A Mindcrime számomra mindig egy talány volt. A zenészek kvalitásait nem lehet elvitatni, emberileg tök szimpatikusak, egy kincset birtokolnak a csapatban, méghozzá Ráth Zsoltot (ének), aki benne van a hazai öt legjobb metal torok között, legalábbis ebben a műfajban biztosan. Fantasztikusan jó hangja van, és valahogy mégsem ismerik annyian, mint kellene.
Nem túl friss felvétel a komplex zenében utazó Watch My Dyingtól, 2000 márciusában vették fel, még a csapat korai időszakában. Azóta történtek náluk változások, jelen dalok is átalakultak, stb., de egy értékelés belefér, ha már idetévedt egy példány.
Bár 1985-ben tűnt fel a kaliforniai Warrior zenekar, a The Code Of Life mégis csak a harmadik lemez a sorban. A köztes időben elég nagy válságon, csalódáson, majd feloszláson ment át a csapat, ami természetesen nem tette ismertté és sikeressé nevüket.
Nem kell sok idő ahhoz, hogy a svéd Vomitoryt a legdurvább zenék hívei az alapcsapatok közé emeljék.
Emlékeztek az 1994-es Black Sabbath tribute-ra? Azt a lemezt etalonként tartjuk számon a feldolgozásalbumok között. 10-ből 100 pontos, halhatatlan mű, tele nagyobbnál nagyobb zenei csemegékkel (Rob Halford és Wino eredeti Sabbath-tagokkal, Ozzy a Therapy?-val, Bruce Dickinson a Godspeeddel, aztán Biohazard, White Zombie, C.O.C., Type O'Negative stb...
Aki eddig nem szerezte be a már-már magyar klasszikusnak számító Legend Of The Four Rings korongot az most kétszeresen jól járt. Ugyanis a legfrissebb anyag mellett megtalálható dupla CD formátumban ez az album is. Viszont erről már természetesen egy régebbi számunkban beszámoltunk, tehát vegyük inkább nagyító alá a 2000-es termést!
Ez a veterán csapat negyedik albuma, a harmadik a Metal Blade kiadónál, és azt már a borító és a szövegek ismeretében meg lehet állapítani, hogy nem barátkoztak meg igazán a kereszténységgel legutóbbi albumuk óta sem. A borító egyébként Andreas Marschall munkája, és remekül sikerült, bátran lehet vele riogatni vallásos ismerőseinket.
Második korongját tartom a kezemben annak a csapatnak, akik viszonylag még ismeretlenek, de szerintem rövid időn belül reményteljes karrierre tehetnek szert. Írom ezt annak függvényében, hogy koncertjeik során nem kisebb nevekkel turnéztak, mint az Iced Earth, Nevermore, vagy a Sacred Steel, és persze maga a Transition sem egy piskóta darab.
A fenomenális pesti buli után Martinék mostani stúdióanyaga is "becsapódott" hozzánk. Ha netán még nem hallottad volna a lemezt és olvastad az interjút, már tudhatod, hogy angol barátaink a '99-es Vintage Whine után a folk és metal zenék keresztútjáról a fémes ösvényen indultak tovább a Folkémonnal.
Ez itt a Relapse Records fennállásának tizedik évfordulójára összerakott dupla válogatás. A kiadó évtizedes, 100 százalékig antikommersz tevékenységének ezen alapos összefoglalásába hivatalosan már megjelentetett dalok éppúgy belefértek, mint széles körben (feltételezem) kevésbé elterjedt demónóták vagy éppen exkluzív, kiadatlan felvételek.
Először koncerten volt szerencsém a zenekarhoz, sajnos nem éppen pozitív élménnyel távoztam már akkor sem a csapatot illetően. Rengeteget kellene még fejlődniük ahhoz, hogy utána valami biztató képet alkossak róluk. Egyelőre viszont ez kevés.
Aki olvasgatta a kritikáimat, annak feltűnhetett, hogy a tradicionális heavy metal, mint olyan, nem a szívem csücske, egy-két kivételtől eltekintve nem tudok szívből lelkesedni a műfajért. A Helloweent régen - a nagy őrület idején is - gondosan elkerültem, viszont mióta Andi Deris az énekesük, közelebb érzem magam hozzájuk, pl. az előző albumról ki...
Harmadik lemez, nekem ugyan az első, azóta természetesen orvosoltam a hibát, hogy kihagytam eddig a svéd Pain of Salvationt az életemből. Ezerszínű a zene, már az első dalnál ledöntött a lábamról a döbbenet, súlyos zene, rappeléssel kísérve, ami tiszta proggie dallamokba vált át, ilyet még nem nagyon hallottam. Elég különös módon keverednek különbö...
A banda honlapja szerint ez dallamos black metal. Ha ők mondják?! Legyen! Blacknek valóban elég black, ha például a hörgimörgit vesszük, ami pedig a dallamosságot illeti - nos, abból aztán akad itt bőven! Az 1994-ben alakult német bandának ez a negyedik albuma. Az előzőekhez sajna nem volt szerencsém, amit most minden eszközzel igyekszem pótolni, u...
Pár év kihagyás után harmadik albumát készítette el a Carmen. Aki esetleg az első kettő után próbálja meg becserkészni a lemezt, az szerintem ezúttal sem fog csalódni.
Az ex-Pyogenesis basszusgitáros, Roman Schoensee tulajdonképpen egyszemélyes projecktje ez (Roman egyébként tagja még a holland Dreamside-nak ill. a Silke Bischofnak). Ő jegyzi minden tekintetben a lemezt, vendégként időnként feltűnik, mint női énekhang - a már említett Dreamside frontleánya, Kemi Vita, de jelenléte a hangzóanyag egészét tekintve e...
Majd 70 perc koncertlemez, főleg az előző album nótáira építve. Persze, logikus, meg korrekt, hiszen jól sikerült darab az. Reb Beach gitáros állat - vagyis nem ő az állat, hanem amit művel -, ez feltűnt korábban is, de most megbizonyosodtam, a srác legitározza a csillagokat az égről, ráadásul nem unalmasan, inkább ízesen, karakteresen. Teret neki,...
Némi fazon- és tagságigazítás után megérkezett az új Metalium korong, mondjuk ennél rondább külsőt nemigen ölthettek volna, ez a kék páncélba burkolt csodacsapat inkább vicclapba való, mint borítóra. Ámbár ez lehet a siker titka, no meg a zene, amit az előző korongon már megfigyelhetett mindenki: germán metal (ők azt hiszik, hogy power is, pedig ne...
Már az első hangoknál feltűnt az az iszonyatos akcentus, ami tönkrevágta a zenét, elég érthetetlen amit az énekes hölgy próbál nyújtani, szegénykém. Meg is néztem, horvát illetőségű a csapat. Ilyet se hallottam még.
Kevés negatívumot tudnék felsorolni az Árnyak lemezeit illetően, ezúttal is csak egyetlen egy dolgot sérelmezek, méghozzá a hangzásban kialakult mélyen döngő aránytalan hangokat. Valahogy nálam némileg rontja az összképet, viszont gondolom, ez meg senkit nem érdekel...
Sok - igen hülye - a médiában megszokott felesleges információval lehetne persze marketingelni ezt a remek zenekart, pl. hogy Krshna - tudatú arcok alkotják, avagy, hogy itt játszik Charlie fia, stb... Jómagam röviden úgy fogalmaznék: kis hazánk egyik legenergikusabb, legjobb élő produkciója, egy rendkívül markáns, szenzitív, zúzós, ugyanakkor gond...
Mit lehet írni akkor, ha az ember tűkön ülve vár valamit, hátha idén ez lesz az, ami végre úgy igazából fejbekólintja, mármint zeneileg. Azt, hogy itt az album, ami egyesíti a zenekar eddigi összes erényét. A Nevermore dinamikus, hegyeket mozgató erejű dalaival, és a hipnotikusan daloló énekesével egyszerűen lealázott minden idei lemezt.
Slayercore, new-school hc-vel kevert thrash, nevezzétek akárhogy, a Stampin' Ground két évvel ezelőtti bemutatkozása (ami jelen kiadónál az első, amúgy a második album) számomra egyenlő volt egy hidegzuhannyal kevert laposra kalapálással. Mertem remélni, hogy az új mű is hasonlóképpen beletapos az anyaföldbe. De a hajópadlóba bizonyosan.
No igen. Megint megjelent valami, amin lehet vitatkozni sokat. A gót istenkirálynő és csapata átment technóba. Hiába bukott a Paradise Lost már egy ilyen akcióval, azért csak meg kell próbálni még valakinek, hátha a németek ráharapnak, mert ott talán lesz néhány hibbant, akiknek ez bejön.
Gondoltam, egy kicsit nagyító alá lehetne venni a Placebo legutóbbi albumát, de sajnos ki kellett ábrándulnom a skandináv srácokból, mert biza nincsen szükség semmilyenfajta segédeszközhöz, hogy szembetűnjön: nem ez a lemez lesz az, mellyel maguk mellé állítják az esetleg kételkedő Placebo híveket.
Belga kiadó gondozásában jelent meg ennek a melodikus death metalt játszó caracas-i négyesnek a legújabb anyaga (egyébként '95-ben debütáltak In nomine ... című lemezükkel). Hatásként - többek között - a korai Seput, Obituaryt nevezik meg, ami nagyjából fedi is az igazságot.
Facebook
Twitter