Az olasz zenekart kb. 3. számunk környékén mutattam be, Nocturnal című lemezük kapcsán, melyet Corpses anyagukkal együtt ezúttal kazettán juttatott el hozzám magyar képviselőjük, Kaposvári Laci a Backwoodstól. A Corpses összefoglalja a csapat demós korszakát, míg a Nocturnal már az első lemezüket tartalmazza.
Csató szerint ez a lemez fordulópont a zenekar életében, nos, remélem, hogy ez tényleg így van, így lesz, az én olvasatomban mindenesetre ez a legjobb, legkiérleltebb Replika anyag, bár a hangzással van némi gondom, kerültek ki már Töfi (Denevér) keze alól "dörgősebb", arányosabb keverések is.
Most mindenki azt hiszi, egy igazi csöpögős ajnározós kritikát írok, hogy az új Replika az isten, egész életemben erre vártam, merthogy Shock! Records és valami kis közünk van hozzá, hát egy frászt, erre várhattok ítéletnapig. Ezt másra hagyom.
Rocknak nem rock, progresszívnek sem feltétlenül progresszív, de mindegy, a zene az zene... Ahogy nézem, nem is éppen kezdők játsszák ezt a klasszikus hatású, billentyűs hangszerekre és akusztikus gitárokra épülő muzsikát: angolok, az 1970-es évek óta léteznek.
A 98-ban megjelent Ill-Natured Spiritual Invasion számomra egy új kedvencet avatott, az Old Man's fogós black metalja sokat hallgatott vendég volt nálam. A csapat egy személyes zenei agytrösztje, Galder a felelős a zenéért most is, a legtöbb esetben azért nem a legsikeresebb az ilyen tartós egyeduralom.
Egy időben Miskolc és környéke volt a rock melegágya. Az ózdi illetőségű Remorse is "ahhoz" a hullámhoz tartozik, tíz éve is lehet immár, hogy jelen vannak a színtéren, gyökereik érezhetően erősen kapaszkodnak az akkori metal-ikonok (pl. Metallica) által lerakott alapokba.
Óriási meglepetésként ért a The Quiet Room idei lemeze. Az előző (és egyben bemutatkozó) korongjuk sem okozott csalódást, noha azt akkor a "futottak még" kategóriába helyeztem el. A Reconcieve énekesváltást (+ még két új tagot), de leginkább zenei megújulást hozott.
Szigetvári illetőségű kvartett, gitár, basszus, pozan, dob felállásban, ének csak effektjelleggel van a lemezen. Én már előző anyagukon megpadlóztam, alig-alig kitaposott úton járnak, furcsa, komplex, agyas zenéjükkel, talán a Másfélhez tudnám hasonlítani őket itthon, de ennek a hasonlítgatásnak nem sok értelme van, mert végül is teljesen mások, mi...
Sokkal rockosabb. A hírek erről szóltak, ilyen lesz. Persze, a How To Measure-nél (ami, akár hiszitek akár nem, nálam máig 10 pontos, és imádom minden elszállós, lebegős, űrös pillanatát) minden bizonnyal rockosabb, több a gitár, viszont ne várjátok, hogy metalos lesz, mint az az előttiek, mert nem.
Elég kiszámítható darab lett a Gyújtópontban, erre is számítottam. Viszont aláírom, a Fémzenével "szemben" ezúttal színesebbnek, tűnnek a dalok, számos jó zenei témával és dallamos egyből dúdolható refrénnel. Összességében a bevált recept megmaradt, a zenészek a legtöbb esetben "tudták, mitől döglik a légy", milyen elemeket kell felsorakoztatni ahh...
Dallamos power metal Portugáliából, hirdeti az infólap, meg azt is, hogy képzeld el a Stratovarius és a Theatre Of Tragedy (persze a régi) keverékét. Tessék akkor elképzelni. Majd jól el is lehet felejteni.
Melodikus black/death metal ez is, csak éppen Belgiumból, tehát hörgés, gitárok, szinti a Tiamat, Cradle of Filth, Dimmu-vonalon, erős klasszikus metal beütéssel, amit leginkább a gitárok képviselnek, mind riffelés, mind szólók tekintetében.
Durva, technikás death metalt játszanak az oldenburgi fiúk, és nagyjából ez minden, ami a lemezről elmondható. A név unalmas, a logót egy esztétikavizsgán kettessel átcsúszott rajzoló formálta cirkalmasra és unalmasra, a borító számítógéppel készült, béna, és... igen, unalmas, úgy van. A zene is pont ilyen, csak még sokkal inkább.
Komoly hazai underground arcoktól tudom, hogy pl. a szlovákiai metal élet semmivel sincs elmaradva a magyartól, sőt... Jómagam nem igazán vagyok kompetens a témában, de az a tény, hogy egy kis helyi cég képes albumokat kiadni és a nemzetközi porondon is képviseltetni magát, nem keveset árul el.
40Grit, gyenge egy név, még a borító is ronda, de lássuk belülről. A köszönetrovatban számos kedvenc, illetve számomra szimpatikus zenekart soroltak fel, nocsak, talán nem lesz olyan rémületes a zene. A Machine Head ugrott be azonnal - mi más? -, mert ugye ők bukkantak fel úgy nagyjából először ebben a stílusban, belőlük nőtt ki a Skinlab is, plusz...
Ez az ötszámos EP még a Catharsisszal (akik nemrégiben feloszlottak - R.I.P.) közös split előtt jelent meg Jakab Zoliéktól. A két anyag között eltelt idő annyiban érződik, hogy a Freedom nótái kevésbé sűrűek, komplexek, vagyis hamarabb befogadhatóak. Így is rengeteg dolog történik azonban egy-egy számon belül és ami szintén nem kis szó, mindegyikbe...
A miskolci banda a hazai death/grindcore mezőny egyik képviselője. Ennyire bika hangzással rendelkező magyar grind anyagot még talán nem is hallottam. A mélyre hangolt hangszerek, a vágtató dob a fanatikus énekkel együtt brutál összhatást produkál. Furcsa, de egyik kedvencem a visszafelé operáló (majdnem szó szerint, he-he) S.L.I.A.N., beteg hangul...
Gondolom, mindenki ismeri azt az érzést, amikor szeret egy bandát és sokat vár az adott csapat új lemezétől, de végül csalatkoznia kell, egyrészt a felfokozott várakozás, másrészt a gyenge teljesítmény miatt. Az új Orange Goblin számomra egy ilyen korong - sajnos.
Paul Gilbert körbevette magát krokodilokkal és összegitározott egy szólólemezt. Indul rögtön egy mély értelmű cirka egy perces, a Green Daytől is származtatható nótával, kezdtem sejteni, hogy maga a zene is olyan lesz, mint a borító: idétlen és erőltetett.
Aktuális promócsomag megérkezik, nézem a rémületes borítót és a teljesen ismeretlen zenekarnevet, rögtön találgatni kezdek; ez hót zicher valami 16 évesekből álló újabb truemetal csoda, így persze utoljára hagyom a sorban, majd végül - ha fanyalogva is - elkezdem hallgatni és pár másodperc múlva jön a döbbenet: ez meg mi a szösz?!
Kész, ennyi, ha folytatódik ez a mostani - tegyük hozzá: meglehetősen ijesztő - trend, azt hiszem, javasolni fogom Szilvinek, hogy vegyen fel a Shock!-hoz egy truemetal-szakértőt. Majd valahogy elviseljük ostorszíjjal szűkített bőrnadrágját, fekete selyemingjeit, ritkás bajuszkáját és focistafrizuráját, vagy bármilyen tetszőleges vizuális istencsap...
Ilyen névvel kizárólag black metalt lehet csinálni. A kezdetekben kéttagú norvég formáció két album megjelenése után kapott tavaly szerződés a Century Mediától. Személyes problémák miatt azonban a dobos Hex otthagyta társát, így Jack D Ripper (hú, de szar név) egyedül folytatta ténykedését, melynek eredménye az idén megjelent album.
Második lemezénél tartó német zenekar a Limb Music istállóból, a felvételeknél közreműködött Sascha Paeth és Miro - na, vajon milyen stílus lehet ez? Úgy van, már hallom is a helyes választ: tradicionális európai (leginkább persze germán) heavy metal. Erről van szó!
A harmadik. Elárulom előre, hogy magasan a léc fölött. Azt is elárulom, nem számítottam arra, hogy ennyire. Megtalált, eltalált, betalált, magával rántott, írhatnék ezer klisét, de nem akarok, csak annyit, hogy a CDT átesett a pubertáson és férfias külsőt öltött. Mármint zeneileg, értitek...
Igazán nem panaszkodhatnak a power/thrash hívők, hiszen a debütáló Pokoli világ után nem sokkal a kaposvári Messenger Élsz, ahogy élsz címmel újabb 11 nótát zúdított a rajongókra. Méghozzá el kell ismerni, sokkal-sokkal jobban sikerült, mint az első album. Valahogy lendületesebb, izmosabb, keményebb, és nem csak a jobb hangzás miatt.
A közelmúltban a Superbutt koncertezett együtt ezzel az osztrák társasággal, így jutott el hozzánk a Bounz The Ball híre, majd CD-je is. Sajnos nem alakult ki túl jó véleményem a csapatról. Sokan játsszák ezt a fajta nyomulós streetcore-t és ha csak kicsit is alacsonyabb színvonalon teszi ezt valaki, már meg is ette a fene az egészet.
Facebook
Twitter