A második Firebird opusz Carcassbilltől, aki egyre jobban belesüppedt a hetvenes évekbe. Lehet, hogy feltalálták az időutazást és Carcassbill már csak vendég egy-egy lemez erejéig a mi korunkban? Ki tudja, mindenesetre az új Tűzmadár sem hozott lázba - mint ahogy az első sem.

Ez a Six Feet Under már nem az a Six Feet Under. Hiába a gusztustalan lemezborító, hiába működtek közre producerként, hangmérnökként neves arcok, ha a zene egész egyszerűen unalmas. Chris Barnes zsigeri morgása sem hoz már lázba, ha mellette olyan muris rikácsolásokat ereszt meg, amitől leginkább értetlenül nézek ki a fejemből.

A Sodom a nagy túlélők egyike. Mondjuk az igaz, hogy az eddigi húsz évet felölelő pályafutásuk nem volt egyenletes, sikerek és mélypontok egyaránt előfordultak a zenekar életében. Persze ez teljesen törvényszerű, ha egy csapat a thrash metal mellett tört lándzsát. Ráadásul militarista szellemű szövegekkel és külsőségekkel.

Akik sikeresen kijárták a Heavy Metal Régi Iskoláját, elég, ha ránéznek a borítóra meg a címre, és máris vágni fogják a témát. David Wayne nem beszélt a levegőbe - miért is tette volna? Zeneileg ez az anyag az aktuális Metal Church albumnak is simán beillene.

Finnország mára az ezer tó mellett a sok ezer metal zenekar országa lett, minden túlzás nélkül. A Burning Point, vagy inkább Dömping Point (ha-ha!) cd-je már a túltermelés jegyében került piacra és nagyon úgy néz ki, hogy ha most nem törnek át vele és eltűnnek a süllyesztőben, hát nem túl sokaknak hiányoznak majd. Erre pedig, sajna, számítani lehet...

Return Of Megadeth! - hirdethetné akármelyik reklám mostanában, mindenesetre a régi - az egyetlen és igazi - logó, plusz Vic a borítóra biztosan visszatért. Na jó, a zene is valamilyen szinten a régi jó 'deth, ráadásul végre kivágták Dann Huff producert, aki oly sikeresen kreált puhány hangzást a csapatnak az előző két lemezen.

Az első Black Symphony lemez levett a lábamról, fura hangulatú dallamos metal zenéjüket magamnak sem tudom értelmesen megmagyarázni, hogy miért - de kedvelem. Pedig nem találták fel a spanyolviaszt. Pár év múlva minden előzetes hír nélkül itt az új lemez, új tagokkal... Kicserélték az énekest, a dobost és a billentyűst. Hoppá.

Elégedett vagyok. Sorra jelennek meg azok a hazai progresszív lemezek, amelyekre éveket kellett várnunk. Végre bátrabban nyúlnak a hazai kiadók a progresszív zenekarokhoz, több helyen felvillant az a bizonyos szikra, hogy léteznek ám nálunk is világszínvonalú zenekarok... Például after@all. Bennük a To many... demó óta bízom, hogy egyszer majd elká...

Japán sikertörténet, hallgasd az európai dallamos zenéket, a nagy öregeket, mint Malmsteen, Deep Purple és társai, figyeld meg jól melyik zenész mikor melyik hangot fogja le, tanuld meg oda-vissza, álmodból felkeltve is tökéletesen prezentáld, torkod legyen karcos és tudd, melyik rezegtetés mikor hatásos. És mindezt kezdd el lehetőleg akkor, mikor ...

The No. 1 in extreme music - hirdeti a promóborító, aha, a zene kb. annyira extrém, mint reggelire a kakaó és kalács kombináció, pláne, hogy a kezdő néhány másodperc effektes gerjedése után azt hittem ez a My Dying Bride, aztán belendültek a kettő-négy diszkóütem gyakori ismételgetésébe, sokat látott riffekkel körítve, férfi és női énekkel, ugye, m...

200 km/h átlagsebesség, tempó-és témaváltás-hegyek, farmermellények, felvarrók - a 80-as évek speed/thrash metalja tovább él! Nem épp rendes sorlemez jellege van a dolognak, inkább valami köztes anyag lesz ez.

Sajnos rossz hír a Strato rajongóknak, hogy a zenekar rövid pihenőre vonult. A szünet előtt azért piacra dobták az Intermissiont, mely nem kevés csemegét tartogat. Ezen az albumon ritkaságszámba menő dalok szerepelnek, például négy teljesen új szám, három feldolgozás (Judas Priest, Rainbow, Russ Ballard), egy koncertfelvétel (Hunting High And Low),...

Bevallom, én már kezdtem temetni a Clawfingert. Erre itt jön ez a piszok erős lemez és most kezdhetek mindent visszaszívni. Zak Tell és csapata nem tudom, mitől lett ennyire dühös, de ezen a lemezen aztán kiengedik a fáradt gőzt.