy metalosabb a zene - sajnos -, a női ének meg csodás, mint mindig.
Nem aprózta el Trent Reznor, dupla albummal örvendeztette meg az indusztriális (ha lehet egyáltalán valami jelzőt használni rá) muzsika kedvelőit, kellemesen vastag szövegkönyv kíséretében. A végeredmény döbbenetes. Minden eddiginél komorabb, felkavaróbb, súlyosabb. Magával ránt már az első nótával (Somewhat Damaged). Mestere a különös zajok tökéle...
Hohó! Felcsillant a szemem, amint megpillantottam fenti album előadóját. A szebb napokat is megélt nagy tehetséggel megáldott gitáros újfent rászánta magát néminemű alkotásra. Be kell vallanom, hogy jó pár éve a kedvenc húrbűvölőim között foglalt helyet M.S., ízes, egyéni játéka maradandó élményt nyújtott, bármikor hallgattam.
A sokakat megosztó tavalyelőtti album után, ahol a csapat végleg elhagyta a hegedűt és telepakolta samplerekkel a muzsikát, a MDB rajongók joggal tartottak attól, hogy a MDB a P. Lost után elveszíti igazi jellegét. Speciel én nem akadtam ki a '98-as korongon, tetszett, de amint a The Light...-ot elkezdtem hallgatni, örömmel konstatáltam, hogy jobba...
A borítón és a CD-n ott áll a figyelmeztetés, hogy maximum hangerőn illik hallgatni a lemezt. No, akkor tekerjük egy kicsit feljebb... A Satyricon teljes tagsága, azaz Satyr és Frost roppant gonosz módon kifestve pompázik a borítón. Norvégia egyik legeredetibb black bandája immáron a Nuclear Blast szárnyai alatt adta ki jelen albumát, az Intermezzo...
Na, ebből most már elegem van! Illetve ebből már most elegem van! Hogy miből? Hát abból, hogy manapság minden olyan zenekar lemezszerződéshez jut, amely mélyre hangolt gitárokkal, egy hangon kántáló énekhanggal, ötlettelen, primitív dalokkal és különféle fölösleges samplerekkel, valamint idióta zajokkal próbálja elhitetni a hallgatókkal modernségét...
Miután rendesen kibosszankodtam magam a Will Haven divatmajmolása okán, remegve helyeztem be a CD játszóba az új Cannibal művet. De nem az aggodalomtól remegtem, hiszen tudtam, hogy bennük vakon megbízhatok. Igen, Corpsegrinder-ék nem húztak háromcsíkos melegítőalsót, nem lettek elvontak, dallamosak, nem követnek senkit, hanem azok maradtak, akik v...
Mit lehet még erről a csodáról írni, amit nem írtak le előttem mások? Hogy lehet ezerszer elkoptatott és oly szürkének tűnő szavakkal lefesteni ezen 5 zenész ajándékát nekünk, parányi földi halandóknak? Egy elvarázsolt világ. Meseország. Hangjegyekkel is lehet színházasdit játszani, azt már tudtuk. Álomszínházat. Viszont most tökéletesedett ki telj...
A görög Rotting Christ mára egy letisztult, nyugis zenét produkáló társaság, kiknek legfrissebb albumát inkább lehetne jellemezni a gótikus elemeket tartalmazó atmoszférikus metallal, mint a black metallal. Igazából egy gyors nóta utal a csapat gyökereire (The World Made End), a többi szinte megkülönböztethetetlen egymástól.
A borítót kuksizva valami black-es zenére tippeltem, ám tévedtem. A mostanában divatos true/power metal ösvényeire vezet el a csapat - bár az megjegyzendő, hogy őket nem a divathulám szülte, mert igazi ősrocker arcokból áll a zenekar -, akkora heroikus énekdallamokkal, hogy rögtön nőni kezdtek a szegecsek a bőrömön, ha-ha!
Ismét csak egy infótlan tokkal ellátott CD került a kezembe. A tok hátsó felén van egy zenekari fotó, amiből rögtön a dicső '70-es évekre asszociáltam, a négy hosszú hajú figura mintha egy időgépből került volna elő. A zene pedig hamisítatlan Sabbath-ista muzsika, de valahogy kevésbé direkten teszik, mint plö a Cathedral. Bár itt a hangzás sokkal n...
A kevés eredetiséget mutató gót-rockos Darkseed először is a nehezen emészthető énekhanggal bátortalanított el. A zenekarban megvan az a szerencsétlen szokás, hogy szinte valamennyi nóta sajátos hangzással, reményteljesen indul, viszont amint az énekeshez kell igazodni (vagy fordítva), összeomlik minden.
Sundown, Sundown... töprengtem egy keveset, hogy honnan a fenéből ismerős ez a név, majd a zenébe belehallgatva mi a szöszre emlékeztet némely része olyan nagyon. Aztán lőn megvilágosodás, hiszen ez az ex-Cemetary-s Mathias Lodmalm "új" csapata, és némely riff és hangulat a Cemetaryre emlékeztett... minő véletlen.