Beszélő cím, merthogy ez már a negyedik korongja a hazai doomszterek legjobbjának. Az előző, '99-es Wombocosmic-kal azóta sem tudtam teljesen megbarátkozni, valahogy nem azt vártam tőlük, ami ott és olyan formában szerepel, ezért kicsit tartottam tőle, hogy az új korong világa merre mozdul majd.
Az első album idején óriási fan voltam. A másodikkal kiegyeztem, mert bár kommerszebbre sikerült, továbbra is jelen volt benne a banda legtöbb erénye, erőssége: nagyszerű dalok, lendület, dinamizmus, lelkesedés, egyediség. Mi van most? Megmondom, mi maradt az egykori fanból: fan-yalgás.
Harmadik Metal Blade-es albumán a svéd Amon Amarth hű maradt a viking témakörhöz, az igényesen megszerkesztett borítófestményen Thor kalapácsa csattan. Mindenképpen dicsérendő a hagyományokhoz való ragaszkodás, illetve az ősi történetek szövegi megjelenítése, szívesen elolvasnám az eredeti sztorit mellé.
"Na végre!", lélegezhetett fel egy emberként az a hazai társaság, akik évek óta csak várták, várták, hogy talán egyszer csak sikerül a zenekarnak. Mármint AZ ELSŐ LEMEZt kiadni. És itt van. Ami maga a tömény borzongás, hidegrázás, egy órán keresztül jelenlévő tartós libabőr, persze mindez jó értelemben, nem térek magamhoz, mióta megkaptam - és azt ...
Hol van, hol nem van, van egyszer egy anya, s annak 11 gyermeke. Nos, kevés anyáról mondható el, hogy amikor megszólal, valósággal letapossa, földbe döngöli azt, aki hallja. Márpedig a Rammstein harmadik sorlemeze, a Mutter kirobbanó, elsöprő dinamikája képes erre. Egyike a manapság létező legjobb hangzású albumoknak.
Utolsó versenyzőnk ebben a felfokozott heavy érában a klasszikus múlttal rendelkező Rage lett. Lehet, hogy ez a heavy dömping nyomja rá kritikáimra a negatív élt, így sajnos a Rage anyaga sem menekült meg az általam kreált sablonos kategóriától.
Ha emlékeztek, ennek a svéd bandának az első lemeze jött ki azzal a szörnyen nevetséges borítóval, amelyen egy Szőrmóksegg-forma ocsmány szerzet feszített valami tök idióta maskarában... Azért, hogy a zenéről is essék néhány szó, ez bizony Kai Hansen és Yngwie Malmsteen stílusának vegytiszta ötvözete - amit egyetlen szóval ma úgy nevezünk, Stratova...
Nagy reményeket fűztem az amerikai Underground Moonhoz, az tavalyi előzetes négy számot tartalmazó EP elég szépen betalált az ízlésvilágomba. Akkor még annyit tudtam róla, hogy a csapat lelke Dominic Moon, ma már azt is tudom, hogy e név a Dokken ex-basszusgitárosát, Jeff Pilsont takarja.
Jelen kritikáért lefogadom, hogy megint kapok a fejemre a nyájas olvasóktól, mint azért a bizonyos Gorgoroth irományért már bő két éve folyamatosan, de nincs mit tenni, a Mortician egész egyszerűen szar. A bődületesen mélyre hangolt gitárok a sima reszeléstől a sima reszelésig témáznak, azt is egy - maximum két hangon -, ráadásul egy idétlen mellék...
Nem sok jót olvastam eddig a Will Havenről. Ettől függetlenül kíváncsi voltam miért ennyire rossz. Kellett nekem kíváncsiskodni... A Will Haven új lemeze tökéletes példája annak, hogyan gyártsunk egy riffből egy egész lemezt, mindezt megfejelve azzal, hogy az az egy szem riffecske sem eredeti.
Régi restanciámat pótolom, no nem azért, mintha olyan rossz lenne a lemez, hogy nem akaródzott írnom róla valamit. Egyáltalán nem. Az Ephel Duath az első percekben belopta magát a szívembe. Hogy képben legyetek, a zenekar olasz, két tagból áll, mint Giulliano (gitár, bgitár, szinti, dobprogramok, vokál) és Davide (gitár, szinti, vokál).
Még a tavalyi év vége felé került piacra ez a hatszámos EP, egy jó kis PC69-vegyesfelvágott. Rajta van gyakorlatilag minden, aminek egy ilyen jellegű kiadványon helye lehet. Indításként megkapjuk a nagy favorit, az első lemezes One Step Into Paradise mai változatát. Fölösleges rá a szót vesztegetni, ez a nóta David Readman énekével is álomszerű!
Végre valahára Olaf Thorsen (ex-Labyrinth) gitáros megtalálta helyét az olasz metal életben és összehozta saját formációját Cydonia néven.
A borítón ott virít az elmaradhatatlan kaszás rém + tó, mely a zenekar nevét is adta, gyönyörű királykékben a színskála piros és zöld korábbi felhasználása után. Itt a friss stíluskavalkád, ahogy azt már megszokhattuk Bodom csemetéitől.
Arra, hogy Amerikában is létezik az underground metal mozgalom, talán az egyik legjobb példa a Steel Prophet. Nagy szerencse és jó támogatás után a Book Of The Dead már a 3. lemezük, mely elődei elég gyors iramban kerültek a boltok polcaira. Szerencsére a gyors munka nem ment a minőség rovására, így a 2001-es album mindenképpen a legjobb lett eddig...
Jeff Waters körül sosem áll meg az élet, Randy Rampage után most Joe Comeau az új torok, aki a Liege Lord és az Overkill miatt ismerős, utóbbiban gitározott ugye. Hangja van a fickónak, a rekedt üvöltéstől a Halfordos sikolyokig tud mindent, illik is az Annihilatorba nagyon. Sz'al ez jó pont, hogy sikerült egy megbízhatónak tűnő arcot beszervezni v...
A tagcserékről egy szót se, úgyis mindenki tud mindent! A legfontosabb, hogy a jó öreg Jon Oliva ilyen balszerencsés előzmények után is képes volt talpra állítani a csapatot. Az új tagok még nem szerepeltek a mostani albumon, az ő rátermettségükről a koncerteknek kell dönteniük. A lényeg, hogy az átmenetileg négy főre olvadt Sava-legénység (plusz a...
Mint az ismeretes, a Freedom Call a Gamma Ray dobos, Dan Zimmermann projektje, bemutatkozó albumuk, a Stairway To Fairyland a mai napig egyik kedvenc dallamos speed metal albumom, remek bemutatkozás volt részükről, hozzá kell tennem, profi zenészekről van szó, nehéz lett volna lécen alul teljesíteniük. A Freedom Callban az fogott meg, hogy nem máso...
Micsoda széria! A szutyok Terrorvision-maxi után kaptam egy albumnyi, pár fokkal komolyabb, Beatles-alapú gitáros popzenét is. Ennek a stílusnak aztán nem vagyok valami nagy szakértője, rajongója meg pláne nem. Ezért ne is várjatok részletesebb bemutatást, netán konkrétabb hasonlítgatást más csapatokhoz, úgyis leginkább az maradt meg bennem az egés...
A Mindcrime számomra mindig egy talány volt. A zenészek kvalitásait nem lehet elvitatni, emberileg tök szimpatikusak, egy kincset birtokolnak a csapatban, méghozzá Ráth Zsoltot (ének), aki benne van a hazai öt legjobb metal torok között, legalábbis ebben a műfajban biztosan. Fantasztikusan jó hangja van, és valahogy mégsem ismerik annyian, mint kel...
Nem túl friss felvétel a komplex zenében utazó Watch My Dyingtól, 2000 márciusában vették fel, még a csapat korai időszakában. Azóta történtek náluk változások, jelen dalok is átalakultak, stb., de egy értékelés belefér, ha már idetévedt egy példány.
Bár 1985-ben tűnt fel a kaliforniai Warrior zenekar, a The Code Of Life mégis csak a harmadik lemez a sorban. A köztes időben elég nagy válságon, csalódáson, majd feloszláson ment át a csapat, ami természetesen nem tette ismertté és sikeressé nevüket.
Nem kell sok idő ahhoz, hogy a svéd Vomitoryt a legdurvább zenék hívei az alapcsapatok közé emeljék.
Emlékeztek az 1994-es Black Sabbath tribute-ra? Azt a lemezt etalonként tartjuk számon a feldolgozásalbumok között. 10-ből 100 pontos, halhatatlan mű, tele nagyobbnál nagyobb zenei csemegékkel (Rob Halford és Wino eredeti Sabbath-tagokkal, Ozzy a Therapy?-val, Bruce Dickinson a Godspeeddel, aztán Biohazard, White Zombie, C.O.C., Type O'Negative stb...
Aki eddig nem szerezte be a már-már magyar klasszikusnak számító Legend Of The Four Rings korongot az most kétszeresen jól járt. Ugyanis a legfrissebb anyag mellett megtalálható dupla CD formátumban ez az album is. Viszont erről már természetesen egy régebbi számunkban beszámoltunk, tehát vegyük inkább nagyító alá a 2000-es termést!
Ez a veterán csapat negyedik albuma, a harmadik a Metal Blade kiadónál, és azt már a borító és a szövegek ismeretében meg lehet állapítani, hogy nem barátkoztak meg igazán a kereszténységgel legutóbbi albumuk óta sem. A borító egyébként Andreas Marschall munkája, és remekül sikerült, bátran lehet vele riogatni vallásos ismerőseinket.
Második korongját tartom a kezemben annak a csapatnak, akik viszonylag még ismeretlenek, de szerintem rövid időn belül reményteljes karrierre tehetnek szert. Írom ezt annak függvényében, hogy koncertjeik során nem kisebb nevekkel turnéztak, mint az Iced Earth, Nevermore, vagy a Sacred Steel, és persze maga a Transition sem egy piskóta darab.
Facebook
Twitter