Nem kellett sokat várni az új To/Die/For korongra, a tavalyi All Eternity után itt az új gothic metal dalcsokor, továbbra is érzelmesen, finn depresszióval fűszerezve, ahogy ezt csak ők tudják előadni. Valahogy mindig szimpatikusabb volt a To/Die/For a HIM-nél, annak ellenére, hogy fogós dalok terén elismerten a HIM a jobb.
Nos, mikor a fenti kiadók bejelentették e lemez piacra dobását, egyből felkaptam fejem rá, mint gyakorló Tool fan. Jogosan gondolhattam, hogy a Tool muzsikája vonósokra átdolgozva tán emészthetőbbé teszi a zenét, hisz a vonósokkal általában nincs gondja az embernek.
Wroooááááárrrrh! Végre egy olyan koncertlemez, ami a hangulata miatt mindenképp az etalonok közé kerül. Szomorú viszont, hogy milyen apropóból kellett kiadni... Ugye nem kell ecsetelnem, mi az...
Baszki, ez meg hogy került ide?! Az abszolút divatmajom brit Terrorvision most azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy csinált egy velejéig retkes rádiópop-számot country-s beütéssel és még a klipben is Madonnát koppintja!
De jó is az, ha vannak biztos pontok az ember életében! Amióta a nemzetközi négyesfogat 1998-ban visszakanyarodott az Andi Deris-korszak dallamvilágához, nem is tágít az újra megtalált eredeti irányvonal mellől. Az általam látott két koncert után zártam csak igazán szívembe a csapatot.
Szupersegg... képzelj hozzá zenét. Megvan? Naaa, azért nem olyan. Legalábbis nem egészen. Már túl vagyok az első x-en, mármint rövid egy hét alatt naponta előkerül a cd, barátkozom vele, mert elsőre olyan tömény volt, mint egy alsórepceföldi kisüsti. Kíváncsiságból megnéztem az időtartamot az első ismerkedés után, amitől az egyre agresszívabb szemö...
Hahh, ezt is megértük. Második lemezével jelentkezik a német Stormhammer. Agresszív, bombasztikus, dallamos, stb. mármint az cd hátán lévő kis szövegben ilyenekkel jellemzik a zenét. Ez mind igaz, tökéletes példája a "hogyan másoljuk le a nyolcvanas évek nagy heavy metal sztárjait" iskolának.
Egy űrhajós lebeg a nagy semmiben a frontborítón, persze félig már meg vagyok főzve, így könnyű dolga lesz a zenekarnak... Mondhatnám akár. A Stone In Egypt hollandus csapat, két éve létezik, és ez a debütáló korongjuk. Sorolhatnám a kötelező nagy neveket, hogy miből merítkezett a zenekar, de nem teszem, úgyis tudjátok, csak annyit mondok, stoner r...
Sokadik lemeze a texasi hármasnak, és sokadszorra éri apró meglepetés az embert. Jelen esetben az első másodpercben tör ránk a meglepi, elektronikus "kluttyogással" nyit a lemez, 11 másodperc múlva azért jön a semmi mással össze nem téveszthető mélyen brummogó basszus+gitár és Doug Pinnick simogatóan eredeti hangja.
Elvileg az Ossian újjáalakulása is lehetett volna pusztán az old school heavy metal ismételt világméretű térnyerésének hazai leképezése, de Paksi Endre és társai azért tisztában voltak a feladat súlyával és 2001-ben olyan albummal álltak elő, amely szerintem bármit zsebre vág, ami a '98-as emlékkoncert óta megjelent tőlük. Cinizmusom romjain most e...
Egy a Metal Blade szürkébb kiadványai közül. 1987-ben még más néven ugyan, de már létezett a német brigád és '91 óta ontja lemezein a svéd stílusú/hangzású láncfűrész-death metalt (magát az új albumot is Svédországban rögzítették). Ők valószínűleg totál kompromisszummentesnek nevezik, amit művelnek, nekem azonban leginkább eseménytelennek tűnik.
Nehéz megítélni, mennyire volt jó ötlet a Massacre-től, hogy a közelmúltban kiadta ezt a '99-ben felvett, ám az előző kiadó csődje miatt fiókban rekedt anyagot.
Második lemezével jelentkezett a svéd stoner csapat, a Southfork. Az első nálam amolyan "futottak még" kategória, viszont az új lemezre mintha összekapták volna magukat, bár furcsa hatásokat véltem felfedezni a zenéjükben. A nyitó dalba pl. a Red Hot Chilis Antony Kiedis dallamait csempészte be az énekes, ami több, mint érdekes hatású egy Sabbath-a...
A black metal kísérletezős ágának egyik művelője (és egyben a scene egyik legszerencsétlenebb fejű taggal rendelkező formációja), a norvég Solefald harmadik albumával rukkolt elő, nem meglepő senki számára, hogy most sem ragaszkodtak a hagyományokhoz, mertek újítani.
Nohát, ez valami eddig kiadatlan Slipknot? Vagy Deftones? Vagy Korn? Mert a zenekart alkotó négy svéd srácnak egy szemernyi saját ötlete nincs, az tény. Még a borítóban az önmagukat ábrázoló rajzon is valamiféle buta arcfestés látható, és olyan nagyon slipknotosan vicsorognak. Siralmas.
Most biztos jól felhúztátok a szemöldökötöket, hogy mi a fenét keres a Shock!-ban Skinny Puppy. Azt, amit a Portishead mondjuk. Jó zene és kész. Ráadásul jelen zenekar nem kis hatással volt olyan csapatokra, akik a metalfejek körében elég tetemes népszerűségre tettek szert.
Egy Ozzy album megjelenése óriási esemény a világ rockéletében. Lehet, hogy nem is baj, ha az Őrült nem ragaszkodik foggal-körömmel a Black Sabbath-sztori folytatásához; történjék bármi, az a legenda a négy tagtól függetlenül is éli önálló életét. Ozzy szólópályájának viszont, immár hat évvel az Ozzmosis lemez után, tovább KELLETT mennie!
Ígéretes intróval nyit a negyedik Machine Head lemez, majd egy igazán lendületes riffel csalogatnak maguk után. Aztán Robb Flynn énekel, üvölt, énekel, üvölt, de inkább már énekel. Rapnek nem sok nyomát lelni, a Burning Red hip-hop hatású tételei a múlt ködébe vesztek.
Hogy kikből, mikor és miért alakult a Shockwave, az megtalálható az interjúban. Annyit érdemes tudni, hogy cirka 4 hónap után állt össze a zenei anyag ének része, így rögtön kiviláglik az EP gyenge pontja. Báder Zoltán énekesnek nem is a hangjával van bajom, hanem leginkább az angol kiejtésével, tény, hogy ennyi idő alatt képtelenség nulláról valam...
Biztos megvan az igen nyomós oka annak, miért van még mindig/már megint ennyi stoner csapat. A Shallow is az, mondjuk a borítóból erre nem jöttem rá, a piros és a fosbarna árnyalatait felhasználó téglákat (asszem) ábrázoló kép elég fantáziátlan. Bár ki tudja, lehet, hogy valami vízió szülte, mint ahogy a zenét is - gondolom.
Niacin... de idétlen egy zenekarnév. Olyan mintha valami antibiotikum lenne. Majdnem az egyébként, tök véletlenül bukkantam rá, hogy mit takar a niacin. Egy vitaminos könyvet bogarásztam a minap és mit ad az ég... pont ott nyílt ki, ahol a niacinról írtak.
Az önirónia sok zenekart megmentett már a nevetségessé válástól, olyat azonban csak egyet ismerek, amely a humor tökéletes hiánya mellett is abszolút komolyan vehető. Ez pedig nem más, mint... (hatásszünet) ...igen, az Ossian. Ja, nem.
Angolul már kalandoztak egyet középföldén Cross Bornsék, de az még nem volt elég, gondolták magyarul sem ártana megtenni a hosszú utat, meg kell semmisíteni azt a fránya gyűrűt még egyszer, egy kicsit átdolgozva ugyan és új szereposztással.
A Titkos Szféra tökéletesen teljesítette küldetését: olyannyira sikerült titokban tartaniuk önmagukat, hogy sosem hallottam róluk, mielőtt kezembe került a munkájuk, holott odaadón búvom az illetékes médiákat! Ám ha ez az anyag továbbra is titokban maradna, az megbocsájthatatlan hiba volna!
Alice Cooper számomra Ozzy után a legmegbízhatóbb rocklegenda. Azt hiszem eme állításomat a Dragontown után is tartom, igaz, kezdeti lelkesedésem az új lemez iránt mára már alábbhagyott. Picit langyos és lapos.
Arcbamászó gyilkos riffek, akárcsak anno az Obituaryban, nem véletlen a hasonlóság, Trevor Peres death metal alapkő reszel a gitáron, a többi hangszeres és a hörgőember a Pyrexia nevű csapatot gazdagította korábban.
Bombasztikus hatású old school heavy metalt sokan és sokféleképpen játszanak manapság, ám az amerikai Jag Panzer egyedülálló jelenség ebben a stílusban. A kora 80-as években, a műfaj világméretű diadalának hajnalán már létezett a csapat és bár az ő pályájukban is jött egy földbeállós időszak, az elmúlt évtized közepére ismét felpörögtek.
Facebook
Twitter